Kitörés 60 TT — ahogy én láttam…

Kitörés. Dinamikát, erőt, elszántságot sugalló szó. Sok minden benne van – és még több, ha a mögöttes tartalom is megjelenik. Márpedig minden február elején így történik a budai várban, sok éve. Emlékezve, tisztelegve az elődök emlékének – gyászolva magyart és németet, katonát és civilt. Különleges teljesítménytúra különleges körülmények és díszletek között. Éjszaka és télen – egyszerre azok minden sajátosságával.

Évről évre többen indulnak neki valamelyik távnak, vállalva a kihívásokat. Kis csapatunkkal a szokottnál korábban érkeztünk, és igen hosszú várakozás után, de szerencsésen nekivághattunk az éjszakának. Zoli öcsém másodjára, én harmadszor, Márk barátunk elsőbálozóként – de mindenkinek a Szomoron hagyott autó volt a cél. Meg persze az oda vezető (majdnem) hatvan kilométer, hiszen – mint tudjuk – az út maga a cél. Itt talán még annál is több. Szimbolikus helyeken áthaladva, a korabeli eseményeket felidézve, katonasíroknál főhajtással – ez a Kitörés. Szerintünk. Az ellentüntetők ezt… másként gondolták. Többféle állat is voltam szerintük (disznó és majom biztosan), de leginkább mocs‐kos nááá‐ci. Ordibátorral persze, nehogy tudatlanul hagyjam el a Bécsi kaput.

Nem foglalkozunk velük. Nem csak mi – senki. Méltóságteljesen megy vagy menetel kifelé mindenki. Én sem rájuk gondolok, hanem az itteni mészárlásra, meg a megmaradtak kétségbeesett menekülésére. Mi is gyorsan haladunk, át a Széll Kálmán téren, át a zebrákon, parkon és ligeten. Utcanevek, terek, amiket olvastam, hallottam visszaemlékezésekben, láttam filmekben. Aztán csendesebb, békésebb környék jön, és megyünk, megyünk békésen, csendben. Sokan vagyunk! Ez leginkább a Diós árokban látszik – jó pár tucat résztvevő szuszog felfelé. Mivel itt nagy számban indulnak máskor nem, vagy ritkán túrázók, szinte folyamatosan előzünk. A szintidő bőséges: a rendezők gondoltak mindenkire.

Felérkezünk, de nincs megállás: újabb kaptatók, lépcsők, aztán szintben folytatjuk. Most a lépcsőfokok kellemesen szárazok – eddig még csak jegesen, havasan tapostam őket. És itt is a katonasír és a Széchenyi‐emlék! Meg a pontőrök és katonák: pecsétet kapunk – és szép panorámát fentről.

Folytatjuk a menetelést, és meglepetten észlelem, hogy: fázok. Nem tart tovább talán tíz percnél – akkor megnyugszom, nem veszem elő a tartalék pulóvert. Arra már elhagyjuk a Normafát is, és több szempontból is kezdődik a műsor. Botok elő! Lámpa fel! Jégmacska a cipőkre! Vége ugyanis az aszfaltnak és a közvilágításnak – vége a sétának. Erdőbe térünk a székelykapun át, jeges ösvényekre (hiába voltak itt plusz öt‐nyolc fokok egész héten). Irány a Csacsi‐rét! Addig helyre rázódik a mezőny – és (ma először) felbukkan a sok‐sok deutsche kamerad is. Német szó innen is, onnan is: idén sem hagyták hát ki. Jönnek évről évre; gondolom, sok‐sok személyes kötődéssel, emlékkel – és mint mindig, most is tisztelettel gondolok erőfeszítéseikre.

Így érkezünk meg a Három katona sírjához. Már megszoktam a sok koszorú, mécses és gyertya látványát, de újra meg újra meghat, és persze a fiúk sem rohannak tovább. De a többi túratárs sem: jól van ez így, azt gondolom. Kicsit később megkapjuk a második pecsétet, és jöhet a János‐hegy! Hosszú menet, hosszú emelkedővel. Balról pompás panoráma, előttünk – szinte lebegve a horizont felett – a kilátó egyedi kivilágított sziluettje. Hol jeges, hol kicsit (de tényleg csak kicsit) saras az ösvény – végig szépen haladunk. Nem csoda hát, hogy szépen meg is érkezünk, belefutva a nagy tábor közepébe: újabb EP. A megszokott csoki, a megszokott egyenruhák, járművek és fegyverek: muszáj időzni egy‐két percet.

 

Ereszkedés, amitől tartunk, hiszen vannak mindenféle csúszós tapasztalataink. Macska marad a cipőtalpon, és így minden gond nélkül megoldjuk a lépcsőt, egészen a Szépjuhásznéig. Onnan persze újabb kaptató: nekiveselkedünk a Nagy‐Hárs‐hegynek. Komisz sziklák, jeges szakaszok, és az emelkedő: mind‐mind megdolgoztatnak. A kilátóban azonban eddig még nem jártam: mindhárman felbaktatunk a tetejére. Hatalmas ötlet volt! Alattunk a kivilágított főváros lenyűgöző látványa, még inkább alattunk pedig a sorokban érkező túratársak fejlámpáinak füzére.

