2019 — Rohamos kitörésem

Úgy tűnik, mostanában minden teljesítménytúrára való nevezésem hosszas fontolgatás, majd hasraütésszerű döntés előzi meg – nem volt ez másképp az idei Kitöréssel sem. Abban az egyben voltam egyedül biztos, hogy valamilyen formában, távon ott a helyem. Sajnos 2 hónapig küzdöttem az ízületeimmel és orvostól orvosig jártam, így a 60-as távra nem mertem nevezni (bár utólag azt kell, hogy mondjam, semmi gond nem lett volna), így maradt a 25-ös vagy 35-ös választéka. Sajnos az is hamar eldőlt, hogy senki nem társul idén hozzám – ismerőseim mind a 60-as távon indultak, Peti elég csúnyán lesérült egy kosármeccs után, és még a húgom se ért rá. Időközben ezen a tényen olyannyira elkeseredtem, hogy már-már lemondtam a Kitörésről és rászerveztem erre a napra egy gyalogtúrát, ami aztán egy (végül nem megvalósult) bútorszállítás miatt meghiúsult. Azonban túra nélkül se akartam maradni, így sebtiben leadtam nevezésem a 35-ös távra – riasztott a 25-ös sok résztvevője, valamint a félig városi terep, annál vonzóbb volt a 35-ös táv ritkábban járt útvonala, valamint a későbbi indulási lehetőség.

Ha már lúd, legyen kövér – a túra előtti nap szabadságon voltam és mivel már egy hete semmim se fájt, 3 hónap kényszerszünet után kimerészkedtem futni. Rögtön kerekítettem is egy bő 13 km-es edzést a Budai-hegységben a Svábhegytől egészen a KFKI-ig – megyek egy laza körre a Normafához felkiáltással. Legalább volt alkalmam kipróbálni a hómacskás futást, meg ízelítőt kapni a másnapi terepből és a katonasírnál kicsit ráhangolódni a kitörésre. Futás közben olyannyira felbátorodtam, hogy fontolgattam, futva indulok a 35-ön, nagyon titkon azzal is kacérkodtam, hogy megkísérlem az idei női rekordot, mely már pár éve felkerült a bakancslistámra. Csakhogy akkoriban sokkal jobb edzettségnek örvendhettem…

Ráadásul másnapra ez előző napi hepajnak köszönhetően masszív izomláz lett a combomban. Innen viszont már nem volt visszaút. Így tehát teljes harci futócuccban indultam a Virágos-nyeregben lévő rajthoz. Pont sikerült lekésnem a 137-es buszt, így a megállóban elbeszélgettünk pár leendő, igencsak didergő túratárssal. Mivel még elég kezdők voltak a műfajban, próbáltam tanácsokkal szolgálni, meg mutatni az utat felfelé a nyeregbe, ahova igen csúszós út vezetett és emiatt már a tulajdonképpeni indulás előtt felkerült a lábamra a hómacska.

Annak ellenére, hogy a busztól az elsők között érkeztem fel, hosszas sor fogadott az indítósátornál. Kb. fél óra várakozást saccoltam, de szerencsére az indítók felpörgették magukat, így csak negyed órát töltöttem a korhű járgányok meghitt társaságában a katonai sátrak között, és kezemben az itinerrel már neki is vághattam az idei kitörésnek. A látványos díszlet miatt azonban nem mehettem el fotók nélkül, így talán veszítettem egy kevés időt. A következő solymári EP-ig való szakaszon ezen kívül is biztosan még rengeteg időt veszítettem ahhoz képest, amit futhattam volna, mert a katonasír felkeresését kötelezőnek éreztem, annak ellenére, hogy pár lépés kitérőt jelentett. Újból és újból utolértem egy-egy magyarul vagy németül beszélő csoportot, melyek a keskeny, csúszós ösvényen igyekeztek előre. Nem tartottam illendőnek oldalról hirtelen kielőzni őket, így inkább besoroltam mögéjük és megvártam az alkalmas pillanatot. Egyébként is tisztelendő, hogy ilyen messziről idejöttek, hogy evvel a túrával tisztelegjenek az elhunyt katonák előtt valamilyen családi vagy egyéb kötődés miatt. Ennek ellenére meglehetősen jól haladtam és hamarosan az igazolófüzetben tudhattam első pecsétemet. Idén a solymári Jegenye-völgyben lévő EP nagyon hangulatosra sikeredett, gyertyákkal kivilágított hídon közelíthettük meg a Paprikás-patak túloldalán lévő pontot.

