2017 — Kitörés 60 — Goom beszámolója
Hetvenkét éve, 1945. február 11-én törtek ki Buda várából a fővárost védő magyar és német katonák. Szomorra próbáltak eljutni – ami a közel ötvenezres tömegből csak néhány tucatnyi embernek sikerült. Tizenegyedik éve, hogy emlék- és teljesítménytúrát szerveznek erre a napra, amit az igazán nehéz kihívások közé szokás sorolni.
A Kitörés 60 egészen különleges teljesítménytúra, egyedi jellemzőkkel, amik máshol igen ritkán (vagy sohasem) fordulnak elő. Az ellenőrzőpontok személyzete korhű öltözékekben és felszerelésekkel fogadja a túrázókat – természetesen beleértve tiltott önkényuralmi jelképeket is (vörös csillag, sarló-kalapács, nyilas- és horogkereszt). Emiatt évről évre politikai támadások célkeresztjébe is került az esemény, amit bizony a résztvevők is megéreznek – ha másból nem, a fokozott rendőri jelenlétből mindenképpen. Ehhez kapcsolódik egy másik sajátosság: meglehetősen gyakori, hogy a túrázók (korabeli vagy modern) katonai felszerelésben indulnak útnak – időnként fegyverek másolataival! Ilyent sem látni másutt… Aztán az emléktúra-jelleg: az út közben több helyütt felbukkanó katonasírokat gyertyákkal, mécsesekkel halmozzák el. Ezeknél sok túrázó megáll, és rövid főhajtás után halad csak tovább.
Talán emiatt is, meg a nehéz körülmények miatt is, de a szintidő a szokásosnál jóval „engedékenyebb”: tizenhét óra áll rendelkezésre. Ez alatt hatvan kilométert kell megtenni, bőven kétezer méter feletti szintkülönbséggel, néhol meglehetősen szerény jelzésekkel. Különlegesség még a februári éjszaka is: este fél öttől hétig lehet rajtolni, általában hidegben, fagyban, sokszor pedig sárban és latyakban. A rendezők fel is hívják a figyelmet a túra kiírásában: „Extrém, éjszakai túra, igen nehéz túra, csak megfelelő edzettségű indulóknak ajánlott! A túra minden körülmények között megrendezésre kerül!” Természetesen kötelező felszerelés a lámpa, de a legfontosabb igazából a tapasztalat, a természet és önmagunk ismerete…
Roland kollégámmal egy zsámbéki leparkolás, majd buszozás után este 17:40-kor sikerült elrajtolni Buda várából, a Kapisztrán térről. Nem örültünk ennek: aggódtunk, hogy a sok-sok előttünk haladó komoly dagonyát hagy maga után. Később kiderült, emiatt kár volt tartani… és az is, hogy a hatalmas tömeg-rajtot így megúsztuk. A sok (békésen figyelő) rendőr között „törtünk ki” a Bécsi kapun át, akárcsak a katonák és civilek 72 éve. Várfok utca, Széll Kálmán tér, hamar a Városmajornál vagyunk. Fogaskerekű végállomás, János kórház, ahol néha még jelzik is a Mária-utat… De igazából szükségtelen is: nincs olyan pillanat, hogy senki ne menne előttünk. Sokkal gyakoribb, hogy csoportok, társaságok haladnak együtt – sokat előzünk Rolanddal. Aztán jön a Diós-árok, amiről olvastam, hogy komisz. Sárra gondoltam naivan, de kiderült, hogy egy hosszú, monoton emelkedőről van szó. Itt is jól meghúzzuk lépteinket, szépen haladunk előre. Felérkezve kis lépcsőzés, és máris a Svábhegy megállónál járunk.
