2018 — Kitörés60 — Ottorino beszámolója

MEGLEPETÉSEKET OKOZTAK

a 2018.02.10–11-ei KITÖRÉS 60 terepviszonyai. No nem az lepett meg, hogy képlékeny sár, vagy keményre fagyott keréknyom jellemezte az egyes útszakaszokat, nem az, hogy alattomos felfagyásokra léptünk, az sem, hogy letaposott, vagy szűz havon kellett előrehaladnunk, hanem az, hogy ezek az útviszonyok majdnem mindig máshol fordultak elő, mint ahol számítottunk rájuk.

Ráérősen ballagok fel a Széna térről a várba. A rendvédelmiek diszkréten, párosával figyelik a felfelé igyekvő kitörni vágyókat. A Bécsi kapu tetején már ott vannak az ellenszenvüket kifejezésre juttatni akaró gyerekek, bömbit is látok egyikük kezében, de még várnak valakire, vagy valamire, mert még nem bömbölnek bele, és nem lóbálnak semmit, mint tavaly az érkezésemkor. A Kapisztrán téren, a régi falak romjait kordonnal kerítették körül, tisztes távolságot alakítva így ki a nevezők, és az egyik mellékutcában lármázó ellentüntetők között. Verik a kétfenekű dobot, mint a poros pokrócot, és/vagy szirénáznak a zizzent atyafiak. Valamit skandálnak is, de a saját maguk keltette zaj miatt ezt nem lehet érteni. Bírnám, ha egyszer ők is beneveznének a túrára; Szomoron már nem passzióból, hanem kínjukban ordítanának.

A korai időpont ellenére rengetegen vannak a téren, gyakran hallok német szót. Felderítem, hogy hol lehet regisztrációs laphoz jutni, majd beállok az egyik 60‐as táblával ellátott autó letekert ablaka felé kígyózó sorba. Az itiner kézhezvétele után a tömeg hígabb része felé orientálódok, hátha könnyebben észreveszem azokat, akikkel találkát beszéltem meg. Az erre irányuló törekvésem kudarcba fullad, helyette Jaskó Veronikával, országos sport‐barátnémmal futok össze. (A spontán események általában jól szoktak elsülni.) Van még egy kis idő a hivatalos rajtig, de — szokásommal ellentétben — belemegyek abba, hogy előbb induljunk el, mert ezen a túrán nem a szintidőn belülmaradásért kell harcolni, hanem a tömegjelenetek elkerüléséért, és ezzel kapcsolatban a célból való minél problémamentesebb és gyorsabb hazajutásért. És különben is, semmi kedvem sincs már ehhez az idióta tohuvabohuhoz, amit a rács túloldalán művelnek. Egy harmadik túratárssal hagyjuk magunk mögött a kavalkádot, lemegyünk a Városmajorba, majd a Diós‐árokban taposunk egyre feljebb. Úgy tűnik mások is szép számmal döntöttek a korábbi indulás mellet. Egy lekabátolás után szem elől tévesztjük alkalmi túratársunkat, és Verával ketten gyűrjük tovább az aszfaltot. Érzésem szerint flottul feljutunk a Fogas Sváb‐hegyi megállójához, majd az Evetke utcából fellépcsőzünk a Széchenyi emlékhez.

Első ellenőrzőpontunkon még nincs tumultus. A [Z‐] jelzésen csak ketten megyünk tovább a Széchenyi emlék utcában, a többiek hagy kispistázzanak csak a Rege úton. Visszalépcsőzzük a jelzett úton elveszített minimális szintet, és csatlakozva a többséghez elmegyünk a kongó Kő büféhez, majd a Gyermekvasút végállomása után hosszan haladunk a vasutat kísérő Hegyhát úton. Több futót is látunk kimenni a sínek melletti sétaútra, de a letaposott hóról a sövény engedte első lehetőségnél visszatérnek a flaszterre. A sípálya felső sarkánál mi is kipróbáljuk a terepet. Letaposott hó van itt is, de az út szélén minden gond nélkül lehet gyalogolni. A székely kapunál beüzemeljük lámpáinkat, de a csúszásgátlóval még várunk. A [Z+] jelzésen lefelé vigyázva kell menni, mert sok kiránduló levegőzhetett itt napközben és, szépen le is taposták a havat. Sokszor kényszerülünk a peremre, még jó, hogy van. Egy villában [S+] lesz az új jelzés. Mécsesek borította katonasír felé bólintunk, majd lejtünk tovább. Néhányan szembe jönnek. — Ezek a trükközők visszamennek a Normafához, és onnan irányítják lépteiket a János‐hegy felé, így spórolva jelentős le‐ és felmászkálást — mesélem Verának.

