Kitörés 60 beszámoló ‑2025

Tudom, hogy egy ideje elviszik a show‑t a fehérfűzős tinédzsereket, egyenruhás hagyományőrzőket meg a (a: jólöltözött b: azonnal hívom a rendőrséget! c: villanyszerelő) német túrázókat kifigurázó galériák. Mindenesetre sokan tartoznak hálával a sajátjaikra vadászó, német antifa fotósoknak a prémium minőségű portrésorozatokért. De, hogy ennél az indulatkeltésnél azért jóval többről szól február 11, abból még a Logodi utca lakói is megsejthettek valamit, mert elunták nézni a házak előtt strázsáló rendőröket, és hokedliket meg horgászszékeket vittek le nekik. Jövőre talán be is hívják őket, hogy csak a csirkepörkölt mellől kelljen felugrálni, ha valami gyanús a Tóth Árpád sétányon.
2025 több szempontból is a legek éve: nem csak a Mammut és a Vérmező közötti szakaszon egy civilre jutó rendőrjárőrök száma döntött rekordot, de minden jel szerint a túrázóké is. Nem elég a sok nehézfejűnek a történészi narratívaváltás, a random koponyalékelés, vagy a napjainkra csekély önerővel megszerezhető neonáci bélyeg. (Hozzáteszem, identitáskrízises serdülő legyen a talpán, aki talál valami vonzót az ellentáborban!) Hát hány tudományos előadást kell még szervezni? Talán tölcsérrel kéne a fejükbe tölteni, hogy fe-les-le-ges véráldozat, hogy hülye Pfeffen-Wildenbruch? De ha már így alakult, akkor idén, tizedszer is…

Kitörni a Bécsi kapun, sokan, sokan. Várfok utcán le, bakancsban, nyitott kabátban, nagy táskával, túlpakolva, szinte semmi felszereléssel, tájfutva, egyenruhában, öregen, még öregebben, kőkemény talpú cipőben, túlöltözve, túlbotozva, kutyákkal, de minek, fel-fel-fel a Diós árokban, nagyokat nevetve, majd semmit se szólva, kifúlva, vizet lőtyölve Költő utcánál, izzadtan, egymás sarkába lépve, nem bánjuk, a Széchenyi-emléknél az első pecsétet adják az oroszok, kipirult arcokkal nagy elszántsággal, a Csacsi-réten át, megállva, mécsest gyújtani, fejeket meghajtva itt pusztult emberért, az erdőt bevesszük, ismerős nyomokban, fagyott sár szagában, emlékben tocsogni, ha jég van seggen csúszni, zoknit a cipőre, megállni valahogy és tovább- előre, fel a János-hegyre, máskor még baráti, de most csak kaptató, az elsők közül egy, súlyos kilométerek jönnek még, várjuk még, viccesen faragjuk, azt a kis keveset lefele, azt a tizenkettőt, amin már túlvagyunk, még nem bánjuk, hogy itt vagyunk, azután Szépjuhászné átvezet a sárgára, az meg felvisz a jaj ki se mondjuk minek a hátára, lehelet meglátszik, fejlámpa-sor kígyózik, pulcsi az nem kell még, a sálat is levennéd, Nagy-Hárs-hegy szevasz, nem te vagy a legrosszabb, ezért csak itthagyunk, a kilátód sem kell, sport szelet beverve, első korty kólácska, kinél mi van még, világíts, aztán én, zsebkendőt adj légyszi, mindjárt jön Hűvösvölgy, legendás teája sokakat elcsábít, nem kell most, gyerünk még, jön már a nagy dobás, meredeken fel, a legszörnyűbb támadás, kicsit már bánjuk, hogy nem az ágyunkban… de az Újlaki-hegy már előttünk csúfoskodik, szinte felrobbanás nem is csak érkezés, ott vagyunk a csúcson, tábortűz, ismét csak oroszok, háborús sanzonok, ennyi volt, ez volt hát? jövőre ugyanitt, biztatás, hahota, katonák búcsúja, Duna a várossal micsoda panoráma, 20 kilométerrel ölünkben, sapkát föl, lefelé, sziasztok, ti is itt? milyen jó, együtt most, a Vihar-hegy oldalán, sziklás kis buktatók, levisznek sokunkat a feléig, nagy nyereg, van aki, csak most kezd, nem is a féltáv ez, de jól esik mondani Virágos-nyeregben, teázunk, megülünk a fényes sátorban, jó lenne a paplanmeleg, de arra van az év további 364 napja, a tömeg hője most jobb, mint útközben, kerülni, kerülni, egymást csak kerülni, de mégis csak bajtársi tizensok óra ez, öltözzünk feljebb most, Solymár fölé megyünk, ott kanyarog kis vékony, felemás ösvényünk, minden csillag ragyog, szikrázó fagyos ég, balunkon nagy erdő, jobbra a szakadék, vízmosásban járunk, alattunk alszanak, Rózsika forrásnál, hatalmas löszfalak, kis hidak, közút, szervusz civilizáció reggelig, van kesztyűd? köszöntem, gyerünk Nagykovácsiba, hatalmas erdőben, ismét csak felfelé, holdfényes ösvényen, nagyhangú németek vidámsága visz engem is, a lélektani határunk elértük, térd ugrik, fázunk és a melegfényű kocsma megint átvilágít, komáromi honvéd gyalogosok köszöntenek, innen fel, fel már megint tudjuk hova, bizony a kopasz szeles, ellenséges Nagy-Szénás csúcsára, egyetlen menedék, az óriás fakereszt, ha cúgot kibírod, onnan beleveszhetsz a világ leghosszabb erdei útjába, olyan monoton, ne hagyjuk el egymást, de a magány órái így is csak kínozzák, az ember fejében, lövések, túlélés, mégis, cukor és beszéd kell, emberi közelség, mert a Fehér-út nem ereszt, hányszor volt, hogy pirkadt, míg végül kiköpött, vadkerítésen át Nagy-erdő szélébe, megfáradt lábakkal szántóra átlépünk, az ösvény szélén emberek, a fagyott földön csöndben szentségelnek, de tudom, hogy jövőre ugyanígy itt lesznek, az a valami, belső nagy késztetés, február elején szüntelen közbelép, Békás-patak alattunk, pallón át szökdeltünk, de kiszáradt idénre, hó sincs már, gyerünk még, ég a tűz, tizedik állomás a semmiben, poros út közepén, faluba ez vezet, aszfaltos kínzása megroppant testeknek, szendergő kis falu, a perbáli ivóban utolsó pihenő, innen, ha felkelünk, az művészet és egyben, megvagyunk, tudható, nincsen más opció, gyerünk hát láb nélkül, elszántan, különben, azoknál, akik csak szétfolyva, otthonról dühöngnek, még kemény földeken Kakukkra felhágva, egymás kínját cipelve, ne aludj, pár méter, erővel, testivel, bizony, mert az is kell, újabb ajándék érkezik az égből: a felkelő nap fénye mutatja felülről, kis hangyák érkeznek, legyűrték magukat, kálvária lent és már belátni a falut, Szomor terpeszkedik előttünk, ezek a mi vonalaink, és élünk, jobban, mint bármikor.

Domján Anikó (D.Anikó)