2020 — Kitörés 25

Évről évre óriási a vita, hogy tulajdonképpen miről is szól a Kitörés emléktúra: a hagyományőrzésről és a megemlékezésről, vagy arról, hogy a budai hegyekben több száz náci végre szabadon masírozhat horogkeresztes zászlókkal. A túrát övező médiazajban persze lehetetlen eligazodni, ezért elmentünk, s próbára tettük magunkat a teljesítménytúrán.

Van, aki a hétvégéjét végigalussza, van, akinek a vasárnapi ebéd a csúcspont, van, aki vásárolni megy, meg nyilván van, aki kihasználta a jó időt és kiruccant valahová. És vagyok én, akinek nyilván nem volt jobb dolga, minthogy elmenjen a Kitörés emléktúrára szombat éjjel.

De Gergő, akkor most náci lettél, vagy mi?

Előbb bevéded a német AFD‑t, most meg ez. Hiszen ez egy náci vonulás, nem egy megemlékezés az elesett katonákért, nem? Ha a Kitörés túrát se kiköpni, se lenyelni nem tudó sajtóra hallgatunk, akkor mindenképpen, ugyanis nem sok újságíró van, aki végig is megy a túrán a februári éjszakában, és csak aztán ítélkezik – innen is üdv Tenczer Gábornak az Indextől, aki viszont végigment, és írt belőle egy baromi jó tudósítást. Szóval a legtöbb sajtós kimegy a Kapisztrán térre bakancsos kopaszokat fotózni, aztán nyomás haza megírni, hogy jajjnácik.

Én viszont nem a Kapisztrán téren gyülekező kopaszokra voltam kíváncsi, hanem arra, hogy milyen több száz emberrel együtt vonulni a budai hegyekben.

A politikai lövészárkok közti csatazajban nagyon ritkán hallani bármit is a túloldalról. Az egyik oldalról átnézve csak a bőrfejűek, a másik oldalról pedig az ordibáló antifák látszanak. Holott én hiszek abban, hogy az előre legyártott médianarratíváknál az igazság komplexebb, be is neveztem tehát a Kitörés emléktúra 25 kilométeres – tehát legrövidebb – távjára.

Puhány vagyok, de 60 kilométernyi gyaloglás az éjszakában kicsit túlmutat a komfortzónámon, igaz, a több száz ismeretlennel vonulás az éjszakában már 25 kilométerre is eléggé nonkomformnak tűnt.

Így indultam meg a budai vár felé. Még gyorsan elolvastam azért, miről mit kell gondolni: a túrát szervező Börzsöny Akciócsoport szerint a média sokszor „a hős honvédeink emlékét meggyalázó, kegyeletsértő, tájékozatlanságból fakadó, vagy tudatosan hazug” módon számol be az eseményekről. Egyébként pedig a kitörést „utoljára Adolf Hitler próbálta megakadályozni”, és „ha neki sem sikerült, akkor a mai vélemény-diktátoroknak sem fog”. (itt a szervezők arra utalnak, hogy a kitörési kísérletet Hitler soha nem hagyta jóvá, többek között ezért sem januárban kísérletek meg kitörni a védők, mikor még jóval több esélyük lett volna áttörni a szovjet vonalakat.)

Az ellentüntetést szervező antifa szerint viszont a Börzsöny Akciócsoport „egy náci »túraegylet«”, sőt, a teljesítménytúrázók egyesületét – amely bevette a kitörést a magyarországi teljesítménytúra-naptárba – is „náci vezetésűnek” nevezték. „a »Kitörés túra« egy náci demonstráció. Aki részt vesz rajta, az nevét adja a náci történelemhamisításhoz, a náci eszmék terjesztéséhez” – fogalmaznak az antifasiszták.

Bakancsosok, egyenruhások, civilek

Ezek után tényleg nem tudtam, mit várjak a Bécsi kapu térre érkezve. Ahol délután négyre már alaposan megemelkedett a kopaszember‑, fűzöttbakancs- és militaryruha-koncentráció, a buszon előttem ülő idős pár hangosan sopánkodott is, hogy „hát nincs jobb dolguk?”, meg hogy „te jó isten”. A képen például egy német társaság látható, military-ruhát kaptak a kicsik is.

