Visszaemlékezések

Harry Phoenix visszaemlékezése

A kitörés. A gyülekező a Mária téren volt. Február 11-én parancsot kaptam a kitörésre való felkészülésre. A parancs szerint a kitörés megkezdéséről majd új parancs érkezik. Az alakulatból ütegenként körülbelül 50 fő maradt a kitörés napjára, nagyrészük már gyalogságként bevetve és volt még 3 ágyú. Az alakulat a megmaradt nehéz fegyvereit megsemmisítette. A tüzérek a 8. SS- lovashadosztály egyéb részeivel együtt gyülekeztek.

Az egység parancsnoksága a bankban várakozott a Mária téren. Mivel nem kaptunk parancsot sokáig várakoztunk, de tudtuk, hogy még napfelkelte előtt el kell indulnunk, ezért körülbelül 2–3 óra körül megkezdtük a kitörést. A környéken csend volt és enyhe hóesés.

Egy nagyon széles utcán indultunk el, valószínűleg a Batthyány utcán, ahol lenyűgöző látványt nyújtott egy Schwimmwagenekből álló német kocsioszlop, ahogy 200–300 m hosszan indulásra készen várakoztak 4–5 sebesülttel járművenként.

Nyugat felé indultunk, de ezen az útvonalon nagyon sok elesett német katonát láttunk valószínűleg a 22. SS-lovashadosztály állományából. Hallgattam megérzésemre és ezért nem nyugat felé mentünk tovább, hanem inkább jobbra indultunk észak felé a Rózsadomb irányába. Ekkor azonban ismét veszélyt éreztem, ezért megpróbáltunk biztonságosabbnak tűnő utcát találni a továbbhaladáshoz. 2–3 utcába is benéztünk, amíg megtaláltuk a továbbhaladásra legalkalmasabbnak tűnőt.  Egy szélesebb észak-déli irányú úthoz értünk, ami mögött több nagy lakóház helyezkedett el, ezek mellett el kellett haladnunk, viszont észleltük, hogy oroszok is vannak a házakban. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk elterelni az oroszok figyelmét egy színlelt támadással, ezért hangos „Urra” kiáltás mellett egy Panzerfausttal tüzeltünk a szomszédos házra. A lövedék azonban nem robbant fel, de az oroszok sem lőttek. Később úgy gondolták, hogy talán azért mivel többen voltak nálunk és pont annyira meg voltak ijedve, mint mi. Később a német vonalak megközelítése során a második Panzerfaustot is felhasználtuk, de ennek lövedéke sem robbant fel.

Ahogy a hegyek között egyre magasabbra értünk, úgy kezdett oszladozni a köd. Közben egy a városközpontra tüzelő szovjet üteg mellett is elhaladtunk, de nem vettek minket észre.

Egész nap meneteltünk, útközben találtunk egy orosz lovat. Fél órát lóháton mentem rajta, később pedig megettük a lovat, életem legjobb étkezése volt.

Útközben láttunk oroszokat telefonos kapcsolattal. Távolabb tőlünk úgy tudtuk, hogy egy szovjet gyalogezred volt állásban. Az éjszakát egy hegy tetején töltöttük, az este során egy bajtárssal osztozkodva egy nagy katonakabáttal takaróztunk be a hideg ellen. Másnap egész nap során itt maradtunk, csak egy szakasznyi szovjetet láttunk a közeli lövészárkokban, de nem támadtak meg minket.

Aznap egy nagyobb csoportosulással találkoztunk a táborozásunk során, melyben katonák és tisztek voltak: köztük 3 magyar tábornok és 2 német tábornok a törzstől, valamint a 8. SS-lovashadosztálytól von Mitzlaff őrnagy, körülbelül 2000 fő. A katonák nagy része SS-katona volt. Ehhez a csoporthoz csatlakoztunk mi is.

Ezen felül korábban egy nagyobb csoport haladt el mellettünk a Feldherrnhalle hadosztályból. Körülbelül 500-an lehettek és nyugat felé mentek. Megpróbáltam őket megállítani és figyelmeztetni, hogy arra szovjetek vannak, de nem hallgattak rám. Több óra múlva néhányan visszatértek és elmondták, hogy majdnem az egész csoport megsemmisült.

