2020 — Kitörés túra után

Tegnap este ötkor három számomra fontos emberrel (illetve több ezer megemlékezővel) együtt elindultam a budai várból, és ma reggel 57,5 erős gyalogló tempóban megtett km után szintén velük együtt megérkeztem Szomorra. Ahogy két korábbi posztomban is jeleztem, mindez a Kitörés túra keretében történt, mely fejet hajtani hív a második világháború második legvéresebb harci eseménye, Budapest ostroma, azon belül is az ostromot lezáró kitörés áldozatai előtt. Hála az egyirányúsított, manipulált történelemoktatásnak, Budapest ostromáról hiteles képet jóformán senki se kap elemi iskolai tanulmányai során, és azután se, a Kitörés túráról pedig a független magyar újságírás csodája folytán csak annyi él a köztudatban, hogy az egy hagyományőrző újfasiszta rendezvény. Mint már írtam, ebből lett rettenetesen elegem több rendben is, és ezért döntöttem úgy, hogy csatlakozom a barátom kezdeményezéséhez, aki hasonlóképpen érzett, érez.

 

Amikor fél öt körül megérkeztünk a Hadtörténeti Múzeum elé, az újfasiszták ott már nagy számban gyülekeztek. Többségük sportruházatban, de voltak jó páran, akik magukra vettek katonai öltözékre emlékező ruhadarabokat is. A túra indítása nem zajlott teljesen flottul, valószínűleg a rendezőket is meglepte, hogy milyen sokan érkeztek idén részben a kerek (75-dik) évforduló miatt, részben pedig talán azért, mert az időjárási feltételek nagyon kedvezőnek ígérkeztek. A szeles hét után egy csepp sárra se kellett számítani az erdőben, viszont szombatra a szél elállt, az ég teljesen kiderült, a holdról pedig várható volt, hogy be fogja világítani az éjszakát napnyugtától napkeltéig a tőle telhető legnagyobb fényerővel. Fegyelmezetten sorba kellett állni, de úgy néz ki, hogy ebben a neo nácik jók, senkinek sem jutott eszébe elégedetlenkedni, mindenki zokszó nélkül teljesítette a rendezők kéréseit. Mi pár perccel öt előtt kaptuk meg a papírt, amelyre a pecséteket kellett gyűjtögetnünk az utunk során az ellenőrző pontokon, és utána rögtön neki is vágtunk a távnak. A budai vár kapuján áthaladva észleltük, hogy pár hangoskodó megpróbál úgy tenni, mintha lenne értelmes mondanivalójuk, de ez az erőlködésük inkább derültséget, mint neheztelést váltott ki a túrázókból, és egyben ez volt az utolsó olyan pillanat, amely bármillyen formában megzavarhatta volna a menetelésünket, az egész út során sehol semmilyen ellenreakció se ért minket. Szerencsére a több fórumon, például az index-en is beharangozott, illetve általuk is animált utcai harcokra nem került sor, a Városmajoron is úgy mentünk át, mint egy népes kirándulósereg, és közben senkivel semmilyen politikai indíttatású kapcsolatba se kerültünk.

Én egy kicsit félve indultam, mert igazi éjszakai túrán utoljára kb. 35 éve voltam, pedig egészen különleges élmény egy egész éjszakát végiggyalogolni. Mire a Diós árok utcán nekivágtunk az első emelkedőnek, már tök sötét volt, és csak a cél előtt 5 km-rel kezdtük érzékelni a hajnal hasadását, vagyis ezt a távot tényleg szinte teljes egészében sötétben tettük meg. Megjegyzem a Budai hegység azon pontjait jártuk végig, amelyek napfénynél egészen fantasztikus élményt nyújtanak (Széchényi hegy, János hegy, Hárs hegy, Hűvösvölgy, Újlaki hegy, Nagyszénás, Vadaspark többek között), de azért így, éjszaka is érződött, hogy nem semmi helyeken járunk. Legnagyobb meglepetésemre fizikailag nagyon jól bírtam az éjszakázást, még a kritikus fél háromtól négyig tartó időszak sem bontott le, sőt a gyaloglás lendülete nagyon feldobott, az elejétől a végéig nagyon jól ment, igazából el se fáradtam, még tartalék is maradt bennem, miközben a csapattársaim is nagyon ügyesek voltak, szinte teljesen megfelelő volt mindenkinek ugyanaz a tempó, pár percesnél nagyobb különbség nem volt köztünk egyszer se.

Az összhangulat pedig tényleg egyszerre volt végtelenül felemelő és megrázó. Szinte folyamatos emberfolyam át ezeken a gyönyörű helyeken, az elején még olyan sűrűséggel, hogy előzni se nagyon lehetett, aztán egy kicsit ritkult, de húsz-harminc méternél nagyobb köz két ember között az utolsó szakaszon se lett. Nem tudom még a hivatalos indulói létszámot, de ehhez azért több ezer ember kellett, az biztos. És mindez teljes csendben és békében zajlott, egészen minimális volt a zenei aláfestés, tiszteletlen, kifogásolható, kegyeletsértő viselkedéssel pedig egyszer sem találkoztam. A Budai hegység egyébként tele van katona sírokkal, és a szervezők nem utolsó sorban ezt is figyelembe vették az útvonal kijelölése során, ha jól számolom, összesen hét sírhely mellett mentünk el, mindegyiken sok mécses égett. Szerencsére nekem is eszembe jutott, hogy vigyünk magunkkal, és valóban gyújtottunk is lángot valamennyin. Ez a túra mindenkinek lehetőséget adott érzései méltó és tiszteletteljes kifejezésére, és mindenkit átvezetett egy kis mini kitörésen is a saját személyes életében, amely sem borzalmában, sem jelentőségében nem volt mérhető ahhoz az áldozathoz, amelyet az akkori 40–50 ezer szoldát tett értünk, de mégis szépen harmonizált vele, és szépen emlékezett rá, és talán fel is ébresztett bennünk valami olyat, aminek tulajdonképpen már réges régóta ébren kellett volna lennie.

Matavovszky György