2020 — Mindörökké Kitörés

Soha nem látott létszámú túrázó, megemlékező vett részt a 2020.02.08 – 09-én, szombatról vasárnapra virradó, éjszakai emlék- és teljesítménytúrán. A szemellenzős ellendrukkerek alighanem melléfogtak. Évek óta ismétlődő ellenpropagandájuk ellentétes hatást ért el. Bojkott helyett egyre többen jönnek megemlékezni a nagypolitika áldozataira,  a Második Világháború pokoli tragédiájának egyik végső, véres jelenetében Budapesten és a környező hegyekben halálukat lelő, erejük teljében levő fiúkra, férfiakra.

A túra nem nácikra, fasisztákra, nyilasokra emlékezik, hanem emberekre, akik meghozták a legnagyobb áldozatot, amit ember csak meghozhat. Az a minimum, hogy jóérzésű túrázó főhajtással tiszteleg a Budai-hegyekben domboruló sírjaik előtt.

Az első kerületi önkormányzat jól kibabrált a rendezvénnyel, mondhatom. A hosszú évek óta a Kapisztrán térről indított túrát most 50 méterrel távolabbról, a Hadtörténeti múzeum elől kellett indítani, mert az önkormányzat kínjában azt bírta kitalálni, hogy a Kapisztrán téren szabadtéri kiállítást rögtönözve szorította ki onnan a túra rajtját. Szánalmas. A Városmajort kordonokkal vették körül. Szánalmas II.

A kivezényelt nagy létszámú rendőri- és gyors reagálású állománynak semmilyen atrocitás miatt nem kellett közbelépnie, minthogy a túra ez idáig megrendezett 14 alkalmán egyszer sem fordult elő törvénysértés. A Bécsi kapu mellvédjéről hülyeségeket kiabáló szerencsétlen frusztrált ellentüntetőkön mindig csak kacagunk.

A Diós árok meredek utcáján csak úgy hömpölyög felfelé a tömeg. Hamar lekerülnek a melegebb ruhadarabok, bár a hőmérséklet a nulla fok felé kezd süllyedni. A feljebb lévő járdátlan utcaszakaszon az arra tévedő autók csak lépésben tudnak továbbjutni. A Sváb-hegyi fogaskerekű állomástól az Evetke utca felé vesszük az irányt, ahonnan fellépcsőzünk a Széchenyi emlékig. Jó pár perc elmegy a sorállásra, a kígyózó tömeg nagysága miatt. A két, korhű katonai egyenruhába öltözött pontőr szakadatlanul nyomja a stempliket az itinerekre. Gyerünk tovább a Fogaskerekű felső végállomása felé, majd szegődjünk a Gyermekvasút mellé, amely közelében elmegyünk a Normafáig. Természetesen ahol a [Z-] jelzés eltávolít tőle, ott a jelzett turistautat követjük. A Székely kapun átlépve beüzemeljük világítóeszközeinket, és lefelé indulunk a Csacsi-rét irányába. ”Normál” esetben itt olyan letaposott hóból képződött felfagyás szokott lenni, hogy kénytelen az ember csúszásgátlót illeszteni a cipőjére. Most ilyennek még a nyoma sincs. A lámpám fénykévéjébe inkább szálló por apró szemcséi láthatók. Erre még Kitörésen nem volt példa. Mondogatjuk is a túratársakkal, Papucsek Zolival és Walczer Istvánnal, hogy ideális kirándulóidő van, ilyenre a jövőben nem igazán számíthatunk a Kitörés idején.

A Csacsi-réti ellenőrzőpontról irány le a Virágvölgybe, ahonnan megkezdődik a hosszas emelkedés a János-hegy teteje irányába. Persze most ez a mászás is nagyságrenddel könnyebb, mint mikor a sáros szakaszok váltogatják egymást a jeges szakaszokkal, és végig a csúszásgátlók fel, s levételével bajmolódunk. A Libegő felső állomása közelében felállított ellenőrzőponttól még fel kell menni a kilátóhoz. Miközben a [P-] jelzés menti óriás lépcsőfokokat gyűröm magam alá hátranézek. Senki nem követ. Mindenki a ruganyos rekortánon megy fölfelé. Az Erzsébet kilátótól trappol lefelé a tömeg a Szépjuhásznéhoz. A levezető út amúgy is elég meredek, de az ifjú titánok – de még inkább teutonok — a keresztül kasul való lerongyolást választják. A Szépjuhásznétól megint mászás következik a Nagy-Hárs-hegyre, a Kaán Károly kilátóhoz. Ezt a meredeket is szép nyugodtan, mély levegőkkel abszolválom. Az ellenőrzés után lejtmenetbe kapcsolok. Itt még mindig olyan sűrű a tömeg, hogy a fékezésre több energia megy el, mint egyébként a saját tempójú ereszkedésnél. Ráadásul a németek közül sokan bagóznak, és valami hökkenet büdös keveréket szívnak. A hűvösvölgyi villamos árka fölötti turistaút mellett ismét egy lobogó mécsesekkel kirakott katonasír felé tiszteleghet az, akinek ez szívügye. Odalent a lángososnál szép számmal frissítenek. Újabb emelkedés a Vadaskerti-hegyre, majd a Határ-nyeregből való gyötrelmes kimászás a Szépvölgyi úti parkolóhoz, ahol szintén egy ellenőrzőpont székel. Az egyik hagyományőrző megkérdezi, hogy akarok‑e egy fotót magamról egy korabeli géppuskával, amivel a nagyapjára lőttek annak idején. Nem bírom legyűrni magamban a kisördögöt, és fapofával azt válaszolom neki, hogy nem akarok, mert az én nagyapám Auschwitzban halt meg, — majd rövid hatásszünet után, mikor már kellőképpen megfagyott a levegő, azzal folytatom, hogy: …mert részegen kiesett az őrtoronyból. (Bocsika. Entschuldigung! Mille pardons. Izvinyitye.)

