Kitörés 60 — 2018 — Gombos Kálmán beszámolója

Lépjünk a hősies elődök nyomába! Még ha nehéz is: lelkileg és fizikailag egyaránt. De többek leszünk általa, jobban megértünk és átérzünk dolgokat. Jobban megbecsüljük, amink van. Anyagiakat is, igen… de az egészséget, a fizikai erőt, a kitartást is. Meg a szabadságot, a küzdést, az elszántságot… Az Életet. A Kitörés nem buli, nem kivagyiság, nem hetvenkedés. Egyszerűen csak: kell. Kitörni ki kell.

Kitörés a téli éjszakába, a Bécsi kapun keresztül. Kitörés a zajos, csillogó városból, a biztonságból és jólétből. Ha csak töredékesen is, de megélni, átérezni valamit mindabból, ami velük történt 73 évvel ezelőtt. Azzal a kevéssel, aki túlélte: pár száz a tízezrekből. Lehetetlen végigjárni ezt a túrát az emlékezés nélkül. De hát pont ez a cél! Lehet sport‐érték, persze, futók is jöttek… de láttam, hogy ők is főt hajtottak, amikor ott volt az ideje. Lehet órát nézni, eredményt javítani, megtettük mi is… De az emlékezés az első. Egyedül vagy kettesével, esetleg csapatosan: hallottam a múltba révedést, hitetlenkedő és tiszteletteli hangokat. Magyarul és németül egyaránt hallottam őket, mert itt nincs magyar és német. Hősök és áldozatok vannak.

Kapisztrán‐tér, Budapest, Budai vár, este ötkor. Már majdnem sötétben, hatalmas tömegben, aminek körülbelül fele: rendőr. Zaj, kiabálás fentről, és megtudom, hogy mocskos náci vagyok. Sem én, sem más idelent nem reagál rájuk. Semmit. Aztán a gyors nevezés, rajtfotó… és a Bécsi kapu. Idén öcsémmel, mert tavaly megfogadtam: ide elhozom; el kell hoznom. Filmkockákként emlékszem csak a Széll Kálmán térre, Városmajorra, a Szilágyi Erzsébet fasorra, a Diós‐árokra. És közben a korábbi filmkockák: parkolás a szomori célnál, beszélgetés Zolival, a tömött busz, ahol alig hallok magyar szót… És máris a Széchenyi‐emlék jön, komoly tömeggel. Nem meglepetés: eddig is sok tucat embert előztünk, erre számítottunk. A jeges lépcső afféle ízelítő a későbbiekre vonatkozólag: lesz itt világ, tesó!

 

Odafönt kilátás, egyenruhák és pecsét. Elég gyorsan, és békésen. Aztán folytatjuk az aszfalt koptatását. Sok‐sok túratás marad el – több a szokottnál. Ennyire nem vagyunk gyorsak! Ám sok a megemlékező, akik talán kevésbé gyakorlottak, tapasztaltak. Vagy pedig egyáltalán nem céljuk a tempó, „csak” a szintidőn belüli teljesítés. Terepszínű ruhák, egyenruhák, néha fegyverek is. Menetelünk Normafa felé, aztán ott terepre váltunk. Előkerülnek a fejlámpák, botot nyitunk, zsákból zsebbe kerülnek a hómacskák. Egyelőre ott is marad: kicsit havas, kicsit jeges az ösvény, de nem teljesen… várjunk még vele! Katonasír, itt is sok gyertyával, mécsessel – és megint megállunk.

Aztán Csacsi‐rét, EP és mehetünk tovább, le. Sár következik, majd még több és még több. És még puhább; igen, az a lekvár‐féle. Küzdünk, lassulunk, evickélünk. Megérkezik a sárga mellé a piros, indulhatunk felfelé, a János‐hegyre. Havas, saras, havas, és megint saras. Fentebb már inkább havas és jeges – a sár után ez is öröm.

