2011 — Kitörés 60 — Ottorino beszámolója

KITÖRÉS — 2011.02.12–13. Táv: 58,65 km; Szint: 1810 m

Hát, én mindjárt sarkon fordulok és haza megyek — fut át az agyamon, miközben itt állok fél lábon, nekipréselve egy
katonai terepjáró hátuljának. Tele a Kapisztrán tér emberekkel, és mindenki a járműhöz igyekszik a kitöltött
űrlapjával. Már negyed órája állok sorba harmadikként, mert annak a helyére, aki már benevezett ketten tódulnak, és
átlag nyolc papír van náluk. Az elém kerülő amerikai-futballjátékos termetű úriembert megkérem, ha majd megkapja az
itinerét, a velem ellentétes irányba törjön ki a tömegből. Respektálja a kérésemet, így fél óra szardíniázás után
megkapom a papírom, és sűrű bocsánatkérések közepette nyomulni kezdek a tér széle felé. Körülpillantok, hátha meglátom
azokat a túratársakat, akikkel találkozót beszéltem meg. Reménytelen. A tömegből csak a Yard autói látszanak ki.
Szerencse, hogy nem kezdtek el automatikusan oszlatni minket. Átmegyek a Bécsi kapu alatt. A várfalon kívül is sok a
veszteglő rendőrautó. Lemegyek a Moszkva tér szélére, és befordulok a Csaba utcába. Én a Városmajor — Diós-árok opciót
választom. (A másik a [Z-]) Egy vidám, terepszínű ruhába öltözött csoportot érek utol. A fiúk közül néhányan
félreállnak, egy-egy fához. Az egyetlen lány a csapatban megszólal: “Na, és velem mi lesz?” — Ajaj fiúk! Nehéz dolgotok
lesz, ha meg kell pisiltetnetek ezt az alsóhangon is nyolcvan kilós kisleányt — gondolom magamban. Egy gyalogátkelőhöz
érek. A zöldre várakozva fekete rohamsisakos túrázóra leszek figyelmes. Első blikkre egy békebeli kokszkályhára
emlékeztet, aztán egy zseb Darth Vader ugrik be. Ahogy áthalad a zebra egyik világos sávja fölött, akkor ismerem fel a
figurában Surdot. Egy kisebb, útközben összeverődött csapattal belekezdünk a Diós árokba. Szépen, finoman erősödik az
emelkedő. Balra, fent a Fogaskerekű is felfelé igyekszik, jellegzetes, daráló hangja uralja a környéket. Amint egyre
feljebb érünk, úgy sűrűsödik az autóforgalom. Megállapítom, hogy odalent a városban egy hónap alatt nem szívok annyi
gázt, mint amennyit a Diós-árokban már most beszívtam. Elhúz mellettünk kettő darab kék-fehér színű autó is. Szabó 12
Jánosék éjszakai autókirándulásra mennek. Felérkezünk a Város kúthoz. Egy huszárvágással kivágódunk az Istenhegyi út
felső végére. A kanyarban észreveszem a [Z-] jelzést. Bemegyek a Tücsök utcába, a többiek meg tovább, egyenesen a Fogas
Sváb-hegyi megállója felé. Nem sokkal az említett megálló fölött lukadok ki, és az Evetke utca felé tartok, hogy
fellépcsőzzek az

1. ellenőrzőponthoz, a Széchenyi emlékhez.

A kissé lejtős Széchenyi emlék utcában megyek a Svájci lépcsőhöz. A sarkon egy kisebb csoportot irányítok az
emlékműhöz. Elbökték az Evetke utcát. A Svájci lépcső felső végénél kitartóan ugat az itt megszokott, két, nagytestű,
fehér kutya. A rege utcára bukkanok ki. Már majdnem a Fogas felső végállomásánál járok, amikor két sporival találkozok,
akik az itinert bújják. Hát persze, hogy kihagyták az emlékművet. — Nem baj, nem nagy a veszteség. A széles út
vonalvezetését követve haladjatok, és nekimentek a pontnak — magyarázom. A Gyermekvasút végállomásának épülete már nem
hangos a gyerekzsivajtól, a sötétben, csendben várja a holnapi nyitást. A vágányokkal párhuzamos utcán haladok a
Normafa vasútmegállónál levő parkolóig. A tisztesség kedvéért átmegyek a túloldalra, hogy egy nyúlfarknyi szakaszon a
turistautat koptassam. Tényleg csak egy nagyon rövidet megyek a murvás úton, mert már a síház előtt elhagyom azt, hogy
átvágjak a Székely kapuhoz, ahol a [Z+]-ra térek, ami levisz a vasút egyik átkelőjéhez. Egy kereszteződésnél váltok a
[S+]-ra. Hamarosan egy melegfénybe borított katonasírhoz érek. Nem közvetlenül az út mentén van, de odamegyek néhány
pillantás és egy főhajtás erejéig. Tovább indulok lefelé az enyhe lejtőn. A sötétben egy fehérfényű lámpával köröznek.
Megállok. Egy Vöröskeresztes ápolónő, és egy katona az. Ja, persze, ez már a

2. ellenőrzőpont, a Csacsi-rét.