A völgyben hol futottam, hol bandukoltam, hiszen az erőmmel spórolni kellett a Zsíros-hegy, majd a Nagy-Szénás emelkedőjére. Itt ideiglenesen a macskámtól is megváltam. Jól jellemzi az idei terepviszonyokat, hogy nehéz volt kiszámítani, hol következnek a felfagyások, emiatt inkább hosszabb szakaszokat gyalogoltam/futottam a csúszásgátlóval, bevállalva, hogy jobban lefárasztja a lábamat, azonban elkerülve az esést. Talán ennek a taktikának köszönhetően sikerült is megúsznom, annak ellenére, hogy voltak nyak- vagy bokatörő részek.

Felérve a platóra újból futottam valamennyit. Néha a jégben keletkezett repedéseken átugorva már-már egy gleccseren érezhettem magam. Hamarosan be is futottam a Muflon-itatóba, ahol idén sikerült elkerülnöm a sorban állást. Szükségesnek éreztem a frissítést, így lenyomtam két kókuszos csokit és ittam egy kis kólát. Konstatáltam, hogy eddig a táv szűk egyharmadát tettem csak meg és előttem van még egy combosabb emelkedő is. Így hát újból nekivágtam. Néha elhagyott egy-egy rutinosabb terepfutó csapat, de inkább én előzgettem a többieket. A hómacska hol le, hol felkerült a cipőmre. A molyolással ugyan perceket vesztettem, de biztosan megspóroltam néhány csúnya esést. A Nagy-Szénás csúcsára vezető ösvény olyannyira síkos volt, hogy sokan még a macskával is vissza-visszacsúsztak, köztük én is. Hát persze, hogy megint tüskékkel befelé vettem fel a macskát az egyik lábamra! Újabb értékes percek teltek el az igazítással, aztán az utolsó rohamra indultam a csúcsig, ahonnan kénytelen voltam készíteni néhány képet a felfelé igyekvő fényes pontokról. Lefelé igyekszem behozni a szerzett hátrányt. Még szerencse, hogy többen összetömörültünk, mivel könnyű itt elveszíteni a helyes irányt. Néha csekkoltam a GPS‑t biztonság kedvéért, majd újra nekieredtem.

Ismerősen köszönt vissza a 2 héttel ezelőtti túrán látott forgóajtó és hamarosan itt is volt a Fehér út ellenőrzőpontja tábortűzzel és szanitécekkel. Miközben kicsit frissítettem és a fényképezőgépemmel molyoltam, egyik fölém hajolt és megnézte, minden rendben‑e. (Tavaly már leírtam, hogy emiatt a bajtársias motívum miatt is járok el évről-évre a Kitörés túrára.) Szerencsére semmi gond nem volt, folytattam tehát utamat futólépésben, hiszen innentől folyamatosan lejt az út kisebb megszakításokkal. Az egyik elágazásnál majdnem elmentem rossz irányba, a Mária-szobor és a bánya felé, de szerencsére időben kapcsoltam. Majdnem más túrázókat is elvittem rossz irányba, szóltam gyorsan nekik is, hogy hátraarc, bár tulajdonképpen errefelé is el lehet jutni végül is Perbálra.

A gerincen egyre sűrűsödött a köd és elkísért végig a völgyön is. Néha az volt az érzésem, mintha idő és tér megszűnt volna körülöttem, a semmi közepén futnék. Csak néha emlékeztetett a valóságra egy-egy belógó ág, vagy az út lámpám szűk fénykörében derengő széle. Valahol balra a Meszes-hegy tömbje lehetett, jobbra pedig az Aynard-vár magaslata. Itt a túrán azon szerencsések közé tartoztam, akik viszonylag jól ismerik a terepet, így kevésbé fenyegetett az eltévedés veszélye. A sok kevésbé gyakorlott turistának, illetve a távolról érkezőknek a tájékozódás is külön nehézséget jelenthet ebben a tejfehér ködben. Ennek ellenére a kerítésen átvezető létrát alig találtuk meg többedmagunkkal, pedig ott volt az orrunk előtt.