Kis ereszkedés, és első ellenőrző pont: Széchenyi emlék. Fel a lépcsőn, sok-sok ember, pompás kilátás – és az (eddig csak képen látott) uniformisok. Meghökkentően valóságos, mintha egy filmbe csöppentem volna, úgy érzem magam. Mellettük katonasír, sok-sok gyertyával, mécsessel – és komoly arcú túratársak állnak mellette, fejet hajtva. Hátam borsózik, nem tagadom, megható jelenet. Aztán elindulunk, zöld jelzés továbbra is, Rege út – át a két Széchenyi-hegyi végállomás között: fogaskerekű és gyermekvasút. Irány a Normafa, egyenesen, sok előttünk haladóval – és sok előzéssel. Remek a ritmus, a Mátrában rájöhettem, hogy Rolanddal kiválóan egy tempót tudunk menni: nagy áldás ez!
Aztán letérés balra, vagyis kicsit fel; emelkedik a terep. Mert ez már terep, ma először, nyolc kilométer után. Amivel együtt jár a lámpáink előkeresése is – meg a havas, néhol jeges utak felfedezése is. Elágazás, a zöld kereszt sárgára vált, újabb katonasír. Aztán sor kígyózik, megállunk: itt a Csacsi-rét, 2. EP. Máskor ilyen helyzetben gyakori a türelmetlenség, bosszankodás: ámulva nézem, itt milyen békésen, higgadtan várunk a sorunkra. Beszélgető, derűs túratársak várják türelmesen, hogy sorra kerüljenek. Több helyütt itt is (mint az éjszaka folyamán még jó párszor) német nyelvű párbeszédek hallhatók: nagy eséllyel dédapák, felmenők utolsó útját járják be az emlékező leszármazottak. Nem kis idő, pénz és energia lehet ez nekik: elismerő pillantásokat kapnak sokfelől. Aztán uniformisok, pecsét, jobb kanyar. Emelkedő, letaposott jég, többen is elesnek: elő hát a csúszásgátlóval! Pár perc, amíg talpainkra kerül – de ez idő alatt is körülbelül 7–8 ember vágódik el, ugyanazon a helyen. Aztán gyorsan kiderül az, ami az egész éjszakánkat, de legalábbis annak igen jelentős hányadát alaposan meghatározza: a „jégenjárók” hatalmas szolgálatot tesznek. Hihetetlen nagy a különbség a túratársakhoz képest, akik nem hoztak ilyent! Ahol ők az út szélein igen nagy óvatossággal – és ehhez mérten lelassulva – haladnak, ott mi… futunk. Először csak megyünk, gyorsan, az út közepén, élvezve, hogy hirtelen mennyi hely lett. Aztán futunk, mert hatalmas biztonságot adnak ezek a kis vacakok a talpunk alatt. És naná, hogy dübörög az adrenalin! Hihetetlen a sebesség-különbség, itt-ott elismerő vagy ijedt, esetleg megrökönyödött szavak, kommentek kíséretében. Egy-egy perc leforgása alatt több tucat túrázót előzünk meg, most látjuk, milyen sokan is vannak előttünk.
A sárga sávon vagyunk, ami nemsokára fonódik a pirossal, majd „át is ad” neki bennünket egy időre. Elvileg ismerős szakasz számomra a Piros 85 TT-ről – csak hát ellenkező irányból (de legalább szintén sötétben). Gyakorlatilag nem annyira, meg hát nagyon a láb elé kell nézni, így is. Azért a bal oldali panoráma folyamatosan vonzza a tekintetünket, nemsokára pedig szemből is pompás a látvány: igen, már a János-hegyen szuszogunk felfelé, bár szerintem így kevésbé megerőltető, mint a másik irányból. Meg hát a látvány, ugye… Átkelünk a gyermekvasút sínjein, és gyorsan a parkolónál találjuk magunkat. Itt vannak az oroszok! Vagyis hát a szovjetek. Pompás állapotú egyenruhák és usankák, egy tricikli… és barátságos, mosolygós hölgyek osztják a pecsétet – és a remek csokikat. Jól esik egy kis energia, nehéz szakaszok vannak már mögöttünk – és még inkább előttünk. Rögtön neki is vágunk a János-hegy megmaradt szakaszának. Az Erzsébet-kilátónál (mint mindig) fotózok, és (mint mindig) megfogadom, hogy egyszer majd végre világosban is feljövök ide…