Tudom, hogy melyik bokorba kell bemennem, hogyha a [S-] jelzésen akarok továbbmenni a Virágvölgy felé, de segítenek a
fényvisszaverő kis négyzetek is. Növényalagútban megyek lefelé egy árokig, aztán az árok felső csücskénél egy
jobbra-balrával átkerülök a másik oldalára, a széle mentén pedig lecsurgok a Virágvölgybe. Itt, Makkosmária felöl bejön
a [P-]. Most már csak ezt követem. A [P+] leágazásnál egy pár nézegeti az itinert. — Gyertek erre, jobbra, a [P-]-on
kell menni — mondom nekik. — Arra fölfele? — kérdezi a lány hitetlenkedve. — Igen, végtére is a János-hegyre kell
felmennünk — zárom le a párbeszédet. Szerintem, a Budai-hegyekbeli túrák útvonalaiban a most következő szakasz a
leggyakrabban szereplők között van. Ha nem félnék egy csúfos bukástól, akkor most nyugodtan leoltanám a lámpát, és a
murva recsegése alapján felkapaszkodnék a János-hegyre. De menjünk csak sorjában. A [S-] leágazás viszonylag hamar
eljött, mert a gondolataimból felmerülve, csak most veszem észre, hogy a [P-] már egyedül van. — Csak így tovább! -
bíztatom magam. Egyenletes szuszogással és a lábaim ütemes egymás elé helyezésével elérem, hogy már keresztezem is a
vágányokat a Jánoshegy vasútállomásnál. Jaj, de vonzó látvány így alulról az Erzsébet kilátó. Pompásan ki van
világítva. Gyűrjük csak még egy kicsit a murvát! Balra, már itt is a keskeny falépcső, amin, ha lemennék, a
zsebkendőnyi békapocsolyához jutnék. Ha vannak még benne békák, akkor azok most a tavaszváró álmukat alusszák a
jégpáncél alatt. (Télen legszívesebben én is így tennék.) A kitartó lábmunka eredményeként felérek a Libegő felső
állomásához, jobban mondva az előtte kiépített játszótérre. Maroknyi orosz csapat fogad. Mit fogad? Elébük járulok,
hogy szíveskedjenek lepecsételni az úti passzusomat. A vezetőjük ül, és stempliz, a többiek a háta mögött állnak
mereven.

3. ellenőrzőpont, János-hegy.

Na jó, hát akkor én most tovább mennék, ha szabad. Viszontlátásra — de ezt már elfelé mentemben mondom. Célba veszem a
kilátóhoz vezető műút támfalának síkját megbontó lépcsőt. Ebben a pillanatban ide is megérkezik kettő a Szabóék
kék-fehér kocsijai közül. Én: lépcsőn, “gyorsan” fel. Fent, a kilátó tövében előszedem a hátizsákból a maradék
kakaómat. Iszok belőle egy kortyot. Azért csak egyet, mert már a fagyhatáron van. Hátizsák föl, fontolva haladva le. A
véget érni nem akaró, falépcsős, szerpentines dolog után itt a Szépjuhászné. Itt nem kell csinálni semmit, csak nekem
kell megszüntetnem a hólyagom feszülését; így kisebb súlyt cipelek majd fel a kilátóhoz. Gatyát nem, de jelzést azt
muszáj váltani: [S-]. Nekivágok egy újabb emelkedőnek. Nem nézek semerre, csak a lámpám fénypászmáját fixírozom. Amint
így botozgatok fölfelé, egyszer csak vízszintessé szelídül az emelkedő. Csak nem vagyok már fent? Bizony, már csak egy
pár kiálló mészköre tiprok, és egy kis szintbeli haladás után már ott is vagyok a Kaán Károly kilátó tövében.

4. ellenőrzőpont, Nagy-Hárs-hegy.