A nagy csoporttal folytattuk az utat sorban haladva. Viszont idővel a nagy csoport részekre szakadt. A saját tüzérekből álló csoportomat mindig összetartottam, nem engedtem szétszakadni.

Az immár megfogyatkozott csoportommal pár kilométeres kerülő után északnak haladtam, majd elindultam nyugat felé. Az egység kimerült volt és éhes, szerencsére útközben találtunk egy szekeret, rajta 3–4 kenyérrel.

Nagy nyílt területhez értünk. Balra a terep enyhén emelkedő, jobbra pedig sík volt, elindultunk az előttünk álló körülbelül 500 méterre lévő kis facsoporthoz. Itt vettem csak észre, hogy a csoport immár csupán 50–60 főre zsugorodott.

Február 13-án alkonyat után a csoportom lógó fejjel kimerülve haladt tovább. Egyszer csak egyikünk felnézett és a távolban felfedezett egy 30–40 fős csoportot, egy kicsit arrébb még egyet, jobbra is egyet és mögötte is! Négy szovjet szakasz volt.

A csoportban volt egy üzbég hiwi, Rasilow. Előre küldtem 30 métert, az oroszok kiáltottak „Láttatok németeket?”, erre az üzbég válaszolt „nem láttunk senkit”. Nagyon hálás voltam neki, hogy az egész csoport életét megmentette. Lőszerünk ekkor már nem volt. […]

FORTEPAN / Vörös Hadsereg
Fotó: FORTEPAN / Vörös Hadsereg

Ernst Schweitzer visszaemlékezése

V. Ekesparre vezérkari alezredessel, az Ia-val (hadműveleti osztály) együtt átrohantam az ellenséges tűzzárakon és mintegy másfél km-nyit haladtam előre. Az utcákon még mindig több száz katona volt, akik megpróbáltak előrejutni. Ezekkel a harcoló egységekkel együtt végül a budakeszi útkereszteződés (elágazás) elé értünk. A járdákon és az utcán heverő halottak és sebesültek miatt a katonák már nem nyomulhattak előre. Az ellenség páncélosok, páncéltörő ágyúk és géppuskák közvetlen tüzével zárta le az utcákat. Az Ia-nak és nekem sikerült elérnünk a következő utcasarkot és jobb felé kitérni. Egy kb. 15 fős csoporttal, lehetőleg minden orosz posztot elkerülve, átvágtunk a kerteken és a bozóton, majd tovább északnyugati irányban. Végül elértük a város kijáratát. A posztokkal való egyik lövöldözéskor az emberek lemaradtak. Megjelent közöttünk Seifert hadnagy a 4. páncéltörő ezredből. Virradatkor megpróbáltunk egy erdő szélén tájékozódni, ahol is beleütköztünk Grossman százados kb. 15 fős csoportjába, amelyhez csatlakoztunk és a sűrű hófúvás oltalmában a környező hegyekbe és erdőkbe meneteltünk Itt felszakadozott a felhőzet, s úgy döntöttünk, várunk estig, hogy aztán a Bécsi úton keresztül kedvező helyen érjük el észak felé a Pilis-hegységet. A déli órákban közvetlenül tartózkodási helyünk alatt az erdei úton egy menetoszlop haladt el, amelyben a katlanban lévő összes hadosztály részei megtalálhatók voltak. Csatlakoztunk ehhez a menetoszlophoz és Solymártól délre egy hegyhátig jutottunk. Az ellenség 14.00 órától szüntelenül csatarepülő- és bombavetéssel támadta a menetoszlopot. Veszteségek keletkeztek. A Bécsi úttól dél felé az ellenség gyalogsággal oldalba támadott. A hegyháttól délre az ellenség a településekről és a légvédelmi állásokból géppuskával és aknavetővel lőtte az erdőt. Az oszlop éle sötétedéskor átkelt a Solymártól dél felé, egy völgyteknőben vezető úton. Megvártuk, amíg Kucklick alezredes és Krämer alezredes vezetésével az oszlop a sebesültekkel együtt felzárkózik. Aztán felderítést végeztünk, hogy az úton lévő ellenség erejét megállapítsuk. A meglévő gyalogsági erőkkel az ellenség biztosító vonalának áttörése nem volt lehetséges. Ezért az oszlop az Ia vezetésével (harcoló részek Pabst lovassági századossal) 23.00 órakor menetbe kezdett észak felé, hogy elérje a Pilis-hegységet. Ezen menet alatt maradt vissza Kucklick alezredes.