Aztán az ereszkedés veszi át a főszerepet. Meg a komoly odafigyelés: igen kimérten, óvatosan lehet csak haladni. Legalábbis így látjuk a túratársakon. Mi bolond módra persze itt is sokat futunk. A szerpentin azért megfog minket is, a lépcsőknél figyelni kell nagyon. Szűkebb helyeken meg elsősorban a társakra: segítünk, ahol tudunk. Aztán csak-csak leérkezünk, balról visszatér a sárga sáv, és itt a Szépjuhászné. Kapaszkodás követi az ereszkedést: igazi hullámvasutazás ez. Nagy-Hárs-hegy, itt még nem jártam: megdolgoztat, de pazar panorámával ajándékoz meg. Északi oldal, tehát ereszkedés jön, persze havas-jeges, tudtuk előre. Műút, átkelés, áruház mögött el, itt a Hűvösvölgy! Lépcsőzés le, óvatosan, átkelés – amonnan újabb hegyek sejlenek fel. Nem dombok, és az emelkedő sem séta felfelé. Megérkezett az OKT, az országos kéktúra is. Pár méter csak, de találkozunk még ma… többször is. Feljutunk a Vadaskerti-hegyre, nem adja olcsón magát. A Határ-nyereg jön, megint egy kis kékkel, ereszkedéssel, jéggel. Futható, nincs gond, hajrá! Hullámvasút. És emelkedő, naná: a mai legmeredekebb. Az Újlaki-hegyről eddig nem volt ismeretem. Na, most van: megtanultam a nevét egy időre. Pompás kilátással nyűgöz le – majd a tetején, addig azonban ez is próbára tesz. Ellenőrző pont, még a csúcs előtt. Aztán kis kavargás, rossz irányba megyünk túratársakat követve, de gyorsan korrigálunk. Északi oldal, ereszkedés: itt – ma először – némi kis sarat is talál Roland, de „ennél több ne legyen”.
Civilizáció nyomai, majd egy sátortábor: Virágos-nyereg, EP. Nem is kicsi: a 25 km-es társak itt befejezik – a 35 kilométeresek meg innen indultak. Nagyobb részük mér múlt időben: nyolc és tíz között rajtolhattak – most háromnegyed tíz van, tehát ők is elénk kerültek. Sebaj, jó a tempónk, majd előzünk! Gondoljuk mi naivan. Hamar kiderül, mekkorát tévedtünk… Előbb azonban kis szusszanás, falatozás: friss fasírt a szendvicsben, amit kapunk, meg tea is jár mellé. Fotózok itt is, sokféle egyenruhás és eszköz látható – a sötét (és az aprócska gép) persze megnehezíti a dolgomat. Elköszönünk a személyzettől – meg az itt is felbukkanó kéktől. Aztán a Tök-hegy, Csúcs-hegy meg a „Kötők padja” környékén az egyik legnehezebb szakasz jön. Meredek hegyoldal balról, meredek lejtő jobbról. Azokon avart látok – de a lábam előtt nem: ott masszív jég van. Tükörjég. Előttem meg sok ember, akik mindehhez mérten lassúak is. Itt-ott azért elengednek (már ha tudnak); megköszönjük, gyorsítunk újra. Aztán újabb vonat, újabb lassulás, felváltva. Egyszer kicsúszik a bot a kezemből: csúszik lefelé hat-nyolc métert, és több perc, mire feljutok vele, Roland segítségével. Huh. És csak durvul, továbbra is, szakadékok jönnek, meredek szakaszok, sziklákon kelünk át, néhol jobb nem is nézni lefelé.