A patakátkelés nem okozott gondot, majd kis idő elteltével megálljt kiáltott két, az út közepén rostokoló magyar katona. Papírellenőrzés után továbbkocoghattam Perbál irányába. A sarat felváltó aszfalton jól esett a futás, így nemsokára elém került a Kis Kaiser söröző cégére, ahol megkaptam következő pecsétemet és meleg teával kínáltak. Nem álltam ellen, hiszen korai érkezésemnek köszönhetően bőven volt hova leülnöm. Miközben iszogattam, próbáltam egyre éhesebb gyomromat egy bűn rossz proteinszelettel kiengesztelni – tanulság: kínai boltban sose vegyetek akciósat! A feléig jutottam a cipőtalp keménységű csodának, majd inkább előhalásztam a táskámból egy másik, ehetőbbet. Közben próbáltam fotókat készíteni a falakon látható háborús relikviákról sikertelenül, az objektívem folyton bepárásodott a melegtől. Szidtam közben a fránya hanyagságomat, hogy mégse húztam be a kabátom zsebét, így elhagytam a fele kesztyűmet menet közben.

A sörözőből kiérve megcsapott a hideg, fázós ujjaimat felváltva voltam kénytelen melengetni. Nincs kedvem futni, be is előzött néhány futótárs. Emelkedők jöttek, ahol ráadásul nagyon nehéz tájékozódni a jelzések hiánya és a keszekusza útvezetés miatt. Folyton figyeltem a GPS‑t, hol kell lekanyarodni. Volt, hogy a szalagok se segítettek, egy lépésnél tovább alig láttam tovább. Tétován ácsorogtam a telefonomba meredve, hogy vajon tényleg ezen a szántóföldnek kinéző micsodán kell‑e lemenni. A kütyü által mutatott irányt megerősítette egy nálamnál sokkal határozottabb futólány. Gyorsan mögé soroltam. A következő kanyarnál már én figyelmeztettem, hogy rossz irányba megyünk. Gyorsan korrigáltunk. Nagyon egy tempót mentünk, bár néha kedvem lett volna előzni, mégis inkább maradtam mögötte, hiszen nem szeretem, ha folyton a nyakamban vannak. Ezzel ő is így lehetett, láttam, próbál egérutat nyerni. Hagytam hát, hadd menjen, inkább kényelmesen kocogtam Anyácsapuszta felé. A szalagozás szerencsére nagyon egyértelmű volt errefelé, sőt kis fényvisszaverő pontokon is megcsillant lámpám fénye. Tavaly itt már jócskán derengett, most viszont vaksötét volt nehezítve a köddel. Lefelé menet egyre bokatörőbbé vált a terep, olyannyira göröngyössé volt az út, hogy nehezen tudtam eldönteni, futólépésben vagy komótosabban haladjak‑e tovább.

Végre valahára elértem a pontot, ahol újfent teával kínáltak és biztattak, hogy Szomor már 10 km sincs innen. Itallal és energiával is jól álltam még szerencsére. Miközben a korhű járgányokat fotózgattam, az egyik hagyományőrző kisebb előadást tartott nekem a Zündapp motorokról. Bár telt az időm (valahol motoszkált bennem a futóördög és azt súgta, meglehetne az a rekord), mégis nagyon szívesen hallgattam. Meg próbáltam hallgatni a józan eszemre, ami azt mondta, hogy nézd, itt vannak nálad sokkal edzettebbek, gyakorlottabbak és jobbak, meg nem is tudhatod, melyikük éppen melyik távon van… Jó eséllyel vannak előtted mások is.

Mindenesetre a Kakukk-hegy felé vezető aszfaltos úton próbáltam lefaragni a hátrányomból és egész szépen fogytak a hátralévő méterek, kilométerek. Azonban a lekanyarodásnál megtorpantam: utat sehol se láttam, csak szántóföld és sár, meg átláthatatlan köd mindenhol. Ide-oda tébláboltam, kerestem az utat. Közben utolért egy srác, aki biztosan mutatta az előbb szántónak nézett utat. Ennyit a sokéves túravezetői tudásomról és tapasztalatomról… Ugyan a 60-as távon indult a túratárs, máris itt van a Kakukk-hegy alatt, pedig bevallása szerint egy métert se futott. Akkor itt kezdjünk el gondolkodni a teljesítménytúrázói és terepfutói mivoltomról is…

 