Február 13-án 4.00 óra tájban értünk a hegyi erdőkbe. Felfedeztünk néhány házat, amelyekben napközben meghúzódtunk. Virradatkor elleptük a házakat. A kimerült csapat így meglepetésszerű ellenséges támadás esetén védekezésképtelenek volt. A figyelőposztokat kikerülve az ellenség dél körül tervszerűen minden oldalról erőket vont össze, hogy a csoportot bekerítse és megsemmisítse. 11 óra 30 perc körül néhány orosz közeledett a ház felé, ahová beszállásoltunk. Az ellenség géppisztolyból tüzet nyitott. Egyenlőtlen küzdelem kerekedett, mivel az ellenség állásaiban a magaslaton, a háztól délre harckocsikon és rohamlövegeken kívül nehézfegyverzettel is rendelkezett. Amikor magam is megsebesültem, kelet felé tértem ki. A súlyos tűzben tetemes veszteségünk keletkezett. Egy hasadékon át elértem a következő magaslatot, az eddigi tartózkodási helyünktől északra; ott egy csoport német katonával találkoztam, akik észak felé az erdőbe húzódtak vissza. A harci zajból ítélve az ellenség a házakban megszálló emberek zömét e helyen foglyul ejtette vagy megsemmisítette. A korábbi tartózkodási helytől mintegy két km-re északkeletre lévő magaslat oldalában az ellenség közvetlenül a sarkunkban volt és időnként 50 méterre megközelített minket. Utolsó erőnkkel átkeltünk a gerincen és elrejtőztünk a következő völgy csalitosában. Itt megvártuk, hogy besötétedjen. A sötétség beálltával térdig hóban gázolva, élelem nélkül folytattuk menetünket észak-északkeleti irányban. Tizenhatan voltunk.

Este 19.00 órakor egy település közelében két orosszal (valószínűleg tisztekkel) találkozunk, akiket lelőttünk. 20.00 órakor több posztról is géppisztollyal lőttek ránk. Emiatt nem változtattam menetirányt és hirtelen már csak négy főt láttam magam mögött. Vártunk egy órát, amíg az oroszok nyugtalansága elült és folytattuk menetünket a korábbi irányban. Éjfél körül hagytuk el Pomáz helységnévtábláját. Pomáztól északnyugat felé meneteltünk, majd a sűrű erdőben megvártuk a virradatot (02. 14.). A nappal nyirkos volt és esős. Este folytattuk menetünket; mély hóban, továbbra is élelem nélkül, kimerülten egy ház előtt haladtunk el, amit üresen találtunk. Tüzet raktunk és lefeküdtünk aludni.

Február 15-én 11.00 órakor három civil érkezett, teljesen megdöbbenve jelenlétünktől, és felhívták a figyelmünket, hogy a házat naponta 20–40 orosz vizsgálta át. Felöltöztünk és elrejtőztünk kétszáz méternyire az erdőben. Távozáskor a civilek kérésünkre kb. öt kilogramm nyers burgonyát adtak. 16.00 órakor elhagytuk búvóhelyünket, ismét visszamentünk a házba és elkészítettük a burgonyát. Nekem bizonyára lázam volt; nem tudtam lábra állni. Szándékosan kockáztatnunk kellett a veszélyt, hogy az ellenség itt elfog minket.

