2016 — Kitörés 60 — Stabat beszámolója

Zsoltival együtt indulunk a Börzsöny kapuja után vonattal Pestre. A bokámat szétnyomta az új bakancs, de nem ázott be, mint ahogy az esőkabátom is jól bírta, csak a karomon nedvesedett át az öltözékem. Váltóruhám nincs, de nem is kell. Fél öt előtt érünk a Várba, természetesen óriási a tömeg. Öt percig azt sem tudom, hová kell állnom, aztán csak meglelem magam az előnevezettek A‐K sorában. Háromnegyed óra. Ez nem hiányzott. Zsolti barátaival rögtön indulhatott, én csak 17.20-kor. Az első állomás egy borozó lefelé a Várból, nem bírtam volna ki, míg kiérünk a városból. Aztán a Diós‐árok teljesen rendbe tett. Minden emelkedő (legalábbis egy darabig) nagyon jó szolgálatot tesz, lefelé viszont erősen érzem a nagylábujjaimat, tőből akarnak kiszakadni. Éjszakai túra ellenére nem kell félni az eltévedéstől, folyton van, aki jó irányba megy. Az Újlaki‐hegy felé eszembe jut egy ismerősöm, akit pont el tudnék képzelni ezen a túrán és már évek óta nem találkoztam vele, és ő volt a pontőr! Nagy örömmel fogtunk kezet, de sokáig nem húzhattuk az időt, mert folyamatos volt az érkezés. Még felfelé rendben voltam, de a Virágos‐nyeregig majdnem fél óra volt az út. Az ottani ellátás azonban kárpótolt e kis kényelmetlenségért. A Csúcs‐hegy és a Kálvária oldala nagyon jó szakasz volt, szerencsére nem nagyon ragadtam be senki mögé. Szabotőrök lehettek, akik a sárgát vörösre festették át? Az Alsó‐Jegenye völgy volt az utolsó szakasz, ahol még jól éreztem magam, bár utána emelkedő jött, de a lábfájás már itt is kínzott. A Muflon itatóban egy teával és a vásárolt pizzaszelettel próbáltam életet lehelni magamba, nem sok sikerrel. Még mindig 25 km van hátra, de már teljesen kész vagyok. Spirálba kerültem, ahol a hátralévő kilométerek, a Turulról ismerős végső szakasz, a bakancs miatt önmagam okolása és a lábfájás egymást erősítették és nyomasztottak. A Nagy‐Szénáson még nem jártam, de rögtön eldöntöttem, hogy minél hamarabb világosban is visszajövök. Perbál felé haladva egy túratárs a hátratett kézből és az előrehajló testtartásból (ilyen hülyén szoktam olykor közlekedni) derékfájást feltételezett, csak annyit mondtam, hogy nem a derekam fáj. Aztán beszélgettünk az ellenőrző pontig, és az emberi szó gyógyító hatással volt. A szántóföldi emlékeim nem voltak túl jók, de egyedül Anyácsapuszta hozta a formáját, a többi egészen jól járható volt. Valahogy csak átbuktam a holtponton, igaz, a Kakukk‐hegy előtt az egyik vízhólyag megadta magát a talpamon, de már nem foglalkoztatott, mire felértem, enyhült az égető érzés. Jó volt beérkezni. Mindig jó, de most különösen. Zsolti barátai már indulóban voltak, velük mehettem Szobra, sikerült elérni a vonatot (ehhez elég rendesen nyomta a gázt Toci), így időben hazaértem. Köszönöm!

Minden tiszteletem a szervezőké és a pontokon tevékenykedőké. Ez óriási túra. A Virágos‐nyeregben szinte egy falu épült a túra éjszakájára. Ugyan Linder Béla nem akart több katonát látni, de én nagyon örültem neki, hogy többet is láthattam. Szégyelltem is a futónadrágom. Bár a tömeg eleinte riasztott, de sok jó oldala van a résztvevők magas számának. Nemkülönben tisztelet a hősöknek, akik halálát értelmetlen áldozatként akarják feltüntetni, de ez még nem akadályozza meg, hogy én hősnek, az önfeláldozás és a hazaszeretet példájának lássam őket. Még akkor is így vagyok ezzel, ha nácik és nyilasok voltak és ugyan ezekkel az eszmékkel nem azonosulok, de az áldozathozataluk nemcsak elismerésre méltó, hanem követendő is. Mert azok ellen harcolni, akik erőszakot tesznek az országon és rajtunk, a testen és a lelken, soha nem lehet értelmetlen.