2007 — Kitörés 60 — Zete beszámolója
Kitörés 60 — avagy
egy fantasztikus emléktúra története 2007-ből
Pontosan fél hatra már a városmajori rajtban voltam, azzal a hátsó szándékkal, ha ismerősökkel futok össze, akkor megpróbálok csatlakozni hozzájuk. Bár a túra útvonalának egy részét bejártam, azért voltak fehér foltok rendesen. Főleg a 60-as táv vége, a Perbál-Szomor szakasz volt az, amitől tartottam, olvasva a tavalyi beszámolókat. Azonban szerencsém volt, BHG sporit mindjárt felfedeztem, épp a túra kitűzőit szállította le a rendezőknek egy hatalmas szatyorban. Már Itt a rajtban is egykori egyenruhában feszítő rendezők intézték az adminisztrációt, a 650 HUF-os nevezési díjért cserébe kaptunk itinert, és rövid várakozás után nekivágtunk. Kis csapatunk oszlopos tagjai “természtesen” a topikból kerültek ki: vándorcsillag, bakancsbogi, egy offtopik srác és természetesen Budai_hg.
Rövid egyeztetés után megegyeztünk, hogy az itinerben megadott útvonalat követjük, pedig idén a túra útvonala csak ajánlott volt. Ennek megfelelően a Diós-árok útján kezdtünk el felfelé lépkedni, a János-kórháztól. Útközben jó sokat beszélgettünk, így szinte pillanatok alatt felértünk a Széchenyi-hegyre, ahol is “filctollas” ep. működött. Leigazolás után fotókkal kísérleteztünk, de itt még nem tudtam az optimális beállítást megtalálni, így ezek még nem lettek túl jók. Innen átmentünk Normafához, majd megtettük azt a teljesen ésszerűtlen kunkort a Csacsi-rét előtt. Ott újabb filctollas ep. várt ránk, majd elkezdtünk felmászni a János-hegyre. Közben volt egy elég randa nehezítés: egy helyen egy csomó kidőlt kisebb-nagyobb fa nehezítette a haladást, amit mindenki összevissza máshol küzdött le. Itt sokan utólértek minket, de áthaladva ezen a ponton, hamarosan ismét összezártunk és együtt folytattuk tovább. Sőt még újabb ismerős, Szilvi is csatlakozott hozzánk. Sajnos János-hegyre fel BHG spori torka kezdett rendetlenkedni, de annyira, hogy még a társalgást is teljesen beszüntette. A kilátó gyönyörű kivilágítása már messziről látszott, felérve pedig megtaláltuk az első emberes pontot, ahol is több pohár teával melegítettünk. Közben újabb csapatok érkeztek, mindenki lelkesen fedezte fel az újabb és újabb ismerősöket. Én Sétálóssal váltottam pár szót, majd fotóztam, ezek a képek már remekül sikerültek.
Innentől is szigorúan az itinerben megadott útvonalat követtük, vagyis felmentünk a Nagy-Hárs-hegyre, majd leszerpentineztünk Hűvösvölgybe. Még a villamospálya előtt találtuk az első katonasírt, ahol is mécsest láttunk elhelyezve. Átvágva a műúton, megkezdtük a kaptatót, majd a csapat, a javaslatomra megtett egy kb. 50 m‑es kitérőt az egyik kanyarból, egy újabb sírhoz, ahol szintén láttunk egy nemrég kitett mécsest. Jött még egy kis kaptató, majd a Mátyás király emlékműnél egy újabb katonasír. Hamarosan nekivágtunk az Újlaki-hegy megmászásának, ahová elsőnek értem fel. A tetőhöz egész közel két túrázó nézett körbe tanácstalanul, nem tudták, merre kell lemenni. Útbaigazítottam őket, majd a többiekkel együtt belehúztunk és csakhamar a Boróka büfé kényelmét és melegét élveztük. Bent nagy sürgés-forgás volt, egy egész rendezői csapatot láttunk itt katonaruhában, lévén ez az egyik résztáv indítópontja, egy másiknak pedig a célja. Három különböző ital elfogyasztása után még beszélgettem egy sort két rendezővel, majd folytattuk tovább.