Második ellenőrzőpontunkról, a Csacsi rétről is hamar továbbjutunk, most már a [S‐] mentén. A lugasszerű növényalagút után kezdődik egy hullámvasutas szakasz meredek hepékkel és hupákkal, amelyeken bizony alattomos, alig látható felfagyások lapulnak. De jó, hogy nem vettük fel a csúszásgátlókat kényelmesen ülve a Csacsi‐rét valamelyik padján, most fél lábon ugrálva a hóban ejthetjük meg ezt, a bozótosba félreállva. Nem baj, jobb felszerelkezni, mint úton, útfélen huppanni. Biztonságosan, arisztokratikus testtartással érkezünk le a Virág‐völgybe. Egy túratárs határozott léptekkel megy tovább a [P+] jelezte út felé. — A lejtmenet tán kellemesebb, de most fel kell másznunk a János‐hegyre — mondom neki, mielőtt még követői akadnának. És tényleg emelkedni kezdünk a [P-]/[S-] (később csak szimpla [P‐]) jól ismert szakaszán. Első meglepetésként valószerűtlenül mély sár fogad, még zárt túracipőben is nagyon oda kell figyelni, hogy hova lépsz. Csak jóval feljebb, egy kevésbé sáros részen vesszük le az eszközöket, hátha valamennyi sár lekopik róla. Igen, azt a helyzetet is kezelni kell, hogy két jeges szakasz között hogyan szállítsuk a mocskos csúszásgátlókat. Van aki kézben lóbálja, nekem van egy kis szütyőm, amit csuklóra lehet akasztani, és ezért nem kell gyakran a hátizsákot levenni, felvenni. A dumálással az idő is jobban megy, egyik felpillantásom alkalmával már a vasúti andráskeresztről verődik vissza a lámpám fénye. Nagyjából innen már megint letaposott hó a pálya, de az út szélén haladva elboldogulunk.

A Libegővel szembeni játszótér szélén, a harmadik ellenőrzőponton begyűjtünk egy bélyegzést az itinerünkbe, és egy csokit a zsebünkbe. Két hete a Triumf 15 túrán az Erzsébet kilátótól jöttem lefelé a meredek lépcsőn, és nem kis fejtörést okozott, hogy miként tudok egyéb törés nélkül lejönni a tükör jégen. Még nagyon elevenen él bennem ez az emlék, ezért bármilyen csúnya dolog, de ezúttal a gumi futópályán megyünk fel a kilátóhoz. Hogy a szint azért meglegyen, azon az öt lépcsőn még felmegyünk, ami a kilátó placcára emel. Lefelé indulásunk kezdetén még elég járhatónak néz ki az út, ezért az eszközök súlyban maradnak, ám a szerpentin lépcsői után, a tavalyi gatyafékes résznél úgy döntünk, hogy nem kockáztatunk, hanem inkább szerelünk. A kilátótól számított második műút‐átkelés után a turistaút kanyarait levágó meredek, csúszós lejtőn határozott léptekkel masírozó kispistázók sodornak el kis híján. Hát igen, a tavalyi történetekből tanulva, majdnem mindenki vett ilyen, vagy olyan csúszásgátlót, amivel gangolhat, mint a meszes. A Budakeszi úton még csattogva megyünk át a zebrán, de a Szépjuhászné utáni [S‐] emelkedő teljesen hómentes, ezért megint leszerelünk. Ez a felmenet már meredekebbnek és hosszadalmasabbnak bizonyul a megszokottnál. A szintemelkedés elegendő ahhoz, hogy ismét elérjük a hóhatárt, de mégse okoz gondot a pihentető séta a Kaán Károly kilátóig.