A Kakukk-hegyre felkúszó első méterek abszolválása hómacska nélkül lehetetlenség, pedig már a táskám legaljára süllyesztettem tokostól, szőröstől és bőröstől. Kénytelen voltam elővenni és felvenni, ami egy jó ötperces művelet. Mondtam is a srácnak, hogy menjen nyugodtan tovább, én úgyse fogom bírni fölfelé a tempóját. Meg lassan ideje felhívni Petit is, hogy jöjjön értem. Ránéztem az órára, éppen elmúlt hajnali fél négy. Úgy gondoltam, egy árnyalattal kevésbé kegyetlen háromnegyed négykor kiverni az ágyból, így vártam még. Közben újból elbizonytalanított a köd. Tudtam, hogy balra kellene fordulnom, de a szalagozás előre mutatott be az erdőbe, ahol megint nem láttam utat. Pedig ott volt, csak egyszerűen tovább kellett lépni bátran. Majd pár lépés után tényleg jött a balra kanyar és az embertelen, bár nem túl hosszú emelkedő. Elő is vettem a telefont, ha már úgyis belassultam, és újból beelőzött pár futóforma srác. Petit szerencsére ébren találta a hívásom, bár nagyon álmoskás volt a hangja. Már indul is, mondta készségesen. Ami azt illeti, hazajutásom idén királyi lesz a tavalyi kálváriához képest…

Már majdnem fent voltam a hegytetőn, amikor két marcona katona ugrott elém a semmiből és jelszót követelt. Uram isten, mi is lehet az? Talán „kitörés”? Ez elég gyenge próbálkozásnak bizonyult, mivel a kitörés valódi jelszava Hitler-Hindenburg volt, mint megtudtam. A pontnál újból partizánnak néztek és papírokat követeltek, még jó, hogy agyon nem lőttek, mint az erdőben császkáló gyanús elemet. Ha belegondolok, a magamfajta asszonyoknak akkoriban tényleg semmi keresnivalója nem volt a határban, szépen csendben várták otthon a katona vagy fogságban sínylődő urukat, főztek, mostak a gyerekekre és bujkáltak a fosztogató és erőszakos katonák elől, mentették, amit még lehetett és titkon sírtak. Azokhoz az időkhöz képest nekünk kifejezetten úri dolgunk van minden tekintetben, mégis néha cserélnék velük. Ők még meg tudták becsülni ugyanis azt a keveset, amijük volt, mi már erre is képtelenek vagyunk.

Szépen csörömpöltem lefelé a Kakukk-hegyről a hómacskában, lassan kifogyott lábam alól a lejtő és a sár, elértem a kálvária stációit. Itt megint lekavartam valami útra, amerre nem kellett volna mennem, de szerencsére láttam a jó irányt. Ahogy ráléptem az aszfaltra, majdnem kicsúszott alólam a lábam – az útra ráfagyott a dér. Inkább az út szélén tempóztam a cél felé.

4 óra 30 után sétáltam be a szomori tornacsarnokba, a GPS‑t 6 óra 51 perc 32 másodpercnél állítottam le. Hoztam az előre saccolt 6–7 órát. Közben átvettem a díjakat. Kicsit meglepődve konstatáltam, hogy felvarrót is kaptam, rá is kérdeztem a srácnál, hogy 35-ön is jár‑e. Valamit mondott, de éppen a GPS-el bíbelődtem, így elhussantak szavai a fülem mellett. Pedig akkor kellett volna erősködnöm, mert valóban a 60-as távra kaptam díjazást tévesen. (Bár lehet, hogy egy futott 35-ös táv megér egy 60-ast, a másnapi masszív izomlázam legalábbis azt mondta.) Közben jóízűen elfogyasztottam a virslit és a forralt bort, valójában jól megéheztem. Úgy látszik, az energiahiány itt mutatkozott legjobban, mert különösebb fáradtságot, fájdalmat nem éreztem, inkább aludtam volna egy jót. Még fél óra se telt el érkezésem óta, máris csörgött a telefonom, Peti már itt is volt a csarnok mellett. Összeszedem hát a cókmókom és kimegyek a hidegbe, vissza a városba, a valóságba.

 

Hogy megtudjam, hogy valóban én lettem a 35-ös távon a leggyorsabb nő. Számít ez? Talán itt és most igen, korabeli mércével alig-alig. Mert más, sokkal életszagúbb dolgok voltak akkoriban fontosak.