Aztán enyhül kissé ez a rész is, de itt vizesebb, csúszósabb a teteje, ami Rolandot… futásra készteti. Fejemet csóválom, nevetek – és futok. Hihetetlen. Még nekem is – hát még azoknak, akik a széleken (vagy egyenesen az erdőben) próbálnak valahogy előbbre evickélni. Huh, szegények, mennyi időt elveszítenek, sokszor emlegetjük. Mi azonban lassan beérkezünk a Jegenye-völgybe, a következő pontra. Ilyen jó teát én még nem ittam! Forró, citromos, cukros. Afféle korabeli csajkával mérik az „elvtársak”, egyenesen az üstből. Nem merek sokat inni, mert elnehezülnék tőle, és a terep se lesz könnyebb, figyelmeztetnek. Hát, igazuk is lesz. Talán – ha lehetséges – még csúszósabb lesz a jég, az ösvények felülete. A Paprikás-patak szeszélyesen kanyargó völgyében járunk, egy ideig számoljuk, hányszor kelünk át a kis hidakon… De jobban elvonja figyelmünket az előrehaladás. Elképesztően nehéz lehet itt csúszásgátló nélkül! Később hallottuk, hogy sajnos törések, ficamok, szalagszakadások voltak itt… akadt, aki kétszer is belecsúszott a jeges patakba. Mi is egy villogó mentőautó mellett érkeztünk fel az útra, Solymár szélén, alighanem ő is balesethez mehetett. Jobbulást kívánunk mindenkinek!
Pár méter aszfalt – és egy „tömött” buszmegálló – után ismét felfelé vezet utunk. Tükörjég. Ne állj meg, szól hátulról Roland – de nem tehetek mást. Egyszerűen csak csúszok visszafelé. A „jégen járó” kütyükkel. Hátborzongató. Hogyan mennek majd itt fel a többiek, akiknek nincs? Alighanem az erdőben. Néhol nekünk is muszáj, de aztán javul kicsit a helyzet. Utat szelünk át, egyre ritkább, hogy előzünk: megfogyatkozott a tömeg, és ma már nem is lesz többet. Aztán újra OKT, balról, egy ideig ezen haladunk most. Civilizáció, ami nem túl gyakori ezen a túrán. Túlzásba azért nem visszük: Nagykovácsit csak „horzsoljuk”, egyedül a Zsíros-hegyen lévő Muflon-itató, ahol ténylegesen érintjük. Ott azonban nagyon: betérünk, megkapjuk az oroszoktól a pecsétet, szusszanunk, szerelvényt igazítunk. Roland teát vesz, én benevezek egy forralt borra, és befejezem a korábbi szendvicsemet.
Mehetünk tovább! Már vasárnap van, éppen hét órája rajtoltunk, és 32 km van mögöttünk, tehát a maci már kifelé megy a málnásból. Ez meggyorsítja kicsit a lépteinket, de csak a tempós gyaloglás szintjére. Nekem a jobb talpam emlékeztet a múltkori fájdalmaira, Rolandot meg mindkettő a délelőtti kick-box övvizsgájára… (no comment). Azért így is kellemes sebességgel haladunk, az út határázottan jobb, járhatóbb lett. És a telihold, ami az egész éjszakát beragyogta, most is kísér bennünket. Igen komoly segítség! És az élményhez is sokat tesz hozzá: hangulatos, és messzire engedi a tekintetet. Elhagyjuk az Antónia-árkot, majd Nagykovácsit is végleg. Itt a Nagy-Szénás! Most sem dombocska, de azért a Piros 85 esetében jobban megdolgoztatott. A hegy kopasz tetején (jelzések híján) kavargunk egy kicsit, navigációt veszek elő, gyorsan korrigálunk. Két leányzó követ bennünket – kicsit ők is letértek az útról. Majd végleg elköszönünk a Kéktől. Még egy emelkedő, és a túra legmagasabb pontja jön, a Kutya-hegy. Megint a sárgán megyünk tovább, újabb EP jön a Fehér útnál. Utána van egy kis tévesztésünk: jönnek velünk szembe, és igazuk van: eltévedtünk. Nem örülünk, pár száz méter – korrigálunk. A hó és a jég itt már végképp megszűnni látszik, helyette kellemetlen kavicsos út jön: vegyük le a csúszásgátlókat! Akárcsak a felvételükkor, most is jókor sikerült dönteni – itt már lezdtek zavarni.