 

Még egy „kis” felmenet az Újlaki-hegy „vaskályhájáig”, aztán jótékony lejtő következik, amin Tóth Ferivel beszélgetve ereszkedünk. Az imént megkordult a gyomrom a gondolatra, hogy nemsokára elérem a Virágos-nyereg etetőpontját. A sátortáborban sok kedves ismerőst látok cikázni a sátrak között. Az egyik sátornál lepecsételik az itinereket, a másikban fasírtos zsömlét és teát lehet vételezni, megint egy másikban pedig ezt az ellátmányt elkölteni. Utóbbiban a németek zavartalanul eregetik a bagófüstöt. Kilépve a sátor melegéből fázni kezdek, pedig a pontig lehúzott cipzárú dzsekiben jöttem. Újabb katonasír mellett elhaladva rátérek az oldalra lejtő, [S-] jelzéssel ellátott keskeny ösvényre. Néhol apróbb felfagyások vannak, de ezeket ügyesen ki lehet kerülni. Hosszú menettel érek el a Kötők padjához, ahol kissé feltorlódott a menetoszlop, mert van egy hely, ahol csak a fákba kapaszkodva lehet biztonságosan lejjebb jutni a sziklás terepen. Ezen az akadályon túljutva már lassan kiszélesedik az ösvény, előzhet bátran az, akinek ilyen ingerenciája van. Jó pár métert kell még megtenni egy sorompóig, ahonnan egyre durvuló lejtőn jut le a túrázó a Millenniumi-rétre. Innen a bélyegzés begyűjtése után a Paprikás-patak mentén kanyarog a csapat a solymári benzinkútig. A kút előtti buszmegállóban néhány túrázó buszra vár, amin meg vagyok lepődve, mert olyan jók a talajviszonyok, hogy kívánni sem lehetne jobbat, tehát nem indokolt a túrából való kiszállás. Ismét egy mászás következik, mert nem a legyek fogják összehordani azt a 2131 m szintemelkedést, amit a túra során kell legyőzni. Fel kell kapaszkodni a Zsíros-hegyre, útba ejtve a Muflon itató ellenőrzőpontját. Hosszú, jaj de hosszú emelkedő. A Muflonba csak cipőkanállal lehet beférni, mert aki már pecsételtetett, az ki is akar jönni a keskeny kapun. Menekülök innen, ahogy csak bírok. Amint azon vagyok, hogy átvándoroljak a Nagy-szénásra, megállapítom, hogy ritkult a mezőny. Vajon leragadtak a Muflonban, vagy csak ennyire futotta? Ki tudja? Egy kis emelkedővel jutok a Szénás alá vezető szintbeli murvás útra, annak végén pedig a Siratófaltól jó néhány felfelé irányuló lépéssel a Nagy-szénás tetejére. A tetőn fúj a szél, de nem vészes, nem kell felhúznom a cipzárat. Néhányan ott ücsörögnek a városi fényeket nézegetve. Lejőve a Szénásról, a Kutya-hegy az új irány. Ez így, hó és jég nélkül egy pihentető gerinctúra a végén egy minimális emelkedővel. Mialatt egy farakásra letéve a hátizsákomat frissítek a magammal hozott üdítővel, és a Normafánál ellátmányként kapott Sport szelettel, először a tovasiető Márton Danival‑, majd a túratársnőjével elhaladó Vincze Zolival üdvözöljük egymást. A hegyről egy elnyújtott kifli kanyarral jövök le. Egy fából tákolt nyikorgó forgóajtót kell működésre bírni, hogy ki lehessen lépni a Fehér útnak nevezett turistaútra. Két srác megy előttem, az egyik simán átmegy a forgóajtón, a másik dob egy hátast, amikor kilép az útra. Megtalálta a 60 kilométer egyetlen alattomos felfagyását. Hátrafordulok és szólok a többieknek: — Vigyázzatok, csúszik! Erre németül mondanak valamit, majd röhögnek, amikor azt mondom, hogy: Vorsicht Stufe! Sokan pácoltatják magukat az ellenőrzőponton rakott tűz füstjével, a földön ülve. Brrr! Pecsételtetés után azonnal továbbállok. Egy infótáblás ipszilon jobb ágát választom. Nemsokára véget érni nem akaró lejtő következik. Teljesítménytúrán gyakoribb, hogy engem előznek, minthogy én előznék valakit. Most azonban fordított a helyzet. Ebből arra következtetek, hogy sokan jöttek el olyanok, akik csak erre az egy eseményre járnak, egyébként nem űzik ezt a sportot. Erről árulkodik az is, hogy gyakran látok olyan sportruházatot, amit mintha most vettek volna le egy