Február 16-án 06.00 órakor útnak indultunk, miután még kaptunk 100–100 g. kenyeret, amit megettünk. A napot egy hegyhát tetején, egy magaslesen töltöttük. Sötétedéskor folytattuk menetünket és úgy 22.00 óra körül egy lezárt kunyhóhoz értünk. Kinyitottuk és ott maradtunk 24 órát. Korgó gyomorral meneteltünk tovább 02. 17-én 22 óra 30 perckor. Az erős hideg miatt a hó úgy összefagyott, hogy nem alig süppedtünk bele. Így tekintélyes távolságot tehettünk meg. Éjfél után egy hegygerincen három kivilágított házhoz értünk, amelyek tele voltak ellenséggel, de őrség nélkül. Egy onnan északkeletre lévő mély hasadékon át kikerültük ezeket a házakat. Csaknem két óránkba telt, míg nagy nehezen a meredek hegyoldalon újra a gerincre jutottunk.

Virradatkor hallottuk az első gránátok süvítését és ezzel az orosz fővédőövben voltunk. Napközben figyelmesen követtük a tűztevékenységet, majd este, a súlypontot kihagyva, tovább meneteltünk északnyugat felé, mígnem egy erdőben minden irányból gyalogsági-tüzet hallottunk. Megvártuk, míg eltűnik a hold, mivel ez a szilárd hómezőn akadályozta az észrevétlen mozgást. Hallás után egyre csak vékony helyek felé menetelve egy mély völgyben orosz aknavetőállások mellett haladtunk el. Újabb várakozás után sikerült elérni a szemközti oldalt, anélkül, hogy a nekünk szánt géppisztoly-sorozatok célba találtak volna. A 496-os magaslattól közvetlenül délre nyílt terepre értünk és a szőlőskertek oltalmában tovább mentünk nyugat felé. Mivel a 496-os erdőből tüzet kaptunk, nem tudtuk, hogy átkeltünk‑e már a főharcvonalon. Egy kis deszkabódéban egy újabb napot vártunk, továbbra is élelem nélkül, hogy aztán 02. 20-án reggel a hold eltűnte után folytassuk menetünket. Kis távolság után megint ki kellett fújjuk magunkat, mivel erőnk igencsak fogytán volt. Virradatkor megláttuk magunk előtt Esztergomot. Utolsó erőfeszítéssel elértük az első házat, s innen kezdve jó kezekben voltunk a Német Véderőnél.

Fotó: FORTEPAN / Vörös Hadsereg

Garád Róbert visszaemlékezése

[…] Másnap, 13-án folytatódott a szédelgő mozgás. A nagy erdőben időnként távoli harci zajt is lehetett hallani. A szovjet lovassági alakulatok támadták az itt és ott felbukkanó csoportokat. Az erdőben lényegében azonban tehetetlenség és összevisszaság uralkodott. Amikor a csoportok találkoztak egymást kérdezték, hogy mi tevők legyenek. Inkább tisztek, civilek, németek voltak a mozgó vándorló csoportok. Legénységi állományt ritkábban láttam. Inkább tisztekhez beosztott küldöncök kísérték a csoportosulásokat. Inkább ösztönösen, mint szervezetten kialakult az az elképzelés, hogy az éj folyamán tovább kell vonulni nyugat felé. Az emberek, de mi magunk is nagyon éhesek voltunk és kimerültségünkben sokszor képzelődtünk. Hangokat és zajokat véltünk hallani vagy azt hallottuk, amit félálomban megálmodtunk. Ezek a hallucinációk és víziók a sötétséggel sűrűsödtek. Meleg, barátságos házakat láttunk a sötétben és állatokat és illatok és barátságos hangulatok kezdtek kialakulni, majd megint felriadva minden eltűnt. Akkor már szinte állva félálomban voltunk. Már a harmadik éjjelt nem aludtuk át. Az étlenség, a szomjúság is kínzott bennünket. havat ettük, de a lágy hólé még szomjasabbá tette a közérzetet. Az erdőt körülölelő szovjet lovasság nem tudhatta az erdőben lévő erők helyzetét és így csak akkor lehetett lövöldözést hallani, amikor egy-egy csoport ki akart jönni az erdő homályából. Estig tehát még kóvályogtak a csoportok. Amikor besötétedett újra megéreztük ösztönösen a mozgások főirányát, és nyugat felé kiszivárogtunk az erdőből. Akkor fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk pontosan. Semmiféle iránytű nem állt a rendelkezésünkre. Fegyverünk csak az egy pisztoly volt. A sötét havas éjszakában követtük az előttünk kígyózó, néha szétszakadozó oszlopokat. Éjfél körül hullámos, havas mezőre kerültünk. Akkor csend uralkodott és az egyik horhosban rábukkantunk Bill apóval azokra a német rohamtüzérekre, akikkel még Budán kapcsolatban állt a 7. rohamtüzérosztály is. A német rohamtüzérek parancsnoka és törzse, négyen-öten teljesen kimerülve feküdtek egy havas tócsa mellett és tőlünk kérdezték, hogy mi a harci helyzet. Hamarosan megéreztük, miután Bill apóval mindketten folyékonyan beszéltünk németül, hogy ezek a német ismerősök a legteljesebb kimerültség állapotában vannak. Letargiával várták a halált és nem tudtunk nekik semmi okosat mondani. Közben a vonulók sodortak, lökdöstek és mi kábultságunkban is csak már kettőnk sorsát éreztük lényegesnek. Belekarolva Bill apóba újra folytattuk a bizonytalan menetelést. A sáros, havas földúton egyre nehezebben jutottunk előre és a nálam jobb erőben lévők egymás után elhagytak bennünket. Persze fordítva is volt, mert sokan az utcaszélen feküdtek, vagy ültek teljes egykedvűséggel.