Hét közben alaposan aggódtunk a következő szakasztól. A Békás-patak árka azonban pár nap alatt is sokkal járhatóbb lett, ahogy olvashattuk – és az „utász-egységek” még egy hidat is alkottak nekünk! Nagy köszönet érte. Óvatosan, egyenként, de biztosan átkelhettünk – száraz lábbal. A beásott alakulat megadta a következő pecsétet, és nem sokára feltűnik Perbál. A falu közepén kocsma, előtte invitáló tábla: betérünk. Forró, pompás tea fogad, meg egy kisebb kortörténeti kiállítás. Hamar végzünk, meleg van bent. Később kiderül, hogy túlzottan is hamar… Letérés a főutcáról, a falu békésen alszik: negyed négy körül járunk. Csúnya, összejárt mezei utak, megfagyott, göcsörtös sár-nyomok, nehéz az előrehaladás. Szalagozott letérés, a minőség jobb lesz, beszélgetünk nagyot. Közben nem vesszük észre, és szépen eltévedünk – csak akkor, amikor egy nagy rácsos kapu és szögesdrót zárja le előttünk az utat. Elő a navigációt! Kíméletlenül mutatja, hogy csúnyán eljöttünk, nagy vargabetűt írva. Sóhaj, és visszafordulunk. Fények bukkannak fel: ne menjetek erre, nem jó! De. Ez is arra vezet, korábban erre ment a túra – mondja a kis csapat vezetője. Többszörös teljesítő, mi is rá bízzuk hát magunkat, és nem is okoz csalódást: szépen visszajutunk a hivatalos útra. Így is tettünk meg jó kis plusz utat, de legalább nem kellett teljesen vissza menni… Hamarosan be is érkezünk Anyácsapusztára – ahol kiderül, hogy az én itineremre nem került pecsét Perbálon. Puff! Nem vagyok nyugodt, bár a túrajelentésemmel igazolni tudom (arra ugyanis kaptam), vagy a track, amit rögzítek… és fényképeztünk is. Szerencsére ezekre nem lesz szükség a célban: elhiszik ezek nélkül is.
Elterelés! Magyaráz a fiatal pontőr srác, hogy az Anyácsai-tó környéke járhatatlan, és hogy merre tovább. Szalagozás lesz, ott jobbra, ott meg majd balra… Rendben. Vera köszönt rám, örülünk a találkozásnak, ami nem első alkalom. A távolban a holdfénynél kiemelkedő hegy látszik a horizonton. Addig nyugtatgatom Rolandot, hogy nem, oda nem, amíg rájövök, hogy: de. Az lesz az utolsó, de annál meredekebb emelkedőnk, a Kakukk-hegy. Addig sem kell azonban unatkoznunk: a betonutat követően nemsokára szántásra jutunk, és azon evickélünk tovább. Szerencsére el is vetették már az ősszel, így azért járhatóbb. Hogy mégis kalandosabb legyen, kellemes zsombékos-lápos szakaszt is beiktattak… csak a kényeztetés kedvéért persze. És igen: itt a hegy. Nem beszél senki, megdolgoztat bennünket, de megvan, kész! Utolsó pecsét, bámulom a kézigránátokat, gondosan elteszem az itinereket. Nem futunk lefelé, a faluban sem. Átengedjük magunkat az érzésnek: mindjárt! Világosodik, egyre jobban – de még így is sötétben érkezünk be az iskolába. Szerettünk volna 14 órán belül beérkezni, a titkos terv a 13 óra volt – az órám 12:49-et mutatott, amikor megállítottam. Nagy öröm! Bent gratuláló kézfogások, gyönyörű oklevél, kitűző és még felvarró is jár a célba érkezéshez. Meg az érzés, ami szintén egyedi, nem csak a túra: Kitörés-teljesítő lettem! Részese lehettem ennek a közösségnek, amiért hálás vagyok — és büszke.