2012 — Kitörés 60 — Zete beszámolója

60 km a 45-ös Kitörés emlékére

Ez az emléktúra egyértelműen az első helyre került nálam az éves túratervben. Egyediségét, különlegességét aligha kell magyarázni, ezt egyszerűen látni és átélni kell! Biztosra veszem, hogy azokat is megérinti ennek a túrának a varázsa, akik egyébként borzonganak mindenféle emlékezésektől a teljesítménytúrák kapcsán.
Nagyon komoly időjárási és terep-körülményekre lehetett számítani a túrát megelőző hét viszonyai alapján. Néhány hete vettem egy új bakancsot, amit szorgalmasan vízhatlanítottam már napokkal a túra előtt. A várható zord hideg miatt új, vízhatlan kesztyűt is vettem. Szombatra minden össze is állt, de aztán mégis majdnem beütött a krach. Napközben épp vásároltam, amikor felhívott egy régi kedves barátom, hogy jó utat kívánjon a túrához. Ennek persze nagyon örültem, de mivel közben épp tizenvalahány kilót cipeltem, valahogy megrántottam a derekam. Kiegyenesedni is alig bírtam utána, annyira sajgott, járni pedig csak egy bizonyos dőlésszögben tudtam, de a legkeservesebb a lejtőn, lépcsőkön lefelé menet volt, a szökkenéséket például teljesen el kellett felejtenem.
1/4 7‑re értem fel a várba, ahol az előnevezők hatalmas sorban vártak az itinereikre, míg a helyszínen nevezők jóval kevesebben voltak. 15 perc várakozás után már el is tudtam indulni. Beállítottam a járásomat arra a pozícióra, amelyben nem fájt a derekam és nekivágtam. A Diós-árok mentén ismerősökkel mentem egy darabig, majd a Sváb-hegynél már egyedül maradtam. A Széchenyi-emlékműhöz felsétálva majd akkora sorba kellett beállni, mint a nevezéskor. Ezen eléggé ledöbbentem, de nem volt mit tenni, ki kellett várni a legalább 10 percet, amíg az egy szem pecsételő ember elé kerültem. Közben szemből, oldalról, mindenhonnan csapatosan érkeztek egyre többen a ponthoz. Az egyenruhás díszkiséret tagjai pedig szépen, katonásan mutatták mindenkinek, hogy hol a sor vége. Itt elhatároztam, mindent beleadok, hogy még egy ponton ne kelljen ennyit ácsorogni. Tovább a Z sávon haladtam, amit igen kevesen választottak, majd mindenki levágta a kunkort a Gyermekvasút végállomása felé tartva. Normafáig nem vicc, legalább kétszáz! embert előztem le, majd a Csacsi-rétig is még vagy ötvenet. Futva érkeztem a ponthoz, villámgyors bélyegzés után indultam is tovább. János-hegyig néhol beszorultam az ösvényen, de ez semmi lehetett ahhoz képest, amit az utánam jövők élhettek át. Elértem az “orosz” pontot, ahol nagyon sokan pihentek, gyűjtötték az erőt a következő hegyek megmászásához. Nagy-Hárs-hegyen magyarok voltak német egyenruhában, az Újlaki-hegyen pedig németek — német uniformisban. Előtte a Vihar-hegyen kissé meglassultam, itt a derekam is rendetlenkedett, de egyébként nem vetett vissza igazán a sebességben. Csak arra kellett figyelnem, hogy nagyon hirtelen mozdulatokat ne csináljak, és főleg, ne csússzak meg. A Virágos-nyeregbe 4 óra 45 perc alatt beértem, ezzel nagyon is meg voltam elégedve. Még épp jutott egy hely is az ajót mellett. Fél óra pihenő és kajálás után indultam tovább.
Mindjárt láttam, hogy a túrának egy teljesen más szakasza jön: szinte alig hittem el, de gyakorlatilag magányosan haladtam az Alsó-Jegenye völgy felé, csak egykét utolért túrázót láttam! Itt ismét amerikaiak voltak, akárcsak a múlt évben. Nem voltam benne biztos, azért rákérdeztem, melyik alakulatot képviselték: a híres 101-es légideszantosok voltak. De igazából le se tagadhatták volna magukat, annyira autentikusak voltak: a bélyegzős asztalka mellett pl. állt egy fazon, akinek a szájából olyan lazán lógott a cigaretta, mintha a Kelly hőseit láttam volna megelevenedni 🙂
A Solymári benzinkútnál most is megálltam, mint eddig mindig, ittam egy kávét és egy energiaitalt, majd nekivágtam a Zsíros-hegyi kaptatónak. A Muflonban berendezett pont nagyon kellemes volt, de csak pár percet időztem, nem akartam nagyon “bemelegedni”, nehogy keservesebb legyen a folytatás, mint kellett volna. A Nagy-Szénásról fantasztikus kilátás volt, az éjszaka ellenére és a hideg sem volt vészes — legalább is nekem nem. Az innen következő rész a nagy kedvencem a Kitörés túrán: ereszkedés a Fehér-úton, majd kiérni a pusztába Perbál előtt. Aki idáig eljutott, az már megérezhet valamit abból, amit az egykor kitörő katonák átéltek: már szinte látótávolságnyira van a menekülést jelentő Szomor térsége. Igaz, alőtte még át kell haladni Perbálon és megmászni a gerincutat. A síkságon már a szél is lecsapott néha, de nem találtam nagy problémának, feltekertem a sálat a nyakamra, kezemet zsebredugtam és kiléptem, ahogy tudtam. A kerítést átmászva olyan tiszta volt az ég, hogy messze előre lehetett látni még lámpa nélkül is. Perbálra beérve épp nyitott ki az egyik kocsma, de meglátogatását most kihagytam. A sárga sáv útját nagyon jól ismerem, nem okozott gondot a tájékozódás, viszont előttem jónéhányan keveregtek egy sort. A gerincre felérve el lehetett tenni a lámpát, kezdett virradni. Már csak kevés volt hátra, a jókedvem egyre csak fokozódott, hogy sikerülni fog épségben, jó állapotban beérkezni a derékproblémám ellenére. Kakukk-hegyről megnézhettem a felkelő nap vörös korongját, majd leereszkedtem a célba. Igaz, bent nem volt szabad hely, ezért kint kellett elfogyasztani a virslit, de egyáltalán nem voltam bosszús emiatt. 13 óra lett az össz-menetidőm.
Nagyon nagy köszönet illeti a túrarendezésben résztvevőket és a hagyományőrzőket, amiért évről-évre lehetővé teszik, hogy ilyen élményeket szerezzünk! Le a kalappal előttük, amiért ezt a hatalmas számú résztvevőt kezelni tudták a túrán! A nehézségek ellenére ez siker a javából!
Néhány fénykép a túráról megtekinthető itt:
http://indafoto.hu/zete/kitores_60_2012