2020 — Ahol „Csak” menni kellett…
2020. február 8‑án délután ötödször sétálok fel a Kapisztrán térre, azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy teljesítsem a Kitörés túrát.
Előző nap minden induló kapott egy e‑mailt, hogy a rajt pontos helyszínéről csak a túra előtt kapunk információt. Nagy volt a találgatás, hogy vajon hol is lesz ez… Mi rosszabbra számítottunk helyszín tekintetében. Csupán annyi volt a változás, hogy 50 méterrel arrébb kellett sétálni a térről. Ismét hatalmas a sor a rajtban. A férjem leleményességének köszönhetően hamar megkapjuk az itinereket és nekivágunk a 60-km es távnak. Ez az első olyan rajtom, ahol nem köpködnek és náciznak le a Bécsi kapu alatt.
Ágival beszélgetve, ismerősöknek köszönve indulunk a Városmajor felé. Végig ketten, együtt tervezzük megtenni a távot. Nagyon örülök neki, hogy egy év után ismét együtt megyünk, de tartok is tőle mivel idén 70 km túrázást tudok felmutatni. Nem szeretném Őt visszahúzni. Elmondom neki százszor, hogy biztosan ne felejtse el: „Ági én minden emelkedőn meg fogok halni.” „Először a Diós árokban.” Átjutunk a kordonnal és rohamrendőrökkel körülzárt Városmajoron. Utólag értesülünk róla, hogy itt atrocitás történt. Mi ezt nem láttuk, simán átjutunk a már megbontott kordonon is. Mire elérjük a Diós árkot a rend őrei is elfogynak. Számunkra csak a táv és a túra, mint kihívás a fontos.
A Diós árok idén sem lett laposabb, de egész jól haladunk. Kicsivel a vége előtt látunk egy fiatal fiút, aki a kerítés mellett húzza fel magát. Ha a hatvanas távon van, lesz még baja a továbbiakban. Ötös tempóban érjük el a Széchenyi hegyet, ahol bekerül az itinerbe az első pecsét. A szokásos koreográfia szerint zajlik minden. Egy dolgot leszámítva. Normafánál kerül fel mindig a csúszásgátló és a fejlámpa. Most csak az utóbbira van szükség. Porzik az út olyan száraz. Ilyen még nem volt a túra 14 éves történetében. „Csak” menni kell! Fényképezünk, beszélgetünk, kiváló hangulatban haladunk. Egy pillanat alatt Csacsi réten vagyunk. Innen Virág-völgyet elhagyva már a János-hegy alatt pecsételünk. Nagy nehezen megeszem a második csokimat, de a szilárd étel nem megy le. Pedig enni kellene, messze még a reggel és sok az emelkedő. Az útviszonyokra továbbra sem kell figyelni, ajándék ez az éjszaka nem gördít semmi természeti akadályt az utunkba. Még mindig ötös tempóban haladunk. Meglepve nyugtázzuk, hogy máris a Nagy-Hárs-hegyen állunk sorba az igazolásért. Hosszú a sor. Kicsit szusszanunk. Kezd beállni a nyakunk a folyamatos lefelé nézéstől. Nincs jég, sár, hó, de a lábunk elé folyamatosan figyelni kell egy éjszaki túrán. Lesétálunk Hűvösvölgybe. Ismét emelkedő jön végig a S jelzésen, fel a Vadaskerti nyeregig. Ági lehagy az emelkedőn. Sokkal jobb kondiban van, mint én. Szokás szerint beleállok néhányszor az emelkedőbe, de a végén még előzgetni is sikerül. Gyors pecsét, és az Újlaki-hegy tetején csodáljuk a város fényeit. Sokan vannak utánunk, viszonylag hamar rajtoltunk. Jó visszanézni, ahogy a fejlámpák hömpölyögnek át a János hegyen. Hamarosan már a 25-ös táv céljában vagyunk. Virágos nyeregben kapunk egy szendvicset, ahogy minden évben. Sajnos nem tudom megenni, tudom azt is, hogy felesleges magammal vinni. Felhívom a férjemet, megnyugtatom, hogy minden rendben. Gratulál a jó tempónkhoz, tudom, kicsit aggódik az éjszakai menetelés és az edzetlenségem miatt. Indulunk tovább. Elfogynak előlünk az emberek a Kötők padján. Alig, hogy elindulunk, csúnyán kifordul a bokám. Már másodszor a túrán. Ági éppen mögöttem halad. Utólag mondja el, hogy ott akkor azt hitte számomra véget ért a túra. Összeszedem magam, kicsit fáj de megyek tovább. Beérjük