2019 — Kitörés 60

2017‐ben úgy zártam a Kitörés60 beszámolómat, hogy „Jövőre újra jövök”. Máshogy alakult az élet. Túl sok volt a teljesítménytúra 2017‐ben. Besokalltam. Kimaradt a 2018‐as Kitörés, és nagyon sok más túra is. Hiányzott már, ezért nagyon vártam az ideit. Úgy mondanám, hogy az esélytelenek nyugalmával. Az idei összes megtett km számom alig haladta meg a 60 km‐t. A túra előtti hét a fejben készülés jegyében telt. Nézegettem az időjárás jelentést, a Budaiban készült túra képeket figyelgettem, hogy jég és sár szempontjából mi várható. Nem volt aggasztó egyik sem. Tudtam, hogy lesz mindkettő, de nem lesz vészes.
Szombaton 3 4 körül érkezünk Kapisztrán térre. A Bécsi Kapu felől közelítünk a szokásos ellentüntetés kíséri utunkat a rajtig. Meg sem lepődöm. Évente egyszer itt menetrendszerűen „lenáciznak”, megszoktam. Sokan leírták már előttem, mi miért, hogyan történt, azon a 74 évvel ezelőtti februári estén, és éjszakán, hogy miért is vagyunk mi most itt. Ez a túra megosztja az embereket, akit érdekel, olvasson utána.
A rajtban hatalmas a káosz. Utólag tudom meg, hogy a rendezők egyik autója balesetet szenvedett a rajt felé jövet, ezért volt a fejetlenség. Utólag értesülünk arról is, hogy csodával határos, hogy fél ötkor el tudunk rajtolni.
Kis csapatunk elindul a Városmajor felé. Jól összeszokott trió vagyunk, évek óta együtt gyalogolunk. Jókedvűen érjük el a Diós‐árkot. Emelkedik. Fel — fel magasra. Úgy érzem, a korábbi évekhez képest magasabban van a Széchenyi hegy. Végül felérünk és megkapjuk az első pecsétet. Indulunk tovább Normafa felé. Ragaszkodom ahhoz, hogy világosban rajtoljak, ezt lassan el kellene engednem, mert a városban tökéletes a közvilágítás, Normafától pedig így is, úgy is fejlámpa kell. Most sincs ez máshogy. Hólánc és fejlámpa fel. Így megy ez majd végig a túrán.
Haladunk tovább a kettes pont felé Csacsi rétre. Jeges az út, de a csúszásgátlóm kiválóan teljesít ismét. Éppen pecsételtetek, amikor a pontőr fiút hívja az anyukája. Feleszi, majd közli vele, hogy „ne most anyuka, mert dolgom van”. Mosolyogva indulunk tovább. Virág‐völgytől tartok kicsit, de ok nélkül. Nem is emlékszem olyan Kitörésre, amikor ennyire simán végig tudtunk menni ezen a szakaszon. A piroson már van némi jég, de nem vészes. A játszótér túlsó végében van a hármas pont János‐hegy alatt. Tudom azt, hogy ennem kell. Edzetlen vagyok, sokkal jobban kell figyelnem a frissítésre (szinte alig eszem túrán). Elveszem a ponton a csokit és eszem a sajátomból is. Síkon enni, inni, enni, inni ez jár a fejemben. Addig ameddig csak tudok. Olvastam, hogy Nagy‐Hárs‐hegy jól járható. Száraz az út felfelé. Le is vesszük a csúszásgátlót. A 4.-es ep előtti kanyarban lenézek a városra. Ezért éri meg ez az egész. Nagyon! Szeretem! Pecsételés után elindulunk a Bátori‐barlang felé. Ismét felkerül a szöges. Lesétálunk Hűvösvölgybe. Régebben itt ettem mindig egy lángost, de tudom azt, hogy utána szenvedés felfelé a sárgán így most csak iszom. A vártnál könnyebben veszem az emelkedőt a Vadaskerti nyeregig. Beleálltam az igaz, de rosszabbra számítottam. Itt pecsételünk és hamarosan már az Újlaki‐hegy tetején csodáljuk a várost. Örülök. A vártnál jobban ment. Innen már csak lefelé kell menni a 25‐ös táv céljába Virágos‐nyeregbe. Korai az öröm. Alig, hogy elindulunk lefelé, elesem. Fagy le a pára, csillog és csúszik minden. Az eséstől nagyon fáj a jobb csuklóm és a tenyerem. Ismét felkerül a csúszásgátló. Végül elérjük Virágos nyerget. Mi csak áthaladunk. Kapunk egy szendvicset és forró teát. Alig tíz percet töltünk a ponton. Ez arra elég csak, hogy elkezdjünk dideregni.