Nagy élet van idefent. Föl-le dobognak a gyerekek a kilátó lépcsőin. Én csak begyűjtöm a pecsétet az ügyeletes tiszttől
és már patkolok is lefelé. A bányabejáratnál, a fahídhoz vezető ösvény minden alkalommal egyre meredekebb lesz. Most
mégis arra megyek, mert nem akarok ledögleni a fényesre koptatott, csúszós szikláról a sötétben. A lejtő alján
megcsúszok, de nem ijedek meg, mert ha minden kötél szakad, akkor a kis híd előtti fa úgyis megfog. Jó tempóban jövök
le a hegyről. Vidám vagyok, mert nem fáj a térdem, ezért óvatosan bele belekocogok a lejtőn. Hamar túlvagyok a buktató
köves mezőn is, és már a vasúti átkelőhöz vezető, beton lépcső felé tartok. A forgókorlát kényes magasságban lévő
rúdját finoman eltolom magamtól és egy tized másodperc hallgatózás után átkelek a sínpáron. A Hárshegy állomás alatt
futó vízszintesen felveszem az előttem haladók tempóját. Két perc bealvás meglepően felfrissít. Ismét lejtősbe megy át
az út, itt már nem merek futkározni, csak fékezgetve süllyedek. A pazarul kivilágított bevásárlóközpont előtt átmegyek
a műúton, és egy pici lejtő után a villamos árka fölé érek. Már messziről látom a következő, mécsesekkel díszített
katonasírt. Itt is állnak néhányan, én is megállok pár másodpercre. Ésszel felfoghatatlan. Mindig ez jut eszembe,
amikor a háború (bármely háború) áldozataira gondolok. Most, mi túrázók, itt passzióból sétifikálunk, közbe
viccelődünk, röhögcsélünk, ahol ezek a fiúk és meglett emberek elpusztultak a kutya hidegben, távol az otthontól. De
hát ez a sárgolyó közönyösen kering tovább, akár vidámak vagyunk, akár szomorúak, akár élünk, akár halunk. Bizony,
ilyen ez a sze lá ví. Szépen, csendben továbbmegyek. Felnézek a kisvasút végállomására. Még égnek a fények. Lehet, hogy
még ilyenkor is nyitva van a büfé? Nem is tudom hány óra lehet. Itt az óra a csuklómon, de nem nézem meg; olyan jó egy
kicsit az időn kívül létezni. A lángosos bódé padjánál megállok, előkotrom a hátizsákból a kakaót. Akár milyen hideg
is, most már megiszom, mert a flakonját be akarom dobni a kukába. A Balázs vendéglő területén meghúzódó, láthatatlan
hajléktalant felzavarták az elhaladó túrázók, és most dühödten rám hörgi összefüggéstelen szitokszavait. Természetesen
válasz nélkül hagyom. Felmálházok, és az Ördög-árok kis kőhídja felé indulok. Most jut eszembe, hogy a Szépjuhásznétól
a SÁRGA 70 útvonalán haladok, csak eppen visszafelé. Ez még nagyon hosszan így lesz. Budai-hegyek. Itt könnyű kijelölni
ilyen jó kis föl-le-föl-le útvonalat. De hát eszt szeressük. Neem? No, hát akkor gyerünk fel a Vadaskerti-hegyre!
Hosszan emelkedik ez az ösvény, de tempósan leküzdhető. Enyhe jobbossal egy szélesebb turistaútba torkollok. Nemsokára
meglátom a tök sötétben, hogy hol kell majd balra felkanyarodni. Szépen jelzik ezt a fejlámpák a levegőben. Amikor
kanyarogni, sziklásodni, és bedőlt fásodni kezd az út, akkor már tudom, hogy pici pihi következik, mert egy csúcsra
érkeztem. A csúcsról pedig — mint tudjuk — mindig lefelé vezet az út. Most sincs ez másképpen. Méghozzá milyen
meredeken; csak győzzek fékezni. A lejtő alján, jobb kanyar után megint egy mécsesek tüzében imbolygó fejfa; egy másik
katonasír. Itt is megállok egy befelé forduló tisztelgésre. A Határ-nyereg után egy mocsok emelkedő vár rám, aminek a
felső végét egy régi, megdőlt határkő jelzi. Itt is gond nélkül feljutok. Ez már a Szépvölgyi út végében levő parkoló.
A sok hullámvasutazás ellenére egy cseppet sem érzem fáradtnak magam. Na jó, azért egy cseppet igen. Eltöprengek azon,
hogy valami kollektív izé lehet most a levegőben, ami segíti a megemlékező túrázókat. No, de még előttem a környéken
vezető túraútvonalak mumusa az Újlaki-hegy. A széles, köves útról való letérést mutató fatáblán túlment egy lány.
Visszatekintve kérdezi a jó irányba tartókat, hogy tényleg a keskeny ösvényen kell é balra továbbmenni. — Az
Óperenciás-tengeren túl, de még a Zsíros-hegyen túl is egy darabkával, mindig a [S-] jelzést kell követni — mondom
neki. — De hát nem látom a jelzést — válaszolja. A szemre húzott sapka alatt selymes, szőke, női hajat látnak lelki
szemeim. — Hát, akkor gyere ide kislány; mutat neked valamit a bácsi. Látod ezt a hórihorgas faoszlopot, rajta
nyilazott táblával? Na! Hát, azon van a gyel. A keskeny ösvényen összejött egy kisebb csapat. Szótlanul lépegetünk a
sziklák között, többet közülük lépcsőfokként használva. Nicsak! Előttem megy Bubu. A fényvisszaverővel ellátott
nadrágszára ismerős; ma a Város-kútnál találkoztunk először. Felérünk a csúcsra.