A Nagy‐hárshegyi (4.) ellenőrzőponton nem hezitálunk, hanem kényelmes kősziklákon ülve felcsatolunk. Innen elég gáz lejönni, köves buktatók vannak, úgyhogy jobb a békesség. A nyúlfarknyi sziklás szerpentin és az óriásoknak épített lépcső után megint hómentes az út, de fent hagyjuk az eszközt, abból a meggondolásból, hogy majd a Hűvösvölgy felé ereszkedve jeges lesz megint, mint eddig legtöbbször. Második meglepetés, hogy a Kis‐Hárshegy felé vezető út mellőzése után nem felfagyás, hanem dagonya fogad. Sőt, a kisvasút forgókorlátjához vezető lépcső sem jeges. Na jól van, akkor keljünk át a síneken, és kapaszkodjuk meg egy fába; megint leszerelünk. Kezd unalmas lenni ez a tevékenység, de hát mit van mit tenni. A HÁRSHEGY állomás alatti vízszintezés után sáros úton ereszkedünk. A Nagykovácsi út keresztezését követően már kedvezőbb a helyzet, ismét egy mécsesekkel, virágokkal díszített katonasír mellett megyünk el, ami a villamos árka fölött domborodik. A Hűvösvölgyi út menti lángosos előtt, a nyomós kútnál szervizelünk egy kicsit. Lemossuk a dágványt az eszközökről, aztán kiköltöztetek a cipőmből egy fantomkövet. Gyerünk tovább, támadjuk a Vadaskerti‐hegyet! A meredeken felvágó keskeny ösvény egy jobb kanyarral szélesebb útba torkollik, és itt már könnyebb lélegzethez jutni. Két ifjú titán halad el mellettünk, és az egyik azt mondja, hogy ő betiltaná a túrabotot. (Csak úgy mellesleg: ezen a túrán a résztvevők zöme túrabotot használ, mégpedig kettőt.) Jaj, mivel kapcsolatban is hallottam utoljára betiltásról beszélni? Hopp, megvan! A Kitörés betiltatását kísérelték meg már többedszer a bigott szemellenzősök. — Szépöcsém, nem a Bécsi kapu mellvédjéről hullottál véletlenül a túrázók közé? De ha már a betiltásoknál tartunk, akkor én inkább a hétfő reggelt tiltanám be. Ahogy egyre feljebb érünk szűnni látszik a sár. A hegytető közelében pedig a kövek veszik át a hatalmat. A “Fel is út, le is út” második része következik: A Mátyás király vadas parkja emlékmű és egy ismeretlen magyar katona sírja között ér le az út a hegyről, mi a sír mellett haladunk el a Határ‐nyereg irányába, hogy onnan iszonyúan meredeken araszoljunk fel egy kirohadt falépcsőjű úton az ötödik ellenőrzőpontra.

A Szépvölgyi út felső végéből a sziklás Újlaki‐hegyre hágunk, aminek a teteje havas. Nem, nem akarok megint felszerelni, a Virágos‐nyereg felé vezető agyagos út úgyis mindig csurom sár, addig meg valahogy lekászálódunk. Óvatosba ezt is megoldjuk, ahol lehet az út szélén haladva. Odalent megint egy meglepetés: nix sár. Éppen annyira keményedett meg a talaj, hogy nem süpped, de nem is csúszik. Talán még kényelmesen is lehetne járni rajta, ha nem lenne összevissza erodálva, de ne legyünk telhetetlenek.