Indulni kell tovább. Megint gyomorgörcsös szakasz következik a Kötők padja. A 2016‐os Kitörésen itt szakadt le a porc a könyökömről egy esés következtében. Tartok attól, hogy nagyon jeges lesz megint. Mázlink van. Az előttem haladó srác (szöges nélkül) sokat esik. Mi gond nélkül átjutunk. Vidáman haladunk Alsó‐Jegenye völgy felé. Mondom is a többieknek, hogy „jövőre is jövök”. Eszem, iszom jól érzem magam nagyon. Pecsételünk és indulunk tovább. Majd hirtelen holtpont következik. Sunyi alattomos az S a Kerek‐hegy felé. Kezd visszaütni a gyaloglás hiánya. Nagy nehezen összeér a sárga a kékkel és ott állunk a Muflonban. Itt kicsit le szoktam ülni, öt percet engedélyezünk magunknak és indulunk tovább a Zsíros‐hegy és a Nagy‐Szénás felé. Elhagyjuk Nagykovácsit. Ismét emelkedő következik. A Nagy‐Szénás aljában ahol a lépcsők kezdődnek, nagyon csúszik. Félek, hogy egy férfi rám esik. Akinek nincs, szögese kapaszkodik mindenbe. Én viszonylag simán feljutok. Elérjük a tetőt és indulunk lefelé. Lassulunk, mert egyre több idő telik el, de a méterek nem fogynak olyan ütemben, mint eddig. Kis bizonytalanság. Hatalmas a köd. Jó helyen vagyunk? Nehogy túl sokáig maradjunk a kéken. A K+ ra kell váltani. De hol? Előveszem a track‐et. 50 méter és elérjük a jelzésváltást. Rendben van az irány. Hosszú egyenes szakasz jön. Monoton és unalmas. Nagyon fázik a kezem, de a tea kifolyt a hátizsákomban és csupa víz lett a kesztyűm, így nem tudom felvenni. Végül eljön a forgókapu és vele az ep. is. Majd nem sokkal később a mászóka és utána a szántó. Nagyon fáj a nyakunk. 7–8 órája nézünk folyamatosan lefelé. Csendesen olyanokról beszélgetünk, hogy milyen jó lenne már néha kicsit felfelé is nézegetni. Hogy mikor hívjuk a páromat. Mikor induljon értünk. És felmerül már 40+ km környékén az örök kérdés, hogy: mi is keresünk itt az éjszaka közepén februárban? Itt kicsit magam megyek. 1–2 órája nem nagyon beszélek, és jobbára a többiek mögött vagyok 5–10 méterre. Így jó. Tudni akartam valamit és 90%-os bizonyossággal tudom. De szükségem van arra, hogy menjek.
Lassan feltűnnek Perbál fényei. Itt a kocsmában le szoktam hajtani a fejem az asztalra, annyira fáj a nyakam, hogy ezt most nem teszem. Bámulok előre. A többiek kinevetnek, hogy éppen a reboot folyamat zajlik nálam. És tényleg. Mázli, hogy emlékező izmaim vannak, mert már csak fejben készülök. Tudom, nem sok van hátra. Fél órát ücsörgünk a kocsmában. Keserves kimenni a hidegbe. Csupa víz vagyok, nagyon fázom. Elkeveredünk. Megyünk a semmibe. Újra elő a track. Megvan az irány, világítanak a fejlámpák az éjszakában. Megvannak a szalagok is. Lassan eljön a Nyakas‐tető. Köd van, nagyon hideg, és fúj a szél. Kitett részen gyalogolunk. Magamban mosolygok, mindig itt szokott érni a hajnal. Most vaksötét éjszaka van. Tehát jobb a szintidőm, mint eddig bármikor (szinte mindig fél 5 környékén rajtoltam, ahogy most is). Elmosolyodom. Számít? Nem egyáltalán nem számít! Csak az számít, hogy még mindig képes vagyok rá. Éhes vagyok, öt órája nem tudok enni, ezzel párhuzamosan fogy az erőm is. Hiába minden, nem megy le semmi. Néha iszom. Német katonákkal gyalogolok lefelé a szántásban Anyácsa felé. Elérjük a pontot. Ég a tűz, de jó lenne maradni, nagyon jó lenne melegedni. Fent a szél teljesen átfújt. Nem érzem a kezem. Nem lehet most megállni. Tovább löknek. Egy óra van hátra.
Jön az az értelmetlen rész a szántón. Még mindig sötét van. Alig látok tovább két méternél. Játszanak a fejlámpa fényében a kis cseppek a szemem előtt. Szinte belealszom. Az első százasomon volt ugyanez az érzés, csak ott később jött el. Nyilván az edzetlenség hozta elő most. Megyek előre a ködben, előttem senki. A semmiben gyalogolok egyedül. Igaz csak néhány tíz percre. Innen úgy tűnik, sose fogy el a szántó. Bárcsak jönne már a hegy. Itt már nagyon szoktam várni a Kakukk‐hegyet. Végül elérek az aljába. Ismét kell a csúszásgátló. Összetorlódtak az emberek mindenki szedegeti elő a szögest. Elindulunk. Egy sráccal kerülgetjük egymást. Először van itt. A bal kanyar után az emelkedő tetején megkérdezi, hogy ez már ugye a vége? Nem. Van még fölfelé. Egy jobbos, majd még egy és ott a pont. Végül elindulunk lefelé. Idén nincs könnyítés, hogy el lehet kerülni a tetejét, nincs elterelés. A srác is felér. Azt mondja: köszi. Hajnalodik, végül világosban érünk le. Kicsit jobbra nézek, mécsesek égnek a keresztek tövében. Szeretnék megállni, de nem teszem. Sétálunk lefelé a stációk tövében ott a párom, aki simán teljesítette volna ezt a túrát, de megkértem rá, hogy engedjen most ide egyedül jönni. Tiszteletben tartotta, amit nagyon köszönök. Elindult értünk hajnalban, és végig aggódta az éjszakát. Fejemet a vállára hajtom, már nem akarok nélküle menni.
Végül együtt sétálunk be a célba.