2017 — Kitörés 60 — Stabat beszámolója

Igazából sok újat nem tudok hozzátenni Ottorino beszámolójához, legtöbbször csak megerősíteni tudom. A nézőpontom egy kicsit más, rajtam nem volt csúszásgátló.

Hat óra előtt érek a Várba a Margita 40‐nel a lábamban, meg egy vízhólyaggal. Nincs sor, úgy néz ki a hepaj is lement eddigre, maradtak a járó autóban melegedő rendőrök és a büdös. Szinte egyedül érzem magam, mígnem a Városmajor után Gergővel észrevesszük egymást. Télen miről beszélgethetnénk, mint a nyári kerékpározásokról. Aztán tervezgetjük a célba érkezést, 10 óra alatt, de ha nem lesz meg, nem baj — mondja ő, nekem nincs különösebb elképzelésem, elég lesz túlélni. Végül szóba hozzuk, melyik rész tetszik a leginkább: a Szénás, a Virágos‐nyereg a sátrakkal, ő a Jegenye‐völgyet mondja én meg a Csúcs‐hegy melletti keskeny ösvényt. Jó is volt mindegyik! Csacsi‐rétig együtt megyünk, nem is bánom, hogy ott vár Szabolcs és az ő megfontoltabb tempója. Szabival többször egyeztettünk, legutoljára figyelmezetett, hogy vigyázni kell lefelé, mert látott pár embert elvágódni. Pedig ez még nem is volt az a szakasz. Különböző csúszási technikákat fejlesztettem ki rövid idő alatt. Természetesen mindegyik abból indult ki, hogy a súlypont minél közelebb legyen a földhöz, két lábon állva nem nagyon próbálkoztam, esetleg kis lejtőszögnél. A technikák: félguggoló állapot, jobb láb csúszik, bal láb előrenyújtva, kezek kormányoznak. Párszor majdnem sikerült mást feldönteni (egyszer Szabit). A guggolós, páros lábas csúszás a második, ez is egészen jól bevált, egyből fel lehet belőle állni a lejt végén. A legbiztosabb a seggen csúszás. Egy darabig foglalkoztatott az elesés kérdése, másé, saját magamé, aztán immunis lettem. Nem biztos, hogy a legnagyobb esésem volt, a Határ‐nyereg után pont elzúgott előttem valaki, rögtön utána én is és egy kőbe beletenyereltem. Hogy ne csak a lábam fájjon az úton. Szabi a kisvasút előtt dobott egy hátast, ezt közelről láttam, nekem is fájt. Aztán sikerült hasast is produkálnia. A magaméit nem tudom összeszámolni. Amúgy én láttam németen is csúszásgátlót, a Csúcs‐hegy utáni lejten, mindenki az erdőben bóklászott, ő vidáman (bár ezt nem tudhatom) jött az úton. Majdnem mondtam neki, hogy ne álljon már az út közepére, mert arrafelé csúsznék, aztán mégis a bokrokat választottam. A Csúcs‐hegynél nagyon koncentrálni kellett, nem is volt egy megcsúszásom se. Volt, aki cifrázta minden elesés után. Csak halkan mondtam Szabinak, nehogy megkövezzenek, szerintem eddig ez volt a legjobb rész. Nemsokára az élet felülírta. A völgy felhívással kezdődött: balesetveszély. A végén “paprikás” arcok fogadtak. Összességében csak remélni tudom, hogy mindenki megúszta ép bőrrel. Ennyit a kűrökről.

Tavaly a Zsíros‐hegy felé fogytam el végleg, most a jeges szakaszok után igazi felfrissülés volt az emelkedő. Bár a lábam már nem nagyon akarta a túrát. Két teát is vettem a Muflonban, egyre száradtam kifelé. Az időjárás különben kellemes volt, egyáltalán nem fáztam, csak a megállás utáni percekben. A hidegre csak abból következtettem, hogy befagyott az üdítőm. Nem baj, onnantól jégkásaként fogyasztottam. A Zsíros‐hegyről fél háromkor indulunk, a lámpámat lekapcsolom, a telihold fényénél folytatom az utat. Egyre jobban kínlódtam a talpam (a vízhólyag nem pont ott volt, hanem oldalt), a lábujjaim miatt, enyhülést csak az emelkedők jelentettek. Jó volt a telihold, de a pirkadat még jobb. Átmenetileg ez is segített. Legrosszabbul Anyácsapuszta után éreztem magam, viszont a Kakukk‐hegy teljesen fellelkesített. Nem volt egy normális lépésem sem a túrán (az emelkedőket leszámítva), állandóan tipegtem, óvatoskodtam, nemcsak a jégen. Végül 14 óra alatt értem be és túléltem az összességében brutális jó túrát.

A szervezésben mintha egy fokkal visszavettek volna, persze így is volt elmerülésre alkalmas tengerkék szem a János‐hegynél, és további nívós pontok, sok ember. A célban azonban — megköszönve az érkeztetők munkáját — lehetett volna több ember (mármint fogadó). Hosszasan álltunk a sorban, de mikor elindultunk, még hosszabb volt a sor. A virsli — mint mindig — nagyon jó volt mustárral. Enikő 35‐ön járt, maradt egy kis házi müzlije, amivel megdobott minket, nem dobtuk vissza. Mindent megettünk, jött is a sav utána.

Beugrottunk misére a szomori templomba, az álmosság miatt elég küzdős volt, bár csak 45 percig tartott, de a pár ének és a szentírási részek lehetőséget adtak a vasárnap megünneplésére. Még két naptárt is kaptunk és köszönetet, hogy eltúráztunk Szomorra. Mi a 10.30-as buszt néztük ki, ami elég ingatag lábakon állt, miután már a 9.30-asról is az a hír járta, hogy csak papíron létezik. 10.35 felé nem messze a buszmegállótól napozva üldögéltünk, mikor megállt előttünk egy kisbusz, majdnem elindult két emberrel, mikor egy az utazásra jobban vágyó sporttárs leintette, mint minden más autót, hogy nem vinné el őt Zsámbékra és akkor már mi is ott voltunk, hogy talán minket is. Így viszonylag gyorsan szabadultunk a szopóbódétól, már csak a pár átszállás volt hátra és a hazaérkezés fél háromkor. Köszönjük, örök élmény volt‐van‐lesz!