Ezekre az órákra is nagyon tisztán emlékszem. Éreztem én is a testi fáradságot, de a részletek megmaradtak bennem. Hajnal felé, 1945. február 14-én előttünk újra felvillantak a világító-lövedékek és morajlani kezdett a harci zaj, amely aztán sokáig tartott és csak akkor, amikor én a hullák közt feküdtem halkult el. Lényegében nyugat felé haladva a külső, meg nem határozható gyűrű felé közeledett a hosszú oszlop eleje és fellángoltak a harcok, az összecsapások. Összefüggő arcvonal nem volt, azt később magam is tapasztaltam. Légvédelmi szovjet gépágyúszigetek, mozgó lovassági alakulatok mozogtak a terepen és az utak mentén T–34-es páncélosok uralták a harcmezőt. Mi ketten Bill apóval a még bennünk lévő tehetetlenségi erővel követtük az előttünk bukdácsolókat. Az előttünk lévők túlnyomó részt civilek és kókadt katonák voltak. Még puskás fegyverest sem láttam, csak összevissza öltözködött embereket, de nőket és gyerekeket is észleltem közöttük. Nem egy anya Bill apóba belekapaszkodott, mert az öreg úr aránylag ápolt ruházata, rendfokozata és nyugalma azt a látszatot keltette, hogy tud segíteni a szerencsétleneken. Persze barátságos szavakon kívül ő sem tudott semmit sem nyújtani. Ezalatt kínlódva haladtunk tovább, amikor az előttünk lévők által elfogott néhány szovjet szállító szekérhez érkeztünk, amely szekerek kenyeret is szállítottak. Kisebb tömeg verekedett és marcangolta a kenyérszállítmányt. Irtózatos volt látni, hogy ez a menekülő csoport ott egymást lőtte pisztollyal. Tehetetlenül álltunk kissé távol ettől a helytől. A vadabbak kenyerekkel megrakodva csakhamar eltűntek. Halottak és sebesültek maradtak a némán álló lovak és szekerek mellett. Most már bennünket is odatolt a nyomunkban lévő tömeg. A hóban én is találtam egy szétmarcangolt kenyérdarabot, melyet megosztottam Bill apóval. Fekete, formában kisütött orosz korpakenyér volt az amit megízleltünk, de számunkra teljesen sótlannak tetszett, lehet, hogy a hólé okozta, lehet hogy valóban nem volt megsózva, de alig tudtuk legyűrni a falatot. Amint tovább haladtunk a terep lapossá vált és világosodni kezdett. A csatazaj megnövekedett és a csoportok, mozgások szinte megszűntek. Tőlünk nem messze egy szovjet légelhárító ágyúsziget kontúrját észleltük és akkor azt tanácsoltam Bill apónak, hogy rejtse el magát és én majd körülnézek, merre lehet tovább haladni. Szegény Bill apó amúgy is szenvedett a szívével és alig vonszolta magát. Leült egy kis bokros részen és én meg nagy kört kívántam megtenni. Elkerültem nagy ívben a légelhárító ágyút és kerestem megfelelő tájékozódási pontokat. Szinte hirtelen világosodott és a csatazajos ordítozás, moraj is megszűnt. A nagy ívet a terepen úgy éreztem, hogy bejártam és kerestem azt a helyet, ahol Bill apót hagytam. De nem találtam. Részben a szürke hajnal, részben a fáradság teljesen megzavart. Azt láttam, hogy mindenfelé hullák fekszenek és azelőtt itt ezen a területen csata folyt. Elértem egy országutat és amint ott szemlélődtem, harckocsicsikorgást hallottam. Egy T–34-es közeledett, mert a szürkületben egyrészt könnyű volt a hang szerint tájékozódni, másrészt a körvonalait is láttam. Az árokba feküdtem az úton túl, és láttam, hogy körülöttem is hevernek a legkülönbözőbb ruhákban halottak. Hasra feküdtem, a fejemet a kinyújtott bal kezemre fektettem, hogy oldalt láthassak. A T–34-es a magasságomban csikorogva megállt. Hárman-négyen géppisztollyal ültek rajta, azok leszálltak és a halottak felé közeledtek. Én nem mozdultam, de egyikük megfogta kinyújtott bal karomat és lecsatolta órámat. Ekkor megmozdultam és felálltam, mert észre vette az illető, hogy meleg a csuklóm. Felállva nagyon megijesztettem őket és azt hallottam oroszul „Offizer, Da?” (Tiszt, igaz? — fordítás) Gépiesen azt válaszoltam, hogy „Da.” „Nu pasli.” (Igen. Na gyerünk! — fordítás) mondták és gyalog elindultunk. Pisztolyomat elvették. Akkor vettem észre, hogy a kanyar mellett ott a falu és a tábla Perbál felírással.