5. ellenőrzőpont, Újlaki-hegy.

A pontőrség a vaskályha másik oldalán pontoz, azaz mi csesztük el a direkciót. Átvergődünk a sziklák között a helyes
oldalra. A beigért szúróbélyegző helyett normálbélyegzővel igazolnak. A pontőr mellett egy magyar katona silbakol itt,
egy kormos üvegű viharlámpa fényénél. Egy leányzó megkérdezi a pontőrtől, hogy ugyebár innentől már csak lefelé kell
menni. (Nem tudom, hogy azonos e a tábla előtt dilemmázó lánnyal, de nem lennék meglepve.) Csak a bajszom alatt
mormogom válaszként, hogy: “Már akinek”. A huszonötösök már nagyon vidámak; viháncolnak, mint a kecskegidák. Én
megfontolt, tapasztalt bivalyként lefelé ballagok a Virágos-nyereg irányába. Amikor leérek a Határ-nyeregtől jövő útra,
akkor — egy enyhe kifejezéssel élve — kellemetlen jelenség fogad: A sárba taposott, ezernyi lábnyom beton kéményre
fagyva. Mennyé el rajta bokaficam nékül! Jó, ne legyünk telhetetlenek! Végül is nincs hó, nem csúszik, csak egy kicsit
(nagyon) döcögős. Nehezen, de kibírjuk a Borókáig. (Főleg a huszonötösök.)

6. ellenőrzőpont, Virágos-nyereg.

A büfét megszállták a németek. Az asztalon heverő sapkájukon édi, halálfejes sapkarózsa. Az egyik német határozott
mozdulattal lepecsételi az itineremet, majd kinyújtott karral a pult felé mutat, és akcentus nélküli magyarsággal,
felemelt hangon a következőt mondja: “Hatvanasoknak egy fasírt uborkával”. — Jawohl, herr general obersturmbannführer!
Biztos nem ez a rangja, mert ez túl magas egy sima hivatalnoknak, de ez a kedvencem a régi háborús filmekből. Tényleg!
Milyen rég adtak a TV-ben egy jó kis, izgi, háborús kalandfilmet. Nehezen, de sikerül megkaparintanom az ellátmány
fasírtomat az egy uborkával. Még egy zsömle is van a tányéron, sőt, mellé még teát is adtak. Csak meg ne tudja az a
szigorú, pecsételős német! Beljebb húzódok a zsákmányommal, és fogyasztani kezdem. Közben korabeli, német, katonai
induló harsog egy hangszóróból. D. Balázs ül az egyik beugróban, lezuttyanok mellé. — A fasírtot adják, vagy
vásároltad? — kérdezi. — A hatvanasoknak ellátmány — válaszolom. — Hatvanra neveztél? — kérdezi, és összerázkódik.
Ettől egy kicsit elgondolkodok, és meg is szeppenek. Valóban. Harmincöt kilométer vár még rám odakünn a csillagosan
fagyos éjszakában. Ki tudja milyen kegyetlen csapdák lesik jöttömet eme zordon éjjelen? Most egyelőre becsukom a
számat, és tovább rágom a benne lévő falatot. Egy spori lép a huszonötösök díjkiosztó asztalához. — Oszi! Hogyhogy nem
volt a szovjeteknek zászlaja a János-hegyen? — kérdezi. — Elvették a rendőrök, mondván, hogy önkényuralmi jelkép -
válaszolja a főrendező. A hallottak alapján nem tudom, hogy bosszankodjak e, vagy viduljak. Mit, vagy kit vinnének el a
rendőrök, ha betévednének ide, a Borókába?… Az a jó, hogy az erdőben még csak nem is hallani a politikáról. Bruhaha.
Mindegy, most az a lényeg, hogy jól megettem a fasírtot, és megittam a teát; derűs optimizmussal vághatok neki a
maradék 35-nek. Ki is megyek a Borókából, és az egy szinttel lejjebb levő útra szaladok le, majd balra fordulok.
Mielőtt a széles utat (enyhe) jobbra elhagynám, ismét égő mécsesekkel ékített sírt tisztelhetek. Az ösvény, amin
folytatnom kell, bokrokkal álcázza magát, de előlem nem tud elrejtőzködni, rengetegszer jártam már rajta. Előttem
menetoszlop alakult ki. Nagyon jó, hogy pont megfelel a tempójuk, mert a keskeny, oldalra lejtős ösvényen úgyse lehetne
tolakodás nélkül előzni. Engem tisztes távolból követnek, tehát nekem sem kell a meredek oldalban félreállnom. A zöm a
büfében befejezte, nincs már az a nagy tülekedés. Ha nem a saját fejlámpám fénycsóvájában látnám, akkor nem hinném el:
Száll a por. Az előttem haladók lépteitől porzik az ösvény. Ugyanakkor ügyelni kell a megcsúszásra, mert a gördülő
morzsalékon éppen seggre ült előttem egy srác. Várom már a Kötők padját, mert nem sokkal utána kicsit kiszélesedik az
ösvény, és komfortosabb lesz rajta a járás. Nemsokára lelassul az oszlop. Az előbb említett sziklaalakzat környéke
meglehetősen technikás. Inkább lassítsunk, minthogy valami baj történjék. Jóslatom szerint kissé szélesedik utunk, nem
kell már a feszült figyelem. Így masírozunk jámboran, amíg az előttem haladók jobbra le nem térnek egy bokros
beugrónál. Itt az átkötés a “normál” szélességű turistaútra. Aki túlment ezen a ponton, az most csörtetve tör a lámpák
fényfüzére felé. A vassorompó után lejtőzünk egy jó darabon a völgy felé.