Idáig néhol igen erős szelet kaptunk, de a Z sáv mentén teljesen szélvédett úton lehetett haladni, nagyon élveztem ezt a részt. Kimondottan jól esett a gyaloglás is, pedig itt némileg csökkent a tempó, legalább is én így éreztem. Leértünk a Z és S sáv találkozójához, a kis réten, az Alsó-jegenye-völgy elején volt a következő ep. Itt is katonaruhás rendezők, hadifelszerelés, alkoholos üvegek, meleg tea, tábortűz szóval minden olyan, ami ezen a túrán jellemző volt. Itt hoszabb pihenőt tartottunk, bár BHG már nagyon ment volna, ugyanis kaja az csak a következő pontra volt ígérve. Azért még elkészítettünk pár fegyveres fotót, egyúttal kicsit rápihentünk a következő emelkedőre. A solymári utat gyorsan elértük, majd megállás nélkül elkezdtünk menni fölfelé. Ettől kezdve végig vándorcsillag társaságában haladtam, általában mi mentünk kicsivel előbb, mindenfélékről beszélgetve szinte repült az idő, fogytak a km-ek. Még azt az idióta ék alakú levágást is bejártuk, ami a S sáv jelzést teszi röhejessé még a volt TH előtt. Felérve a pontra, meglepődtem, mert az egyik pontőr ismerős volt a Boróka büféből, és tényleg. Igaz, most más ruhában feszített a hölgy, ezúttal eü‑s szerelést öltött magára. Éppen a finom szendvicseket vettük magunkhoz, amikor egy jelentősebb csapat futott be, mint kiderült, csupa topikos arc. Kezdődött is nagy hülyéskedés, többen a hatástalanított fegyverekkel játszadoztak… A hangulatunk továbbra is remek volt, teljesen belemerülve a beszélgetésbe folytattuk tovább. Gondolom részben ennek hatására, de el is kavartunk egy cseppet, szerencsére utánunk szóltak. Nagy-Szénásra felfelé egy rövidebb részen egyedül mentem, a sóderút valósággal világított előttem, fent a telihold segített be, és az ég sem volt felhős. Lámpára egyáltalán nem volt szükség, sokszor még az erdőben sem. Számomra fantasztikus volt a túra ebben az évszakhoz képest remek időben! Zsebredugott kézzel szinte sétatempóban szívtam be a friss hideg téli levegőt, és itt gondoltam először arra, milyen jól jött volna az egykori katonáknak, ha ilyen idő lett volna anno 45-ben (akkor jó nagy hóban küzdötték magukat minél messzebb a várostól). Nagy-Szénáson az éjszakához képest ragyogó kilátási lehetőség volt, itt is fotóztam. Ezután megkezdtük a lejtmenetet. A Fenyős-tisztáson ugyan nem találtunk pontot, de később, a Malom-földek nevű ep‑n ott volt mindkettőnek az adminisztrációja. Előtte viszont még egy nagyon érdekes szakasz jött: először hosszú enyhe ereszkedő, majd egy nyitott terep, ahonnan gondolom nappal biztos szuperül rá lehet látni a Gerecse vidékére, el is határoztam, ide egyszer mindeképp visszajövök. Nagyon tetszett ez a rész! Végleg elhagyva a hegyeket, arra gondoltam, azok a katonák, akik idáig megúszták, már biztos kezdtek örülni, hogy sikerült nekik a kitörés. (Pedig voltak akik elérték Perbált is, és ott estek fogságba.) A 8. ep-nél pihentünk egyet, majd bevártuk BHG-éket, akik itt kissé lemaradtak. Közben kekszet falatoztunk, s szokás szerint beszélgettünk a rendezőkkel. Egyiküktől még egy extra kis páleszt is kaptam, amit ezúton is köszönök!
Végül megjöttek a többiek, együtt folytattuk, teljesen sík, nyitott terepen, egy tekergő ösvényt követve, ami ki volt ugyan szalagozva, de azért nagyon kellett figyelni, merre is haladjunk. Ekkor is szuper volt még az idő, sőt a szél ezen a részen egyáltalán nem fújt. Perbálon áthaladtunk, majd már azt hittük, minden OK, még a beérkezésre is tippeltem már időt, amikor megtorpantunk. Elértük már az itinerben írt gombaüzemet, ott jobbra térünk, de gyanús volt, hogy szalagot egyet sem láttunk itt. Ekkor egy gazdasági épületnél voltunk, de mindeki utánunk jött, ez is megzavart kissé. Végül vissza is fordultunk, de a közben újra becsatlakozó BHG is azt állította, ez a jó út. De kiderült, mégse, csak már nem akart senki visszafordulni. Szerencsére egy jól járható szekérút volt az, amin idáig jöttünk, majd egy szántóföld széle jött, végül ismét szekérút. Ez kezdetben mindefelé kanyargott, de aztán felértünk egy fennsíkszerű részre, ahol is egy nagy elágazásban BHG aztán már mutatta a helyes utat Anyácsapusztára. Úgy saccoltuk, távban nem olyan sokat tettünk bele plusszba, inkább csak szintben. Itt nagyon úgy éreztem, hogy egymagamban piszokul megszorultam volna… Elég rossz minőségű, talpgyilkos úton nyomultuk le, megleltük az utolsó pontot, ami egyedüli volt abban, hogy egy buszmegállóban ücsörgött egy szemmel láthatóan kimerült civil fazon. Elég rosszul nézett ki, meg is sajnáltuk kissé. Azért a kitartása dícséretes, a házikós bélyegző meg jól mutatott a füzetben (bár ezt csak otthon vettem észre). Innen már csak aszfalt, igaz nem kevés volt hátra, beleadtunk mindent, ami még maradt az erőből, végül 7‑negyed 8 körül értünk be. Ha nagyon sietek, még a 7–25-ös buszt is elértem volna, de akkor kimaradt volna a gulyás, meg még egy kevés a túra hangulatából. Mert abból még a Korona vendéglőben üldögélve is volt részünk, ugyanis a reggelizés közben jó sok rendező is befutott, olyan volt az egész, mintha egy helyőrségi klubban üldögéltünk volna.
Gyönyörű kitűzőt és emléklapot kaptunk, olyat, amely méltó ehhez a rendezvényhez.
Meg kell, hogy említsem, úgy éreztem, ezen a túrán a rendezőség különösen sok energiát fektetettt abba, hogy a résztvevők számára minél hitelesebb legyen a hangulat. Rengeteg felszerelést hurcoltak ki magukkal a pontokra, mindenhol nagyon szívesen beszélgettek a túrázókkal. Látszott, hogy a rendezvényt a résztvevőkért csinálták, nem a saját maguk szórakoztatására. Én minden ponton beszélgettem a pontőrökkel, történelemről, katonai dolgokról, hagyományőrző rendezvényekről stb., s azt tapasztaltam, mindenhol örültek az érdeklődésnek. Egyszerűen jó, hogy van ez a rendezvény. Így ebben a formában, ahogy most megcsinálták. Remélem, lesz máskor is.
(Csak egy dolgot sajnálok így utólag: azt, hogy a Konrád menet túrát kihagytam.)
Forrás: Teljesítménytúrázók Társasága