Fotó: FORTEPAN / Vörös Hadsereg

Franz Liebisch halála (Hoffmann Gyula visszaemlékezése)

1944-ben 22 éves volt Hoffmann Gyula és otthon volt. A kitöréskor egy fiatal német csoport jött a házhoz és egy szánkón húzták parancsnokukat egy SS-századost305, aki a kitörést ezen a részen vezette. Mivel láb- és kézsérülése, valamint haslövése volt, így házukban hagyták – saját kérésére – a csoport továbbment. 1945. február 15–16-án éjjel hozták be a repülőtér felől, ott kapott haslövést.

Másnap nagyobb orosz csoport kutatta át az erdőt és ezt a néhány házat is. Ekkor az SS-századost az oroszok átkísérték a közeli vadászházba, ahol magasabb parancsnokaik voltak. Az SS-tiszt köpenyét vállára terítve egyik kezével a sérült és véres hasát fogta, a másikkal a hóna alatt – egy léccel a sérült lába miatt – nagyon nehezen járt, zubbonyán összes kitüntetése látható volt. Nyakában lovagkereszt is lógott.

A vadászházban kikérdezték, majd az istálló előtt lévő trágyadombhoz állították és lelőtték, majd a trágyadombra dobták, amelyen kb. 4 órát haldoklott. Testén és arcán kínzási nyomok voltak láthatók, pár napig nem engedték eltemetni, végül február 25-én hozták fel Bagyuláék a vadászház erdei kapuján át a cseresznyefa alá, ahol homokos talaj volt, és kb. 2 méter mélyre temették. Valaki azonban a helybeliek közül bejelentette, exhumálták több társával együtt, és a családja elvitte. Az SS-tiszt Franz Liebisch SS-Hauptsturmfüherer volt, született: 1921. 02. 05., Georgswalde.