A hatodik ellenőrzőpont a Virágos‐nyeregben egy katonai táborra hajaz. Egy horogkeresztes lobogó alatt menlevelünkre megkapjuk a bélyegzést, pacekba pedig a szóbeli eligazítást, amelyhez híven a hadtáp sátorba vonulunk az ellátmányért, ami fasírtos zsömléből és nagy (!) pohár forró teából áll. Innen a fűtött (XXI. század!) étkezősátorba megyünk, hogy kulturáltan, vagy akár csámcsogva, böffentve elfogyaszthassuk a menázsit. Nevezés előtt tartottam magamnak egy carbon partyt a sarki kínainál, de a hosszú, nehéz terep miatt mégis szükséges pótolni az elégetett kalóriákat. “A stílus maga az ember”, állította Buffon grófja a XVIII. században. Ennek jegyében BOMBA! energiaitalt hoztam a túrára, amit fel is bontok, hogy a forró teát ihatóra hűtsem vele. Nem hittem volna, de teával nincs is olyan pocsék íze. Na öntsünk bele még egy kicsit. Verának még az itóka illata sem smakkol, amivel sokan vannak így. Kissé sokkoló, amikor étkezés után a melegből kimegyünk a téli éjszakába. Hja kérem, ilyen a katonaélet. Nem ám “Eszik, iszik a sátorban, (oszt’) semmire sincs gondja”. Az passzol ide, hogy: “…ballag a katona, Még ő sem tudja, hova”. A realitások talaján maradva: cipzár, sapka föl, és uzsgyi neki, vesd el magad! Ja, bocs, ez nem lenne igazán szerencsés esetünkben, inkább legyen úgy, mint a Moldova által elterjesztett viccben: “Nicht ugribugri, langsam spazieren.” A tábor rétjéről levezető utat az autók jégpályává változtatták, ezért oldalt, egy surranó pályán megyünk le a turistaút folytatásához. Nagyjából vízszintben haladunk reszketve egy ipszilon elágazásig, ahol egy katonasír fényeibe feledkezünk, és egyben elfeledkezünk jobbra tartani. Csupán négy méter az eltévedés, de ehelyütt ez óriási blamázs. A jobbra oldalazó keskeny ösvény kezdetben inkább sáros, de aztán jönnek a felfagyások, és a rövid, de meredek lejtőkön már nem merünk tovább kockáztatni, de minek is kockáztatnánk, mikor itt van a tarsolyunkban a megoldás. Húzódjunk csak félre, és csatoljuk fel. Tavaly itt jóformán csak úgy lehetett továbbjutni, ha előttünk kidőlt valaki a sorból. Most jó tempóban jutunk el a Kötők padjáig, és a veszélyes sziklaalakzat utáni kiszélesedő ösvényen már szinte hasítunk. A körülbelül Solymárral egyvonalban elterülő Madaras Tecsó piros fényreklámja egyre közelebbről látszik a lombtalan faágak között. Amikor egy sorompót kikerülve ereszkedni kezdünk, már akár le is vehetnénk a vasakat, de előttem van még tavalyról a patakmenti tükörjég rémképe, és inkább vállaljuk, hogy néha, egy‐egy kőből szikrát csiholunk menet közben.

Odalent, a Jegenye‐völgy rétjén székelő 7. Ellenőrzőpont pontőrségétől köszönés után rögtön afelől érdeklődök, hogy a Paprikás‐patak mentén kanyargó turistaút el van‐e jegesedve. Újabb meglepi: jég helyett bő sárról beszélnek. Na akkor itt lecuccolunk, és mivel nem akarjuk a patakban kimosni a szennyest, egy fához verdessük a lánctalpakat, majd elcsomagoljuk őket. Nem akarom elhinni, hogy a rét sorompóján túl, az út folytatásában mennyi sár van. Tavalyi emlékeim tükrében ez teljes képtelenség. A csobogás miatt nem is kell odanézi, hogy megállapítsuk: a patakban bőven folyik a víz; különösen erős a hanghatás, amikor a kis vízeséssel érünk egy vonalba. Egy túrázó megjegyzi a társának, hogy: “Csak megyünk, csak megyünk, de azt se’ tudjuk, hogy hol vagyunk.” Én meg csak mosolygok és mosolygok magamban. Kiérve a solymári benzinkúthoz Vera visszaemlékezik, hogy tavaly rengetegen várakoztak az itteni buszmegállóban, és a mentők is ide jártak összeszedni a sebesülteket. C’est la guerre. Most senki nem vár senkire és semmire, mindenki újra beveszi magát az erdőbe. Ahogy az elvadult orgonabokrokkal szegélyezett, hajdan volt hétvégi telkek mellett egyre magasabbra jutunk, úgy változik az út sárosból kövessé, majd havassá. Ez nem egy frekventált kirándulóhely, ezért a hó inkább tapadós, mint csúszós, főleg az út szélén. Alig várom, hogy felérjünk már a keresztező műúthoz, ahol vehetünk egy mélyebb levegőt. Nem is túl messziről folyamatos kutyaugatás hallatszik. Több kutya ugat egyszerre és felváltva. Valamire nagyon dühösek. Milyen romantikus lehet egy nyári éjszakán, nyitott ablaknál ezt hallgatni hajnalig. Na de tapossunk csak tovább szaporán, mert egy jobb kanyar után már hosszabb időre meg fogunk szabadulni az emelkedőktől. Nemsokára jön a kedvenc útpontom, ahol egy fűrészfog lerajzolásába kezd a [S‐] jelezte út, ám ezt — az itinerben leírtak szerint — nekünk egy jelzetlen szakaszon le kell vágnunk. Itt mindig megpróbálom visszahívni azokat, akik automatikusan a jelzést követve mennek tovább, de általában nem szoktak szót fogadni. — Ezt figyeld meg Vera! Halló, gyertek vissza, egyenesen kell tovább menni — kiabálok egy csoport után. Egy ember rövid habozás után visszajön, de a többiek mormognak valamit az orruk alatt, de továbbmennek a tré irányban. Nem erőltetem a dolgot, mert végül is nem fognak eltévedni, csak max egy kilit dobnak rá a távra, meg aztán az is lehet, hogy a fejlámpáik fénycsóvájában akarnak minél tovább gyönyörködni a téli éjszakai erdőben kóborolva. A szerencsés, aki velünk tart még nem egészen biztos benne, hogy jól döntött, amikor visszafordult, de megnyugtatom, hogy hamarosan az országos [K‐] jelzést figyelheti, ami elvezet minket a kocsmához, és még azon is túl. És tényleg: meglátjuk az első [K‐] jelet, majd nem is olyan sokára visszatér a [S‐] is, ahol a mit sem sejtő tévelygők is újra sínre fognak kerülni. Mára már közvetlenül az erdő szélére húzódtak fel a lakótelkek. Jövőre tán már megfigyelhetjük, hogy Kovács úr (vagy inasa) alsógatyában kihozza a szemetet a kukába.