7. ellenőrzőpont, Alsó-Jegenye-völgy.

A csillagos-sávos lobogó táborába érkezünk, vagyis amerikai fogságba esünk. Good evening! — csillogtatom német
tudásomat. Megértik, mert ugyanevvel a formulával válaszolnak a köszönésemre. Itt nincs semmi nasi, ezért angolosan
távozok a Rózsika-forrás irányába. Jönnek a kanyargós patakot átívelő hidak, rendre átkelek rajtuk. Valaki éjszakai
felvételen örökíti meg a gátat. Hamarosan kékes fény szüremkedik át a fák ágai között. A solymári benzinkúttal srégen
szembe bukkanok ki az erdőből. A gyér forgalomban rögtön át tudok kelni a műúton. A kút boltjában Kitörésesek
válogatnak az üdítők és a rágcsák között. A buszmegállónál mindenki rutinosan fordul be jobbra az erdőbe. Felmegyünk a
kazánlemez hídhoz, aztán a mindig sáros, kerítés melletti sikátor következik. Most is sáros, csak fagyott sáros.
Pénteken letöltöttem a túra útvonalát, és a vonatkozó beszámolókat. Az egyik tavalyi résztvevő leírja, hogy a belógó,
karvastagságú ágba úgy beverte a fejét, hogy már hetet rászámoltak, mire tovább tudott menni. Örömmel jelentem, hogy
ezt az ágat többé már senki sem fejeli le, ugyanis levágták. Lehet, hogy az egész fát is kivágták, mert már a helyet se
tudom beazonosítani, hogy hol állt. Már rég az emelkedő talaját gyűröm, amikor még mindig hallom a lenti ház udvarán
szolgáló kutyák ugatását. Jövünk még néhányan, egy jó darabig lesz dolga a csahosoknak. Mint párát fújtató harcimén
kaptatok egyenletesen, a hosszú emelkedőn. Futók már nem előznek. Vagy elfutottak, vagy el se jöttek idáig. Egy biztos
tájékozódási pont jön a sötétben: műút szeli ketté az erdőt. Már a túloldalán vagyok, amikor a hátam mögött egy srác
figyelmezteti a többieket: — Vasaló jobbról! Egy pillanat múlva már csak a piros lámpákat lehet látni a magányos autó
hátulján. Törleszkedni kell tovább, fölfelé, messze még a Muflon itató. Még délelőtt megnéztem a letöltött útvonalban,
hogy a [S-] fölösleges fűrészfogát ki lehet, ki kell egyenesíteni. Amikor jobbra nyilaz a [S-] jelzés, akkor egyenesen
tovább megyek a fehér muflonfej jelzésen. Hátranézek, de sehol egy fejlámpa. A következő kereszteződésnél már
becsatlakoznak néhányan. Elérjük a lakóházas övezet szélét. Valahol elböktem a visszatérést az erdei útra, de jobbra, -
párhuzamosan a jégkátyús utcával — már látom az elemlámpák fénypontjainak sorát, és követőimmel együtt, egy olyan
tizenöt méternyi, laza bozótozás után már mi is a [K-] jelezte turistaúton baktatunk tovább. Néhány perc múlva
visszajön a [S-], majd további percek elteltével a kihaltnak tűnő Muflon itató mellett mehetünk el. Néhány méter
szintemelkedés után a néhai Zsíros-hegyi turistaház maradványainak placcára bukkanunk.

8. ellenőrzőpont, Zsíros-hegy.