 

Ereszkedés a gonosz sziklák között – szegény Márk kétszer is megbotlik itt. Pár perccel korábban vette észre, hogy a jégjárói valahol feladták a küzdelmet… az egyiket utána hozták, de (a másik híján) ez is a zsákba megy. Így sajnos könnyű elesni! Szerencsére nagy baj nincs, de a fájdalom marad mindvégig neki. Lejutunk Lipótmező környékén a Nagykovácsi felé vezető úthoz; át is metsszük. Hűvösvölgy következik: utolsó alkalom, hogy átlépjük a Gyermekvasút síneit. Jöhet a Vadaskert, meg a Határnyereg. Nincs pihenő, nincs lazsálás: folyik tovább a hullámvasút. Sőt: fokozni is lehet. Ijesztgetni sem akarom Márkot, de azért az Újlaki‐hegyre felhívom a figyelmét… Komisz nyolcszáz méter lesz ez! Ami aztán valahogy igen gyorsan elfogy: itt az újabb katonasír, újabb EP.

Elhagyjuk, és kiderül a turpisság: nem a tetőn voltak a derék pontőrök. Mindegy, csak‐csak végére érünk az izzasztó szakasznak – olyannyira, hogy meglehetősen határozott hűtést kapunk a nyakunkba, ahogy felérkezünk a sziklás‐nyitott részre. Iparkodik mindenki visszabújni a fák közé – lemondva az egyébként szép kilátásról is. Így zúgunk le a Virágos‐nyereg nagy sátortáborához.

Menjünk mindjárt a hatvanas sátorhoz! Megkapjuk pár marcona alaktól a bélyegző‐nyomatot – és az információt: merre tovább. Átballagunk, és felvesszük ellátmányunkat a szigorú katonától. Igazolást is kér ugyanis: tényleg hatvanasok vagyunk, adja is a remek szendvicset. Finom, friss fasírt, uborka és torma: igen jól esik – szokásomtól eltérően mind el is fogyasztom. Hej, meg még az a jó forró tea! Ráadás és ajándék. Repetázok is: a kedves ápolónő mosolyogva adja, és állja a rohamot (hogy stílszerű legyek).



Menjünk, fiúk, mert kihűl az izomzat – nem lesz könnyű a következő szakasz! Így is van – pedig (okulva az előző évről, meg rendezői javaslat is volt) az OKT kékjén maradunk. Sajnos nem eleget: amikor az visszatér a sárga sávra, mi is. Így nem ússzuk meg a Kötők padját, és evickélünk, csúszkálunk. Az egyik szikla kikerülése még sikerül, de aztán kimegy alólam mindkét lábam, és – zuhanok, ennyit érzek, látok csak. Puha füves talajon gurulok, szerencsére, hamar meg is fékezem magam a meredek lejtőn. Kövek gördülnek, de máris kecmergek talpra, és nyugtatom az ijedt srácokat: nincs semmi bajom. Ellenőrzöm: megvannak a kis elülső kulacsaim is (azok szeretnek ilyenkor kipottyanni). Mehetünk tovább, még óvatosabban.

…Aztán kb. három kilométerrel később észreveszem, hogy nincs meg a telefonom. Összenézünk: az esés! Na, most mi legyen? Rájövünk, hogy teljesen esélytelen megtalálni: az úttól lejjebb esett, felhívni meg próbáljuk ugyan, de egy kicsengés után lemerül. Érthetően kedvetlenül folytatom, de a Jegenye‐völgyben azért megkérem az egyik pontőrt: ha véletlenül valaki esetleg… találna egy telefont… hívja fel, legyen szíves a tesómat.

Talán érthető a döbbenet, amikor nagyjából negyed óra múlva tényleg hívja! Megvan!! Megtalálták: abban a pillanatban, amikor még kicsengett (és világított a hegyoldalban), valaki meglátta, felvette, elhozta. Elképesztő! Így már sokkal jobban megy a Paprikás‐patak kerülgetése, hídjainak újra meg újra átszelése is. És jön Solymár, éppen csak horzsolva… majd nekivágunk az újabb kaptatónak. Ami hosszú‐hosszú lankásabb emelkedőbe csap át, és itt már megfogyatkozik a mezőny is. A jégen járó készüléket leveszem, aztán nem sokkal később kénytelen vagyok újra előhalászni… Időveszteség. Egy helyütt nem veszem észre a jeges ösvényen a befagyott pocsolyát: loccs! Bal cipőm GoreTex‐technikája szépen vizsgázik, de a tervezett zoknicsere így még indokoltabb lesz… Ami meg is történik egy kilométeren belül: itt van Nagykovácsi, a Zsíros‐hegy, meg a Muflon‐itató!