8. ellenőrzőpont, Zsíros‐hegy, Muflon itató. Iktatjuk a lepecsételt itinerünket a zsebünkbe, majd amíg Vera megkeresi a hátsó ajtót, addig én a kerthelyiség egyik padján fogyasztok a maradék üdítőmből, s egyben ejtőzök is egy kicsit. De jöhetne már a lyány, mert a németek valami olyan erős cigire gyújtottak, ami még a szabad levegőn is fullasztó. Lehet, hogy hagyományőrzésből valami korabeli cuccból sodortak maguknak spanglit. Jól van, jön már Vera, megmenekülök a fulladástól, és a megfagyástól is. Felmegyünk a volt Zsíros‐hegyi turistaház alapjához, majd a családi házak mellett ereszkedünk, utána pedig a [K‐] jobb kanyarával ismét az erdőben nyomulunk. Jóleső érzés, hogy a Budai‐hegyek nagyobb kitüremkedéseit már magunk mögött tudhatjuk. Igaz, hogy még fel kell másznunk a Nagy‐Szénásra, és a Kutya‐hegyre, de utána igen sokáig nem lesz dolgunk emelkedővel. A volt szénási turistaház emlékfala közelében levő pihenőbútoroknál csak egy villám szerelvényigazítást hajtok végre, és indulhatunk fel a csúcsra. No, erre sem számítottam, hogy a Nagy‐Szénást hó borítja. A szél általában csak nyomokban hagyja meg itt a havat. Kellemes újdonság, hogy a kritikus helyekre útjelző póznákat telepítettek. A kopár hegyen csak a kövekre lehet jelzést festeni, és ha hó fedi azokat, akkor a póznák segítik a tájékozódást. Meglátogatjuk a csúcson levő bemélyedést, amit az alakja miatt homokozónak nevezek, és egy éles balossal leereszkedünk a kopárságról. A domb aljában jobbra bemegyünk az erdőbe. Egy jó darabon rétek váltakoznak erdőrészletekkel, mígnem elérünk ahhoz a fához, amelyen [K‐] és [K+] is van. Irányváltás nélkül átváltunk a [K+] jezésre, és belekezdünk a Kutya‐hegybe, ami az eddigiekhez képest vakondtúrás. Mikor már lefelé megyünk róla, néhányszor belekocogunk a majdnem szűz hóba. Automatikus cipőpucolás zajlik le. Csodálkozom, hogy pont erre nem kocsikáztak az erdészet emberei.