sportáruház polcáról. A hosszú lejtőn a Jaskó Veronika, Csőréné Edit duót érem utol. Nem okozott gondot az idáig tartó, többnyire antiszoc üzemmódban való túrázás, de most jólesik dumálni egy kicsit, kiértékelni az eddig tapasztaltakat. Lassan kiérünk a Malomföldekre. Legnagyobb meglepetésemre nem akarja leordítani a metsző szél a fejünket, mint ahogy ez itt általában megszokott. Nincs meleg, mínusz 2 fokot mutatott valakinek az okostelefonja erre a térségre. Ennek ellenére menet közben nem fázunk. Emelkedőkön még a kabát ujját is felgyűröm. A földeken hamar elérjük a kis patak átkelőjét, amely egy átvetett raklapból áll. A Négy Fa ellenőrzőponton a katonák kint állnak az úton, így hamar lezajlik az ellenőrzés, továbbmegyünk Perbál kivilágított temploma irányába. A Kaiser sörözőben, ami a következő ellenőrzőpont egy gombostűt sem lehet leejteni. Veráék egy belső helyiség felé orientálódnak, én csak felkapok egy pohár ellátmány teát, és a kijárat felé veszem az irányt, búcsút intve a lányoknak. Hiába voltam csak pár percig odabent a melegben, az utcára kilépve fázok, még a sapkám is fel kell vennem. Egy magammal hozott energiaitallal hűtöm a forró teát egy kinti padon ülve. Még a Malomföldeken megállapítottuk, hogy nagyon széthúzódott a mezőny, végre nem az előttünk járó túrázó cipőjének a sarkára kell világítani folyamatosan. Perbál utcáin ez fokozottan igaz. Alig látok valakit magam előtt. A terepre érve azonban már látni a távolban imbolygó fényeket. A Nyakas-tetőre hosszas kanyargás, és hullámvasutazás árán jutok fel. Ezután egy jó darabig békén hagynak az emelkedők, tempós menetben érem el az Anyácsa-pusztai ellenőrzőpontot. Teával kínálják a túrázókat, de a legtöbbünknek már a cél lebeg a szeme előtt, és nem kérünk. A Somodorpusztára vezető műútra térek. A távolban a telihold megvilágította Kakukk-hegy különálló tömbjének sziluettje látszik. Egy távvezeték alatti útron a hegy felé fordulok. Lábához érve még pár száz métert kell megtenni a ”feljáratához”. Ez egy nehéz, háromfázisú emelkedő lesz. Szép lassan, de pihenés nélkül gyűröm magam alá. Ráérek. A kiváló terepviszonyoknak köszönhetően ilyen hamar még soha nem értem ide. Odafönt, a csúcskőnél élő ellenőrzőpont van, ami azért említésre méltó, mert kegyetlen itt posztolni az éjszakai hidegben, a fel-feltámadó szélben. Más teljesítménytúrákon a rendezőség általában felhoz ide egy bélyegzőt párnával, és az ideérkező túrázó saját maga pecsétel. A meredek lemenetnél tömör menetoszlop alakul ki, mert bár nincs felfagyás, de a nagy lejtésszög miatt óvatosan kell itt lemenni. Akinél nincs túrabot, a szegélyező fácskákba kapaszkodik, már ahol vannak ilyenek. Ez is megvolna. A Kálvária felső végéhez érek le, a három feszülethez. Innen már csak a stációk mentén kell lemenni Szomor utcáira. Tavaly a lejtős utca végéig óvatosan kellett tipegni, annyira fel volt fagyva. Most minden további nélkül elsétálok a sportcsarnokbeli célhoz. Sokan állnak sorba az érkeztetésnél, de hamar sorra kerülök. Károly Viki és Pávó Balázs adják át a kilencedik teljesítésért járó oklevelemet, kitűzőmet és felvarrómat. Annyira zsúfolt a tágas sportcsarnok, hogy vigyázva kell lépkedni a jutalomfalat átvételéhez, nehogy rátiporjak a földön fekvő elcsigázott túrázókra. Helyet keresek az egyik asztalnál, hogy elfogyaszthassam a jól megérdemelt pár virslit és a pohár forralt bort. Nehéz dolog; többen az asztalra borulva alszanak. Míg étkezem, egy túrázó odahozza megmutatni az asztalnál ülő társainak a 10. teljesítésért járó, most átvett Kitörés 60 Vaskeresztet, a vele járó oklevéllel. Ha a természetfelelős is úgy akarja, akkor jövőre nekem is ilyen megtiszteltetésben lehet részem. Dicsőség a hősöknek, békesség az élőknek!

Ottorino