Megkapjuk a pecséteket, teát veszünk a „büfében”, az udvaron, és az említett zoknicserére is sor kerül. Már vasárnap van, és majdnem egy órával vagyunk lassabbak, mint tavaly ilyenkor. Nem baj, nem sietünk: a becsületes megtaláló mögöttünk jön – és valóban, negyed óra múlva megkapom a készüléket. Itt is köszönöm még egyszer Rajcsányi Istvánnak!

Búcsú a fegyverektől – és gazdáiktól: a Nagy‐Szénás a következő pont. Előbb szerényebben, majd szigorúan fog emelkedni – a végső küzdelem pedig megint jégmacskát igényel. Márkot konkrétan a botommal vontatom fel, de sikerül, feljutunk a szeles, huzatos tetőre. Érthető módon iparkodunk is le róla, ahogy lehet. De nagyon gyorsan nem lehet: itt az ösvényt is keresni kell, az irányt is – jelzés meg nem nagyon akad – mert hát mire is festették volna a kopasz hegytetőn?… Persze azért sikerül a folytatás, és hosszú menet jön.

Átjutunk a Kutya‐hegyen (mai túránk legmagasabb pontja), és igen hosszú ereszkedésbe fogunk. Köd és fagy van, amik együttesen igen kellemetlen terepviszonyokat eredményeznek. Csúszik, de nem mindenütt, csúszásgátló hol kellene, hol nem… Márk lámpája kezdi megadni magát, de segíteni nem fogunk tudni: akkus, nem elemes. Aztán a Fehér‐út, újabb katonasír, újabb EP.

Hosszú menetelés, monotónia, amit egy forgókapu, majd egy kerítés feletti létra tesz kissé változatosabbá. Aztán a bozótos jelzi: itt a Békás‐patak. Az „utász‐egységek” által két éve létesített fahidacska segítségével megoldjuk azt is. Lassan kivehetők Perbál fényei is, de egy csoportosulásnál gyanút fogok. Valahol itt szoktak lenni a földbe ásott egységek, nem? Visszafordulok, és egy szem pontőr van ott, csakugyan, az út közepén. De jó, hogy nem hagytuk ki az EP‐t!

Perbál aztán csakugyan megérkezik: aszfaltozás (amit alighanem visszasírunk majd a túlvégén, a mezők között), és a Kaiser söröző. Most is finom, forró a tea, de meleg is van, szóval: amint lehet, megyünk is kifelé. A mezők és utak azonban kevésbé sárosak, mint gondoltam. Az emelkedő meg sokkal inkább csúszós, mintsem sáros. Igen, a megfagyó pára és köd, most is… Sokat segít a bot, de a rádióját elég hangosan bömböltető túratárs nem: inkább előre engedjük. Ilyent se láttam még túrán… Aztán fent vagyunk a Nyakas‐tetőn, jöhet az ereszkedés. Márk már jó ideje a mi lámpánk fényében nézi az utat: ahol lehet, közrefogjuk. Itt pedig lehet: elég széles az út. És elég csúszós is – de amikor lejjebb érkezünk, már csak sáros. Ez most üdítő változás: nem a ragadós fajta, viszont szerencsére nem is jeges. Hamarabb jön tehát Anyácsapuszta, ahol nagy tűz és kellemesen forró tea‐kínálat fogad. És a kedvenc motoros triciklim! Nem hagyhatom ki most sem.

 

Maradunk az úton, nem kell a lápos Anyácsai‐tó partjára leereszkedni. Túratárs ér utol, kellemesen elbeszélgetünk. Hamar bevesszük a derékszögű letéréseket, és már itt is az erdő. Hohó, akkor jön a Kakukk‐hegy is! Így van: gondolkodás nélkül veszem elő a csúszásgátlókat – biztos vagyok benne, hogy itt a nélkül teljesen esélytelen. Persze nem az, hiszen végül Márk is csak‐csak feljut, de azért elég küzdelmesen (és segítséggel). Ez bizony nagyon meredek volt! És még mindig emelkedik, de az már könnyebb – még ha közben igazolni is kell, hogy nem bolsevikok vagyunk… Utolsó pecsét, Ildiéket érjük utol újra, és együtt ereszkedünk a Kálvária mentén, a rohamosan világosodó reggelben.

Aszfalt. És milyen csúszós! Pipiskedve megyünk, jókat derülve egymáson és önmagunkon. De itt már mindegy, pár száz méter – és ott a suli, a tornaterem, a hőn áhított cél. A tervezett 14 órán néhány perccel belül, elégedetten, de azért fáradtan fogadjuk a kézfogást, elismeréseket. Meg a kitűzőt és felvarrót – hiszen itt az is alapértelmezett díjazás. A tea kellemesen forró, a virsli roppan, ahogy kell, és jólesik kinyújtózni. Csabának pedig gratulálok a Vaskereszthez: ez igen, tízszeres teljesítő! Én a hárommal is igen elégedett vagyok most: megdolgoztunk érte, és sikeres kitörők lettünk mindhárman.

A fotók nagyobb hányadát Márk és Zoltán öcsém készítette: köszönöm ezúton is!