A hadtáp rendezkedett itt be. Az érkezők egy félliteres műanyagpoharat kapnak, amibe praktikusan először teát lehet
vételezni, elfogyasztása után pedig levest mér bele egy derék katona. Szerencsém van, mert pont üresedés van a teás
tartálynál, csapolok magamnak egy fél lityit. Amint a teát iszogatom az itt felállított lócán ülve, Sz. Marika érkezik.
— Tessék vigyázni ott a tűz körül, nem szeretnénk boszorkányégetést! — szól neki a középkorúnál valamivel idősebb,
leves osztó katona. — Ne nevezze boszorkánynak a túratársnőmet! — utasítja vissza a megjegyzést a háttérből előlépő,
talpig úriember Béla bácsi. Nem is — így a katona — amíg bele nem esik a tűzbe. Marika a »bocs, hogy élek« mosolyával
nyújtja poharát a katona felé, levest remélve. Az iható hőmérsékletű teámat közbe legurítottam, én is megyek levesért.
Az ízletes frankfurti leves levét megiszom, hozzá kenyeret eszek. A sűrűje viszont megtapad a pohár aljában. Mások
kenyérre ütik ki a levesbetétet, én azonban már megettem a kenyerem javát. Számhoz emelem a poharat, és a magasba emelt
talpát kocogtatom. Az egész gezemice a képembe zuhan. Nem esek kétségbe, feltartott fejjel, nyugodtan lelegelem a
puhára főtt pakolást az orcámról. Hmm, még egy virslikarika is volt a káposztalevelek között. Megtörölközöm egy
szalvétával. Muszáj repetáznom, már csak azért is, hogy bebizonyítsam: van olyan technológia, amivel műanyag pohárból
is lehet tartalmas levest enni úgy, hogy nem lesz tele vele az ember orra. Nehogy már a káposztaleves mondja meg, hogy
hol kezdődik az emésztés! Nosza! Kérek még egy adagot. A levét hagyományos, pohárbólivó módszerrel megiszom, és utána
jön a trükk: A pohár száját oválisra nyomom össze, így a sűrűje már nem a nyakamban, hanem az eredeti rendeltetési
helyén, a számban landol. Glutty. Az ellátmánytól fizikailag‑, a találmányomtól szellemileg felfrissülve indulok
tovább. A flaszteron megyek, az irány — egy rövid ideig — Nagykovácsi központja. Béla bácsiék körülbelül harminc
méterrel lehetnek előttem. Egy ösztönös mozdulattal jobbra nézek. A [K-] jelzés sunyít rám, több kis fényvisszaverő
négyzet társaságában. — Helló! Nem kéne jobbra fordulni? — kiáltom a többiek után — és már kanyarodok is. Béla bácsi
többször is megköszöni. Hát, az csak természetes teljesítménytúrázóéknál, hogy nem hagyják eltévedni egymást. Most én
megyek a csapat előtt; a Nagy-szénási emlékfal felé törtetek. A murvás emelkedő legyőzése után van egy jókora szintbeli
szakasz a pihire. Közbe még látványosság is akad: A kövér félhold mintha csak egy nyugágyban ülne. Félig hanyatt dőlve,
habkönnyű fátyolba burkolózva gyönyörködik a csillagokban. A pihenőnél balra fordulok. A néhány megmaradt lépcsőfok
után kidőlt fák közt tekergek. Vigyázni kell a sötétben, mert van egy csomó tíz-tizenöt centis csonk az ösvényen. A
Szénás csúcsa felé haladva áldom a nevét a meteorológusnak, aki elintézte, hogy estére elcsituljon a szél. Ilyen
hidegben a szél kegyetlenül metsző tud lenni. Itt a csúcson mindig van légmozgás. Most is érezhető egy kicsi, de olyan
minimális, hogy még vizelni is lehetne ellene, kellemetlen következmény nélkül. Hátra nézek: Nőtt a távolság köztem és
Béla báék között. Kurjantok egyet az ég felé, és leindulok. Most különösen jól jönnek a fényvisszaverő lapocskák.
Kitaposott ösvény nincs, a sötétben nem tud annyira tájékozódni az ember, jól el lehet itt tévelyedni. Lejjebb
rátalálok a köves útra, innen már sínen vagyok. Erdőrészletek és rétek követik egymást. Egészen közel megyek a
magányos, turistajelzésekkel díszített fához, hogy lássam, merre mutat a [K+]. A [K-] pedig menjen le Isten hírivel
Piliscsabára. A Kutya-hegy enyhe emelkedővel jelentkezik. A tea és a leves már teljesítették küldetésüket,
visszavágynak a természet körforgásába; vagyis már nem bírom ki a forgóajtóig. A hozzá vezető erős lejtő előtt félre
húzódok egy becsatlakozó ösvényre, és a fejlámpát kikapcsolva könnyíteni kezdek magamon. Egyszer csak meglátom az
árnyékomat az előttem álló fán. — Katona? — hallom Béla bácsi hangját a hátam mögül. A röhögéstől alig bírom az
aranyesőt irányítani, de végül megúszom szárazon, és megkönnyebbülten sietek le a meredeken. A kerítés túloldalán egy
újabb katonai tábor.