A korabeli és katonai cuccokba beöltözött, meg a büszkén zászlót lengető hatvannégy vármegyés arcok (képünkön balra) mellett viszont még többen voltak azok a kitörők, akik sima túracuccban vágtak neki a 25, 35 vagy 60 kilométeres távnak (képünkön lényegében bárhol máshol).

Az „egyenruhások” amint lehetett, neki is vágtak a kihívásnak, őket később követték a „civilek”, persze senki nem úszta meg, hogy át ne vonuljon a Bécsi kapuról a kitörőkre kiabáló, és hol Cseh Tamást, hol az amuri partizánok dalát lejátszó, pár fős antifasiszta csoport alatt. Ez senkit nem zavart különösebben, csak itt-ott hangzott el, hogy „ennyi agymosott hülyét”.

Sok árkot temet be az ostrom 75-kiállítás

Óriási pozitívum volt viszont a három budai önkormányzat, az I., a II. és a XII. Kerület által közösen jegyzett ostrom 75 utcai kiállítás, mely rendkívül színvonalasan és objektíven, korabeli fotókkal mutatja be a kitörési kísérlet borzalmait. Merthogy minden mítoszépítést félredobva a kitörés inkább volt egy kegyetlen mészárszék, mintsem valami nagyon hősies helytállás: az azt megkísérlő jó negyvenezer katona egy részét már a széna téren lemészárolták, több tízezren estek hadifogságba, s csak töredékük, alig több, mint hétszáz ember jutott át a szovjet ostromgyűrűn Szomornál – ami a hatvan kilométeres túra végpontja is egyben.

Így a „dicsőség a hősöknek” szlogen alatt futó emléktúrának hihetetlenül jót tett, hogy az ostrom 75 utcai pavilonjai több helyen is keresztezték a túra útvonalát: a kezdőpont Kapisztrán téren áll a legnagyobb tárlat – itt több résztvevő is nézegette a kiállítást, de többen beleakadhattak a Széll Kálmán téren és a városmajorban álló, kisebb tárlatokba is. A közelmúltból nem is emlékszem olyan magyar köztéri politikai-közéleti kiállításra, amely nem mélyítette, hanem inkább betemette volna a politikai árkokat, gondoljunk csak a csapnivalóan propagandisztikusra sikerült, a terror háza által összeállított rendszerváltás-tárlatra. Példaértékű, hogy egy ilyen utcai tárlat áll most Budapesten, így mindenkit biztatok arra, hogy nézze meg, amíg kinn van.

De vissza a túrához: aki azt várta, hogy a város belső területeiről kiérve majd ellepik a horogkeresztes zászlós vonulók a túrát, nagyot kellett, hogy csalódjon: a túrázók javarészt csendben kaptattak fel a Diós-árok meredek emelkedőjén a Széchenyi-hegy felé az első ellenőrzőponthoz, ahol egy ősmagyar kinézetű bácsi lengetett csupán egy árpádsávos-kettőskeresztes zászlót, amely azért továbbra is elég messze áll az önkényuralmi jelképektől.

És itt érkeztünk el a túra talán legvitatottabb és legvitathatóbb pontjához: a tematikus ellenőrzőpontokhoz

Minden egyes ellenőrzőpontnál ugyanis korabeli katonaruhákba öltözött emberek pecsételték a résztvevők ellenőrző lapjait: a Széchenyi-hegyen sokan fotózkodtak az SS halálfejes brigádjának egyenruhájába öltözött úriemberrel, ahogyan a későbbi állomásokon népszerű fotótémák voltak a különböző magyar, német és szovjet egyenruhákba öltözött pecsételők.

Hogy ez hozzátett‑e a túra élvezeti értékéhez? De még mennyire: az ellenőrzőpontokat hihetetlenül profin rakták össze a szervezők. Az Újlaki-hegyi szovjet tematikájú megálló a korabeli rádióról szóló szovjet katonadalokkal, a géppuskafészekkel például annyira jól sikerült, hogy pár pillanatra az ember el is felejthette, hogy 2020-ban jár.

De nem kevésbé volt hatásos a 25 kilométeres szakasz végénél, a Virágos-nyeregnél felhúzott, német tematikájú állomás, ahol ott jártamkor nemcsak német katonainduló, de Edith Piaf is szólt, ahogyan a Csacsi-réten is jó volt megállni, ahol a Magyar Királyi Gyalogezred Budapest Őrzászlóaljának pecsétjét kapták meg a résztvevők.