Átlényegülünk a beragadt forgóajtón, és néhány méter után már pecsételtetünk a Fehér úti (9.) ellenőrzőponton. Abban biztos voltam, hogy itt már nem lesz autónyom mentes, szűz hó, és sajnos igazam lett. Többen felcsatolják a felcsatolni valót. Vera is tart a csúszkálástól, de szokás szerint először megpróbáljuk eszköz nélkül. Hol a két keréknyom között, hol pedig az út szélén menve megoldhatónak látszik az előrehaladás. Megkezdjük az orrvérzésig tartó ereszkedést. Nézem, hogy mikor jön már a sztyuvi a cukorkával, de ez egy fapados járat. Nagyon mélyről pislákolnak a távoli Perbál fényei. A kanyarokban, ahol meredekebb az út, a kerekek az út közepén is letaposták a havat. Mélyútban még a szélekre sem lehet kihúzódni. Vera nagyon hajlik arra, hogy vasba öltözzön, de ahogy egyre lejjebb jutunk, úgy tűnik el az útról a letaposott hó. Körülbelül már egy hónapja megyünk lefelé, amikor eltünik mögülem Vera. Ha már így alakult, akkor megállok egy technikai szünetre. Ahogy ott állok az úttól egy méterre, leoltott lámpával, hallom, hogy valaki szól a társának, hogy hívja a természet. — Foglalt — mondom fennhangon, mert nem hiányzik, hogy más is lehugyozza a nadrágszáramat. A sikeres akció után megkönnyebbülten lejtek tovább. Alig akarom elhinni, amikor kisimul a lejtő, és megérkezek a T elágazáshoz, ahol jobbra fordulok a Malom földek mászókájához vezető útra. A létra fokai rohadtul csúsznak. Ha valakinek a lába becsúszik két fok közé, az ott marad. Jó, hogy éppen nem lihegnek a nyakamba, nem kell zavartatnom magam az átmászásnál. A Malom földek nem okoznak csalódást, a szél és a héten leesett eső letakarította a havat, ha volt itt ilyen egyáltalán. A kis éren átvetett deszkahíd is a helyén van, problémamentes az átkelés.

A 10. ellenőrzőponton, a Négy‐fánál sátor van felállítva. — Megvagy — szólok rá Verára, aki odabent molyol. Vágtázott, mert azt hitte, hogy előtte járok. Én nem aggódtam, mert tudtam, hogy a kocsmában, de legkésőbb a célban úgyis találkozunk. Így viszont együtt indulunk tovább. Közelinek látszik Perbál kivilágított temploma. Nemsokára elhaladunk a Nagy Szemétdomb mellett, majd rátérünk egy szilárd burkolatú bekötőútra. Egy darabig nem kell minden lépésre odafigyelni. Balra kanyarodunk Perbál főútjára, és nemsokára a templom mellé érünk. Az első utunkba kerülő kocsma be van zárva, nem is ez a miénk.

A következő, a Kaiser az igazi, ez lesz a 11. ellenőrzőpontunk. A pultnál egy kedves hölgy pecsétel, és meghív minket egy pohár teára, amit szivesen elfogadunk, és amivel a tumultus miatt kimegyünk a kocsma falához ragasztott, fedéllel ellátott szabadtéri helyiségbe. Teasütemény gyanánt egy banánt nyamnyogok el, ez igen kalóriadús és nem is morzsál. Farkas éhes voltam. A fehér úton lefelé jövet a hosszas lejtőzés teljesen kiégette belőlem a fasírtot, és emiatt már magamat kezdtem emészteni. Nini, utolért Végh Gyula és Tóth Feri, akiket ígéretem ellenére nem vártam meg a rajtban. Ők le sem ülnek, állva isszák meg az innivalójukat, én viszont bemegyek a belső helyiségbe, és leülök a flipper mellé, amíg Vera bepúderezi az orrát. Mégse kelljen kint fagyoskodnom! A velem szemben lévő asztalnál ül Ohát Zoli, aki megkérdezi, hogyan jutok haza a célból. Elmondom, hogy Vera el tud vinni Zsámbékig, és onnan félóránként megy busz a Széna térre. Zoli felajánlja, hogy túra után visszavisz a Nagy Faluba. Köszönöm, és örömmel elfogadom a kedvességét. Az időközben előkerülő Verával elhagyjuk a harckocsi‐futóműalkatrészekkel kidekorált sörözőt. Ma már nem szeretnék még egy ilyen melegből hidegbe való aklimatizálódást átélni, éppen, hogy csak nem reszketek. Jobbra letérünk a főútról, és a szántóföldek felé tartunk. Egy házon még a karácsonyi színes fényfüzérek “pompáznak”. Kicsit meglendül a szellő, a hőérzet azonnal öt fokkal lejjebb esik. A végszükség esetére magammal hozott kesztyűt kénytelen kelletlen felveszem. A Téli Turulon itt traktor gyúrta dagonya volt, ami mostanra beton keményre fagyott. Az őszi vetésű repce levelei ropognak, ha rájuk lépsz, márpedig a tankcsapdás úton ez elkerülhetetlen. Valamivel javul a helyzet, amikor egy sövény mellett balra ráfordulunk egy emelkedőre. A dombtetőről alászállunk egy újabb szántóföld mellé, aztán megint kanyar, megint szántóföld, és ez így megy, amíg el nem érünk a Nyakas‐tetőre vezető emelkedő aljába. Itt már csak kőről‐kőre kell egyre feljebb lépkedni, gondosan kikerülve a rakás lószarokat. Lassan a fennsíkra bukkanunk, és ezt az emelkedőt is kipipálhatjuk. Úgy látszik a hosszas síki baktatás közben nem vettem észre a csúcskövet, mert már lefelé tartunk. Nemsokára leérünk egy táblakarácsonyfával ellátott T elágazásba, ahol jobbra térünk a [S4] jelezte útra. Ez balra, nagykifliben, a változatosság kedvéért egy szántóföld mellé kanyarodik. Van vagy nyolc méter széles az út, de egész széltében fagyott keréknyomok teszik járhatatlanná.