9. ellenőrzőpont, Fehér-út

(Itt lenne egy észrevételem: A Nagy-Szénást és a Kutya-hegyet Nagykovácsi felé le lehet kispistázni. Nagy szintbeli
rövidítés!) Az itineremet aláírja az ellenőrzést végző katona. Nini! Most látom csak, hogy az előző rubrikába, a
Zsíros-hegyen milyen szép, kiterjesztett szárnyú sast pecsételtek. A sas, egy koszorút tart a karmaiban. A koszorú
közepén egy szvasztika. Jaj de cuki! Itt többen leültek a kerítés tövébe, hogy falatozzanak a cókmókjukból. Legjobb
alkalom a ledermedésre, még ha oly barátságosan pattog is a tűz. Összerázkódok, és továbbmegyek. A [S-] hamarosan egy
info tábla elé vezet. A tábla egy útelágazásban áll. Nekem jobbra kell mennem, de aki a jelzetlen ágat választja, az
megint nagyot tud kispistázni. Hátra nézek. Egy népes csoport jön utánam. Jól van. Nem kell bosszankodnom. Hosszan,
nagyon hosszan egy kerítés mellet haladunk. Már-már úgy érzem, hogy a tengerszint alá megyünk, olyan hosszú a lejtő.
Egy elnyújtott balkanyarral mélyútba csatlakozunk, ami pedig beletorkollik abba az útba, amelyik az infotáblánál balra
ágazott el. Nemsokára egy kerítés lyukán bújunk át. Egyenetlen talajú mezőre jutunk. Ehhez az egyenetlenséghez
keréknyomok is hozzájárulnak. Amikor szántóföld mellé érünk, (szotyola volt nyáron) akkor már csak néhány lépés a
patak, amin át kell kelni. Tartok tőle, hogy valami fogpiszkáló lesz átvetve palló gyanánt, de kellemesen csalódok,
mert tele van dobálva mindenféle törmelékkel, ami kényelmes átkelést biztosít. Nappal már ide látszanának az egy
négyzet csúcsaiba ültetett gesztenyefák, amelyek tövébe most katonák ásták be magukat.

10. ellenőrzőpont, Malom-földek.

Van tea. Be is küldök két pohárral, aztán lelépek. Nagyon hepehupás a föld, örülök, hogy nemsokára beérünk Perbálra.
Vacakolok a botommal, és amikor végzek vele, észre veszem, hogy nincs meg a jobb kesztyűm. Rögtön visszafordulok. Aki
mögöttem jött csak annyit kérdez: — A tied?. — Igen, kösz! Tavaly ugyanitt veszítettem el az Árva Vince 72‑n (Turul
résztáv) kapott repoharamat. Az nem is lett meg, de a tatabányai célban Surd (pontőrként) megajándékozott egy másikkal.
Elérünk egy murvás utat, amin jobbra fordulva eljutunk Perbál főútjához. Itt balra fordulunk. A templom után,
valamelyik éjszakai szórakozóhelyről éppen kijön egy nem kifejezetten józan ember. Olyan kilengése van, hogy alig bírom
kicselezni. Az éjszakai túrák bukéja, hogy lakott területen 90 % esély van részeg emberrel való találkozásra. Később
jobbra kell fordulni egy keresztutcába. Tavalyelőtt a Don Boscon még könnyű volt, mert nagy 64-es volt a ház falán,
ahol be kellett fordulni. Most már egy utcával előbbre hozták a [S-] útvonalát, a Hunyadi utcát kell figyelni. Megvan.
Elindulok rajta, emlékezve a pénteken letöltött itiner szövegére, a megfelelő helyen balra fordulok. A jelzések még
láthatók. Itt a híd is, amin át kell menni. Átmegyek, de más nem jön át. Még nem kiabálok, először egy utcalámpa alatt
előveszem a rajtban kapott itinert. Szó sincs benne hídról. Visszamegyek. Két srác mutatja a következő sárgát. Jól van,
hát, akkor természetesen menjünk a jelzett úton! Kiérünk a lakott területről. A gyérülő [S-] jelzést szalagozás
támogatja, de inkább felváltja. Egyre kegyetlenebb a járás. A sarat traktorkerekek szántották szanaszéjjel. A
traktornyomok között állat- és cipőnyomok, mindez kőkeményre fagyva. Most jön az »egyik botlásból a másikba esel«
stílusú járás. Az hagyján, hogy elszívja a fizikai erődet, de az idegeid is pattanásig feszülnek. Abba reménykedek,
hogy hamarosan a gombagyárhoz érünk, mert ott van egy flaszteres szakasz, ahol helyre állhat mind a fizikai, mind a
lelki egyensúly. Kínomban azt énekelem hogy: “Te vagy a fény az éjszakában, gyere dolgozz a lámpagyárban”. Persze a
lámpagyár helyett gombagyárat mondok. Balra letérítenek a szalagok eddigi utunkról. Azt hittem, hogy megmenekültünk a
fagyott traktornyomoktól, de nem. Még rosszabb, mert még emelkedővel is súlyosbodik a helyzet. A két srác közül az
egyik arra panaszkodik, hogy nagyobb a vízhólyagos terület a talpán, mint az ép. Ezen egy cseppet sem csodálkozok,
inkább azon, hogy én még nem érzek hasonlót. Úgy számolom, hogy bő másfél óra múlva pirkadni kezd. Felvergődünk a
Nyakas-tetőre. Megismerem a csúcskövét, turistajelzés van rajta. Egy szalagozott jobbos letérőt majdnem elbökünk, pedig
az ösvény mindkét oldalán szalagok lógnak. Leérünk egy nagy szemű, durva kövekből álló murvásra, de inkább dózer útra.
Szintén az Árva Vincéről tudom, hogy ezen jobbra kell fordulni. No de az Árva Vincén ideérve már megvolt a gombagyár!
Most hasít belém, hogy a pénteken letöltött útvonal, amit próbáltam memorizálni, és a túra alatt felidézni, az TAVALYI.
Most már mindegy. Mehetünk az Anyácsa pusztájába. Ez a dózer út szanaszét van erodálva, és ez is meg van fagyva. Egy
kereszteződésnél balra kell fordulni. Az itteni traktornyomokat úgy próbáljuk kikerülni, hogy az utat szegélyező
földekre megyünk fel. Egyáltalán nem jobb ez se. A távolban, egy tanya szerűségen fényt látunk.