Persze a hagyományőrzés – főleg egy ilyen átpolitizált rendezvényen – vékony jég. Mi fér bele egy világháborús tematikára épülő teljesítménytúrába? Oké‑e egy SS-egyenruha jelenléte?

És vajon mennyire elfogadható, hogy a Hárs-hegynél egy náci lobogó mellé húzták fel az ellenőrzőpontot?

Rendben van‑e a Virágos-nyeregnél a német tematikájú checkpoint hátuljára kiakasztott, méretes Adolf Hitler-portré? Szerintem a hagyományőrzéssel alapvetően semmi probléma, és nem is akarok hosszas moralizálásba kezdeni azért, mert úristen, láttam egy horogkeresztet. Mindenesetre a tiltott önkényuralmi jelképek eltűnése sokat segítene, hogy – az egyébként remek hangulatú és jól szervezett – Kitörés túra szalonképessé váljon.

Merthogy a Kitörés túra remek program

Ráadásul az idő is gyönyörű volt: a telihold átvilágította a budai erdőket, annyira, hogy még fejlámpákra sem volt nagy szükség. Sokan készültek persze, szentjánosbogarakként világítva meg az erdőt.

A túra pedig olyan útvonalon haladt végig, amit mindenki ismerhet, aki kirándul(gat) a budai hegyekben, mégis, éjszaka nem biztos, hogy letekintett a város fényeire a Kaán Károly, vagy az Erzsébet kilátóból, vagy nem mászott még zihálva az Újlaki-hegy meredek kaptatóján…főleg nem több száz ismeretlennel.

A több száz ismeretlen – tippre jó 15–20 százalékuk német, de akadtak bőven szlávok is – pedig kellemes meglepetés volt: csak egy kisebb csapattal találkoztam, akik a túrázáshoz elengedhetetlennek találták a zsebhangfalról nyomatott Kárpátiát (gyorsan előremenekültem). A többség csendben menetelt, meg-megállva és mécsest gyújtva az útba eső katonasíroknál.

Még csak kifejezetten átpolitizált beszélgetéseket sem kaptam el: egy már mosolygós társaság unicummal a kezében azt fejtegette épp, hogy az osztrákok a hatvan kilométeres távra jó 13–14 liter piát hoznak „lélekmelegítőnek”.

Egy tapasztaltabb kitörő (a hatvan kilométeres távért járó felvarróval a hátizsákján) pedig mihelyst kiderítette, hogy túratársammal csak 25 kilométerre neveztünk, meg is jegyezte, hogy ő a puhány 25-ösökkel nem áll szóba, végül annyit odavetett, hogy a 25-ös táv céljánál még igazán átnevezhetnénk.

A legdurvább politizálás egy hobbitörténésztől jött, aki azt magyarázta a barátnőjének, hogy ő nagyon tiszteli Ungváry Krisztián nemhobbitörténészt, de szerinte a kitörésről mostanában hülyeségeket beszél a facebookon és ezzel sértegeti a kitörők emlékét.

De hol vannak a nácik?

Persze a célba érkezve egyre erősebben megfogalmazódott bennem, hogy tulajdonképpen miért nácitúrázzák ennyit a Kitörést? Persze „kurva erős kép” kiragadni az SS-egyenruhákat a tömegből, holott akadt bőven szovjet és magyar egyenruha is az ellenőrzőpontokon.

Aki nem kezd hiperventillálni pár egyenruha, egy horogkereszt, meg egy Hitler-portré miatt, az tulajdonképpen nem lát mást, mint egy teljesen befogadható, történelmi tematikájú éjszakai teljesítménytúrát, amin, ha nincs tömegundora, jól fogja magát érezni.

És hogy voltak‑e nácik és szélsőjobbosok a tömegben? Biztosan voltak. És érdekel‑e ez engem? Semennyire sem. A túra alatt senki nem akarta rátukmálni az ideológiáját, ahogy én sem rájuk az enyémet. Akárki akármit is gondolt a világról, megtartotta magának: a világ már azzal is szebb hely lenne, ha a politikát legalább az erdőkből sikerülne kivinni.

Illés Gergő