Lépésről lépésre kínlódva, folyamatosan keresgélve a kevésbé nyaktörő csapásokat jutunk el az Anyácsa‐pusztai, 12. ellenőrzőpontra. Nem kérünk a felkínált teából, már kibírjuk a célig ivás nélkül. Távolabb fejlámpák sora fordul rá a Somodor‐pusztai műútra. Szinte üdítő érzés, amikor később mi is rálépünk. Balkéz felől halványan kirajzolódik az utolsó támadandó objektumunk, a Kakukk‐hegy sziluettje. Távvezeték közelében fordulunk arccal a környéken egyedül álló hegy felé. A lábához érve még nem megyünk neki, egyelőre csak Szomor irányába haladunk. A szalagok szerint a leghülyébb helyen kell kimászni az útból. Meredek és csúszik is. Vera alig bír kikeveredni a szegélyező szúrós dzsindzsásból. A hegy emelkedőjének első részletén, a száraz füvön, lassan, minden további nélkül feljutunk. A második részlet egy motorosok által kijárt, vályús ösvény, ami az előbbinél sokkal meredekebb, és morzsalékos kövein filmnél vékonyabb felfagyás vár minket sandán. Nem egyszerű, de a szegélyező cserjék mellett, beléjük kapaszkodva, néhol köztük áterőszakolva magunkat, megoldjuk a kérdést. Az emelkedő harmadik részlete egy fiatalos, amiben szintén vályús ösvény van, de itt már könnyebb a feljutás a megmarkolható csemeték segítségével. Egy terepszínű egyenruhába öltözött német megszédülhetett, mert négykézlábra ereszkedik és egy percre lent is marad.

A negyedik, az utolsó részlet, ami a 13. ellenőrzőpontig, a Kakukk‐hegy csúcskövéig tart kéjutazás az előzőekhez képest. Az imént négykézlábra ereszkedett Kamerad bejelenti a pontőröknek, hogy neki itt van a finálé. Valószínűleg nem tudja, hogy innen már csak le kell menni Szomorra, és be kell sétálni a célba. Egyelőre teával kínálják, reméljük attól erőre kap. Ha csak a cukra esett le, akkor azon könnyen lehet segíteni. A Kálvária felső végéhez levezető meredek, földes ösvényen nincs fagyás; óvatos, oldalazó lépésekkel hamar le is jutok a három feszülethez. Vera még nálam is óvatosabbra veszi a figurát, de nem várat sokat magára. A stációk mellett/mögött a vékony avarrétegen lesietünk a házak közé, a biztonságos érzést nyújtó flaszterre. A lejtős utcán, a cél felé sétálva az esélyeinket latolgatjuk. Ha nem üt el a sportcsarnokig egy ámokfutó, vagy ha nem zuhan ránk derült égből egy lila tehén, akkor csak matematikai esélye van annak, hogy nem tudjuk átvenni a túra teljesítéséért járó oklevelet, kitűzőt, felvarrót a mustárral ékesített virslikkel.

Búcsúzunk az emléktúrától, a tereptől. A hősöknek legyen könnyű a föld, a többiek pedig próbáljanak békében élni.