Panoráma balról és jobbról, a fák között. És a pompás kivilágított kilátó odafent, szinte lebeg a horizonton. Ellenőrzőpont, csoki és forgatag. Keresem a tavalyi oldalkocsis motort, de nem találom. Egyenruhások és fegyverek – és hajrá, fel, tovább! Fotó a kivilágított toronyról, kisebb csoda minden tűrhető minőségű fénykép…

 

És hát ereszkedés jön. Az a nemszeretem‐fajta. Csúszásgátló? Nem is tudom… Ő se tudja. Tanakodunk, tesó optimista, macska marad a zsebben. Ahogy ereszkedünk, úgy fogy az optimizmusom. Jégjáró elő – legalább tesztelem, a héten érkezett meg, a Vulkántúra kinyírta az előzőt… Öcsém jobb ereszkedő, el kell ismerni – ő kihúzza e nélkül. Szépjuhásznénál leveszem én is, és már neki is vágunk a Nagy‐Hárs‐hegynek. Van jég, van sár, van hó – és szép panoráma is. A tetőn EP, aztán ereszkedés. Jég, majd sár. Leereszkedünk, Gyermekvasút, majd Hűvösvölgy – civilizáció. Előttünk csoport balra, én bizonytalankodok: mintha jobbra kéne…? Bierstube! – dob egy széles mosolyt a derék germán; megkönnyebbülten legyintek. Öcsém szintmetszetest néz, megállapítja, hogy ma a sokadik gödörben vagyunk. Jöhet egy kis OKT, meg – természetesen – az emelkedő.

Sár és jég, úgy emlékszem. A sorrendjükre nem annyira, de tulajdonképpen: mindegy. Elmarad a Vadaskerti‐hegy, a Határnyeregnél azonban „szépen” kicsúszik alólam a bal lábam. Baj nincs, szerencsére – akinek meg nem tetszik bal oldalam, hát inkább menjen előttem… Itt még mindig sokan eszerint tesznek, de tömeg errefelé már ritkábban fordul elő. Emelkedő viszont igen: megint az jön ugyanis. Ó, a kedves kis Újlaki‐hegy! Megtanultam tavaly a nevét, nem felejtettem el. Most még saras is, hogy biztosan rögzüljön. Lecke kipipálva, EP is, mehetünk tovább. Megcsodáljuk a pazar kilátást mindenfelé, aztán szedjük a lábunk, mert itt bizony cúg van, azaz: légvonat. Meg hó és jég, hogy el ne tévesszük az évszakot.

 

Itt a Virágos‐nyereg! Sátrak, katonák, egyenruhák. Hatvanasok ide, huszonötösök amoda! Előbb pecsét, majd frissítő. Ó, remek forró tea, de jól is tud esni… Fasírtos szendvics, idén is sós – de sok zöldséggel, hmmm, nagyon finom. Szusszanunk, szerelvényt igazítunk, mehetünk. Vajon mennyien fejezték itt be – és mennyien kezdték el? Rövidtáv‐cél, középtáv rajt ez ugyanis.

Nem önzetlenül foglalkoztat a kérdés: hány lábnyom dagaszt előttünk? A nyomokból ítélve sok, az ösvény állapotából ítélve: igen sok. Egy kis kavarodás, fejlámpa előttem és mögöttem is – de mind felém néz. Aha, akkor eltévedtünk. Nem sok, mehetünk – de pár száz méter után ugyanez a helyzet. Kéken vagyunk, ám a sárgán kéne mennünk. Forduljunk vissza! Ne tegyétek, mi is erre megyünk – szól egy leány mögöttem. Merthogy ő gyakran itt sétáltat kutyát, mint elmondja… És azt is, hogy ez hosszabb, de kevésbé veszélyes és saras.

Meggyőz. És nem is bánom meg: az ösvény jó, a kilátás nagyon tetszik, és újabb utat járok meg. Kanyargás, vissza a sárgára. Aztán kanyargás, Kötők padja. Így jön el a Jegenye‐völgy, sokak rémálma tavalyról. Nekünk akkor nagy futás volt, a csúszásgátlóknak hála pozitív emlék. Most kevésbé: komoly sár fogad, lassan haladunk. A változatosság kedvéért jobbost dobok, legalább egyformán leszek sáros. És a várva várt „szovjet” tea is elmarad: nagy csalódás. Kerülgetjük a Paprikás‐patakot, átkelünk a sokadik hídon is, sokadszorra. Solymár, szerencsére most mentőautók nélkül, és ezúttal a buszmegálló is üres. Kaptató jobbra fel, most „csak” saras, nem jeges, de gyorsnak így sem nevezhető. Fogyogat a szint, azaz emelkedünk, majd kis jelzetlen szakasz: páran bekavarodnak, segítünk. Megjön a kék, ezen horzsoljuk‐mellőzzük Nagykovácsi szélső utcáit, házait.