az előttünk haladókat. Síkon haladunk, vagy lejtőn az Alsó- Jegenye-völgyi ponthoz. Meglepően jó erőben érkezünk, amit a kiváló időjárási körülményeknek tudunk be. Tartok kicsit a sunyi S sávtól a Kerek-hegy felé, tavaly volt ott egy nagy holtpontom. Fejből tudjuk a távot, a jeleket, a jelzésváltásokat, az emelkedőket. Diós árok óta van egy szlogenünk: „Kakukkhegy – Béla”. Ami annyit tesz lesz még egy nagy harc a végén, de aztán ott vár minket a célban a férjem. Most is ezt mantrázom. A tavalyi nagy holtpont elkerül a Kerek-hegyen. Minden túra más. Nagyon jó Ágival menni. A Muflonban pár percre leülünk. Iszom egy kólát, ha már enni nem tudok jó lesz a cukor és a koffein a ránk váró emelkedő miatt. Közlöm Ágival, hogy a Szénásra menet természetesen meg fogok halni. „Kakukkhegy – Béla”. Egy hete jártam a Nagyszénáson. Minden kanyar ismerős. Egész jól veszem az akadályt. Fent megint nagyon fúj a szél, de szép tiszta idő van. Emlékszem olyan Kitörésre, amikor csak gps segítségével tudtunk lejutni, mert akkora volt a köd. Lefelé menet a K+ ‑on megismerkedünk két sráccal. Az egyikük először van itt. Kérdezgeti, hogy mennyit kell még menni, mert neki reggel 7‑kor bent kell lennie a munkahelyén. Nem cserélnék vele. Innentől jobbára négyesben haladunk. Elérjük a forgókaput és az ellenőrzőpontot. Nagyon fáj a nyakam a lefelé nézéstől. Sík terepen haladunk Perbál felé így van lehetőségem kicsit felfelé is nézni. Előzgetünk, beszélgetünk, itt nagyon jó tempóban haladunk. Egyszer csak megszólal mellettünk egy srác: „a csajok már megint itt vannak” odaszólok neki „ezek szerint te úgy mész, mint egy csaj”.
Párbálon elveszítjük a fiúkat. Most nincs a szokásos fél órás ücsörgés a kocsmában. Gyors pecsételés, tea, mosdó, a régóta vágyott kézmosás és megyünk tovább az éjszakában. Tapintható közelségbe került a mantra „Kakukkhegy – Béla”. Vizes a hátam és nagyon fázom, ahogy a szántón haladunk a Nyakas-tető felé. Az első Kitöréseken mindig itt ért a hajnal. Már tavaly is és idén is sötétben gyalogolok itt. Egyre jobb a szintidőnk. Nem mintha ennek lenne bármi jelentősége, de ilyenkor az apró dolgoknak is örülni kell/lehet. Éhes vagyok nagyon, de nem tudok enni, a mantra mellé harmadiknak becsúszik a cél virsli is. Anyácsán pecsételünk. Egy óra lehet hátra, hívom a férjem, hogy indulhat értünk Budapestről. Kérjük, hogy hozzon egy kávét nekünk és plédet. Vacogok, de ott a cél! Ott a hegy! Jöjjön már és legyünk túl rajta. Ági előre megy. Jó ez így. Egyedül kínlódom fel magam. A tetőn találkozunk, pecsét és indulás lefelé. Lefelé jövet hív a férjem, hogy megérkezett. A mantra beteljesedett, Kakukkhegy – Béla, pipa. Borzasztó lassan haladok lefelé. Sokan megelőznek minket. Nem számít, itt már nem érhet baj, ha kell a kezemen is lejutok. Rengetegen vannak a célban. Balázstól kapom az oklevelet, a kitűzőt és a felvarrót két puszival. Eszünk, kávézunk, és lassan elindulunk haza.
14. rendezés volt az idei, nekem csak az ötödik volt, de ez volt minden idők legkönnyebben teljesíthető Kitörés60 túrája, az időjárás szempontjából. Sehol nem nehezítette hó, jég, sár az utunkat „csak” menni kellett az éjszakában. Ettől eltekintve ez egy nehéz túra. Örülök annak, hogy én lehettem az egyik a 134 női teljesítőből. Ha az élet is úgy akarja, akkor jövőre is a Kapisztrán téren fogok állni a Kitörés60 rajtjában.
Köszönöm szépen Áginak, hogy bízott bennem és eljött velem. Nagyon örültem, hogy végig ketten együtt tudtunk maradni.
Férjemnek, Bélának, a logisztikát, és azt, hogy megérti azt, hogy bár mindig együtt túrázunk, de én erre az egy túrára mindig egyedül szeretnék jönni.
Szerényi Annamária
Forrás: Teljesítménytúrázók Társasága