11. ellenőrzőpont, Anyácsapuszta.

Megtartva irányunkat tovább haladunk . Rövidebb szakaszokon sikerül a keskeny peremen haladni, elkerülve a
traktornyomokat. Később kiszélesedik az út, és nagy ívben jobbra, az Anyácsai-tó felé kanyarodik. Itt úgy fest a terep,
mintha traktor-rodeót rendeztek volna. A tíz-tizenöt méter széles kanyarban egy talpalatnyi föld se maradt épen.
Később, idegnyugtatóként jön egy régebben felszántott terület. Itt sincs kifejezett út, de a szántást növényi
maradványok fedik, és ez a tény néhány fokkal könnyebbé teszi a járást. A4-es lapok irányítanak a szántó széléhez, ahol
egy palló hidal át egy patakot, vagy valami hasonlót. A szopatás utolsó, de legdrámaibb felvonása most következik: A tó
partján vezető utat a meder széléig felmélyszántották az agrárarcok. Mindez természetesen csonttá fagyva. Sovány
vigasz, hogy legalább nem csípnek a szúnyogok. Ezt az Anyád-csája-tavat sokáig meg fogom emlegetni. A Kakukk-hegy felé
vezető út szinte felüdülés az eddigiekhez képest. Már a hegyre való kaptatást sem bánom. Azért, amikor már harmadszor
erősödik az emelkedő, és még mindig van belőle, akkor fújok néhány hangosat, de nem állok le pihenni, bármennyire
szeretnék is.

12. ellenőrzőpont, Kakukk-hegy.

A csúcskőnél áll egy tetőtől talpig terepszínű gyakorlóba öltözött, fiatal srác. Nyújtom az itinerem, de azt mondja,
hogy nem ő a pontőr. A kövön ott áll egy megkezdett palack bor, de szúróbélyegzőt sehol sem találunk. Egy kicsit még
várunk, hátha előjön a bor tulajdonosa, aki reményeim szerint a pontőr, de hiába. A cefetül meredek, fatörmelékes
lejtőn lassan követem a két túratársat, akikkel Perbáltól jövök. Az egyik láthatóan szenved a talpán levő
vízhólyagoktól. Óriási szerencsémnek tartom, hogy én ezen a terepen, idáig érve sem szereztem be ilyeneket, pedig én se
lebegtem a fagyott nyomok fölött. A romos kálvária tetejétől már nem olyan meredek a lejtő. Mire leérünk az elejéhez,
már látszanak Szomor épületei. Az enyhén lejtős utca a főút felé vezet. Már csak pár méter a célkocsma, de a sarkon,
különleges figyelmességként nagy pohár forralt bort kínálnak a rendezők. Fújkálva, poharat lóbálva, szürcsölgetve érünk
a célba. Bent, a hatalmas cserépkályha párkányára támaszkodva, iszogatva várok a soromra. Amint a pár perc elröppen,
átadják a kitűzőt, felvarrót és az oklevelet, majd gratulálnak, és köszönik a részvételt. Én köszönöm a rendezést. Egy
élmény volt. Gratulálok minden teljesítőnek, különösen azoknak, akik a MARGITA után jöttek át erre a kis sétára. Emelem
sisakom…