Muflon‐itató – micsoda név?! Udvarán persze nyüzsgés, mindenki eszik‐iszik, töltekezik. Sör‐bor, tea – ez utóbbiak forrón, mi is benevezünk egyre. Hozzá pár falat, és közben köszöntjük a vasárnapot is. Havas úton folytatjuk, ami némileg csúszósan, de felvezet a Nagy‐Szénás tetejére. Itt több a hó, előzéskor pláne – de a kilátás szép, noha idén kénytelenek vagyunk hiányolni a teliholdat. A környező települések fénye mégis elég ehhez. És kék kereszt, ereszkedés, majd a Fehér útnál (újabb EP) megjön a sárga sáv. Érdemes megjegyezni: innentől nagyon sokáig ezt követjük.

Nagyon hirtelen, szinte pár méter leforgása alatt szűnik meg a hó. Nekiállnánk aggódni a sár miatt, de gyorsan kiderül, hogy az időjósok nem tévedtek. Hideg van, pár fokkal mínuszban járunk, és ez elég ahhoz, hogy a talaj megfagyjon. Itt‐ott göcsörtös, néhol kellemetlenül buckás – de messze könnyebb és gyorsabb a haladás rajta, mint ha felengedne. Mélyútban járunk, jóval ritkább, hogy túratással találkozzunk – még az is előfordul, hogy egyedül baktatunk az éjszakában. Ami sötét, sőt: hihetetlenül sötét. Hirtelen vált azzá, talán a Nagy‐Szénás árnyékában, ahol „elfogyott” a főváros (és az agglomerációk) fényszennyezése. Aztán Feriéket érjük utol, és máris a Békás‐patak hídja következik. Hálásan gondolok a tavalyi „utász‐egységekre”, akik akkor ezt idevarázsolták – és szerencsére itt is maradt.

Kerítés‐létra fogja meg a mezőnyt, aztán rétek, szántók, és katonai sátor: újabb EP, elég lassú „dokumentum‐kezeléssel”. Ezen is túljutunk, Perbál tűnik fel, és máris utcáin lépdelünk. Kaiser‐söröző, nyüzsgés, forró tea, jóleső. Kedves hölgy a pultban, repeta is akad. Vera és Csaba: örömteli találkozások! Pár szó, pár falat, mehetünk. Csaba velünk tart, pedig neki nem ez a tempója… Jó elbeszélgetni egy ennyire rutinos „öreg rókával”, hallgatni sztorijait, és közben: csodálni még azt is, ahogy megy. Komolyan! Elképesztő ruganyossággal, könnyedén, lazán. Ja, és mindeközben igen gyorsan. Fekete nadrágja még bokájánál is fekete, ami rólam még véletlenül sem mondható el… Hát, nem véletlenül kapta meg egy túratárstól a „Nagy” jelzőt! Anyácsapuszta után el is tűnik előlünk, ahol mi újra teázunk: ez is meglepetés, de ez most a kellemesebb fajtából. Akárcsak az oldalkocsis motorkerékpár: na, végül ez is csak előkerült!

Szántások és mezők, fagyott talaj, középen hatalmas repedésekkel. Hirtelen letérés jobbra, hálákat adok, hogy ezúttal nem a szántáson, hanem kis mezei úton jutunk előre. Így érkezünk a Kakukk‐hegy tövébe: ez a haaarc lesz a vééégső! Ráadásul – ahogy Anyácsán megtudtuk – ezúttal a magasabbra is felmegyünk. Deutsche kamerad‐ék a földön ülnek, levetett bakancsokkal, erőt gyűjtenek – szerintünk meg fordítva: veszítenek így. Ők tudják… mi inkább nekigyürkőzünk. Öcsém lép kettőt – majd ugyanannyit vissza is csúszik. Na, ez így nem lesz jó. Kis ösvényt találok jobbra: ez már működik. Felszuszogunk a köves‐jeges emelkedőn, imitt‐amott fácskák, borókák, fenyőcskék. Két német egyenruhás tartóztat fel, de kiderül, hogy nem bolsevikok vagyunk, tehát tovább engednek… És igen, utolsó ellenőrző pont! És utolsó ereszkedés – ez sem egyszerű: meredek, csúszik, óvatosan!

Kálvária, házak, aszfalt. Sötét van még mindig, de aztán közvilágítás, szalagozott utcák, és végül a suli! Kisebb sorállás, és aztán egy mosoly, kinyújtott kéz: gratuláció! Hát megvan! Sikeres kitörés, ketten, együtt, végig az éjszakában. Hóban, jégben, fagyban és sárban. Hegyeken és völgyeken át, de jó kedvvel, remek társaságban, méltón emlékezők között. Kiváló rendezéssel, korrekt ellátással, és azzal az egyedi hangulattal, ami csak itt van. Hogy megérte‐e az időt, pénzt és energiát? Nem kérdés.