2020 — Kitörés végrehajtva!

Először is mély tisztelet és hála a Börzsöny Akciócsoportnak, akik mindenféle indokolatlan politikai és média ellenszéllel szemben képesek voltak megszervezni a Kitörés 60 emléktúrát és megőrizni annak méltóságát!

Az idei kitörésnek hét fős kis csoporttal vágtunk neki szombaton, amelynek törzsét egy 3 fős kemény mag alkotta. A nevezés rendkívül gördülékenyen ment, így már a rajt pillanatában meg volt a lehetőségünk az indulásra.

Számomra ez volt a harmadik alkalom, hogy részt vettem a túrán és ilyen ideális körülmények még nem voltak ez idáig. Sem a tavalyi jéggel, sem a 2016-os végtelen sártengerrel nem kellett idén szembenéznünk. Ez egy kellemes éjszakai természetjárás volt most, ahol “csupán” a táv és a szintkülönbség jelentette akadályokat kellett legyőznünk. 😀

Virágos-nyereg ellenőrzőpontját lendületből vettük be, tartva a közel 5 km/h‑ás szintidőt. Feltankoltunk magunkat forróteával és fasírttal, majd indultunk tovább. Az első 25 km, bár hamar keresztül vágtunk rajta, sok erőnket felőrölte és sebességünk a nyereg után csökkenni kezdett.

Azt hittük sosem érjük el a Muflon Itatót, pedig a táv nem volt több 10 km-nél, de az odáig vezető út végtelennek tűnt. Néhányunknál, köztük nálam is már kezdett mentálisan rezegni a léc, de csak elértük. Forró tea, nyújtottunk egyet és indultunk tovább a következő részcéllal a szemünk előtt, ami a Kaiser söröző meleg terme volt.

A Kaiser zsúfolásig meg volt telve túrázókkal, de engedélyeztünk magunknak 15 perc pihenőt és folytattuk utunkat Anyácsapuszta felé. Az ellenőrzőpont tábortüze rendkívül hívogató volt. Szívesen elpihentem volna egy fél órát mellette, de ekkor már csak a Kakukk-hegy állt köztünk és a győzelem között, így útitársaimnak hála néhány perc eltöltése után folytattuk a túrát.

A Kakukk-hegy nyomasztóan közel volt már és egyre csak közeledett. Ez volt az utolsó nagy próba. Egy utolsó roham a cél előtt. Nekirugaszkodtunk, egymást támogatva haladtunk felfelé 15–20 m‑ként megállva szusszanni egyet. Minden tartalékomat feléltem már, amikor elértünk egy előretolt géppuskaállást a hegytetőn és ekkor megpillantottuk a magyar lobogót!

Egy német-magyar katonai tábor volt az utolsó ellenőrzőpont. Remek érzés volt beérni a táborba, elérni bajtársaink vonalát, ahonnan már csak egy rövid séta vezetett lefelé Szomorra. Itt pihentünk egy másfél órát, majd élményekkel és emlékekkel gazdagodva elindultunk Tatabánya felé.

A túra azon német és magyar katonák emlékét próbálja ápolni, akik életüket áldoztak a főváros és a magyar polgári lakosság védelme során, amikor a szovjet Vörös Hadsereg megostromolta Budapestet. A körülzárt és a készleteiket lényegében teljesen felélő védők, valamint a hozzájuk csatlakozó civilek végül kitörést hajtottak végre. Az ő útvonalukat járjuk végig, az ő emberi nagyságuk előtt adózunk, amikor a túrán részt veszünk és sírjaikon mécseseket gyújtunk.

A korhű egyenruhába öltözött hagyományőrzők és túrázok, valamint az ellenőrzőpontok díszletei által megteremtett atmoszféra adja ennek a túrának az igazi varázsát. Itt már nem harcolunk. Épp úgy találkozunk német és magyar egyenruhákkal, fegyverekkel és relikviákkal, ahogy szovjet katonákéval is.

Továbbra is ezt a túrát tartom az egyik legméltóságteljesebb módjának az ostromra és a kitörésre való megemlékezésnek. Így csak ajánlani tudom minden természetjáró és megemlékezni vágyó ember számára!

Ezúttal harmadik alkalommal sikerült teljesíteni a túrát és remek élmény volt újra. Ám, sajnos, elképzelhető, hogy a csúszó-kopó “alkatrészeim” amortizálódása miatt egy ideig most pihentetni fogom a 60 km-es távot, persze nincs kizárva az sem, hogy a későbbiekben még indulni fogok valamikor.

Mert bár a józan ész mellőzné a 60 km-es terepgyaloglásokat, az emléktúra szellemisége és hangulata gyakran visszahúz!

Dicsőség a hősöknek!

 

Vajda Krisztián Ferenc

Érték és Emlékezet Egyesület