2015 — Kitörés 25 — Radzeer beszámolója

A túra a végével keződödött, vagyis a kocsi leparkolásával a célban. Mert milyen jó is lesz majd, hogyha nem kell gyalogolnunk. Jó is lett!

Miután felvettük a túrabakancsot — Apa a munkavédelmi bakancsát — útnak indultunk a legközelebbi buszmegálló irányába. Két kilométerrel arrébb ezt meg is leltük, megfelelő mennyiségű sárdagasztás után. Naivan azt hittem, hogy majd nem lesz sár, mert már jó pár napja tíz fok körüli a napi maximum hőmérséklet. No igen, de “majd ami gyün még”!

A várban neveztünk, és el is indultunk pontban ötkor az első ellenőrzőpont felé. Jó ötös tempót diktáltunk, még felfelé a Diós‐árkon is. Apa nagyon kitartóan jött felfelé, fel kellett kötnöm a túrabakancsot, hogy tartsam a lépést. Útközben német és magyar hagyományőrzők mellett haladunk el. Még csizmájuk is korhű, ami igencsak tiszteletreméltó, pláne a későbbiek fényében.

A hegyet elérve magyar alakulatok fogadnak minket, akik kellően komor arccal állnak be a túrázók mellé egy‐egy fotó erejéig. Továbbhaladva csokit eszünk, és előkerülnek a fejlámpák is a Csacsi‐rét felé. Itt kezdett csak igen komoly lenni a túra. Mint utóbb kiderült Apa otthon hagyta az elemlámpát, így végig csak a többiek fényében tudott jönni. A jobbak hágóvasat is hoztak, sajnos mi nem voltunk köztük, de jövőre már indulási kritérium feltétel lesz.

Néha fel‐feltorlódtunk, ahol kidőlt fák voltak, de végülis csak megérkeztünk a Csacsi‐rétre. Innen az Erzsébet‐kilátót céloztuk be, és érdekes módon felfelé még gyorsabban is haladtunk, mint lefelé. Nem úgy, mint a hegy északi oldalán, ahol csak nagy gonddal tudtunk előre haladni. Egyre többen, egyre gyakrabban estek el. Mi igyekeztünk lassan haladni, és nem levágva az utat, a kevésbé csúszós részeket követve elkerülni az eséseket. Nem igazán jártunk sikerrel, de haladtunk.

Tehát Erzsébet‐kilátóból le, Nagy‐Hárs‐hegyre fel, Hűvösvölgybe le. Azt hiszem ez volt a legdurvább, végül már az út sem érdekelt, mentünk keresztbe az erdőn, mert még a fák kerülgetésével is gyorsabbak voltunk, mint a jeges úton. A második síremléket így ki is hagytuk, mert inkább az aszfalton érintettük a büfét.

Elég fáradtak voltunk mindketten, nem is tudom, hogy a büfétől az Újlaki‐hegyig mi vitt végig. De csak végigmentünk. Tavaly nem kellett felmenni az Újlakira, úgyhogyakkor nem tudtam még, miből maradtunk ki. Most már tudom. Az sem rémlett, hogy a reptérig ennyire emelkedne az út. De az Újlaki‐hegyre fel egyenesen kegyetlen volt. Cserébe csodálatos kilátás várt minket, amit egy‐két pillanatig élveztünk csak, mert a hidegben a két aláöltöző+polár pulcsi+egy nadrág kombináció kicsit hideg volt. Menet közben tökéletes volt, mert nem melegedtem ki, nem volt melegem, nem fáztam, nem áztam szét a hátizsák alatt. De ha meg kellett állni, akkor nagyon kevés volt.

Lefelé egész jól leértünk, és gyorsan (? akkor nem éreztük így) elértük a célt. Pecsét, kitűző, gratuláció és fasírtos szendvics! A tavalyihoz képest összehasonlíthatatlanul gyorsan, nagyon kitettek magukért a szervezők!

A sátrat elhagyva káprázott a szemem, valami furcsa alakzat rajzolódott ki előttem. Ez nem lehet. De igen. Bizony, a sátor mögött hagytuk pont a kocsit. Nem kis öröm volt ez, pedig teljesen véletlen volt.

Ha a tavalyi az év egyik legsárosabb túrája volt, akkor ez pedig eddig az idei év legjegesebb túrája. Apára büszke vagyok nagyon, nagyon jól jött végig, annak ellenére hogy nincsen edzésben. Jobban felszerelkezünk, és jövőre ugyanitt! Köszönjük a túrát a szervezőknek!