2012 — Kitörés 60 — Blasius beszámolója

Kitörés 60
Prológus:
Csütörtökön nézegetek az interneten, mik lesznek a hétvégén, milyen rendezvényre menjek. Ekkor bukkanok rá a Kitörés túra honlapjára. Tavaly a Hungaria Skins által szervezett “kis‐kitörés” túrán vettem részt, és sokkal jobban tetszett ez a fajta megemlékezés, mintha egy helyben állnék, és beszédeket hallgatnék, így eldöntöttem, hogy idén először én is benevezek. Gyors telefonálgatás után egyeztettem Kálmiékkal, akik tavaly is indultak, mondta, most is mennek. Apámmal beszéltem, jön Ő is. Három nappal egy hatvan kilométeres túra előtt vagyunk, semmi edzés, semmi felkészülés. Pénteken még veszek porcerősítő tablettát (amit ugye kúraszerűen kéne szedni), fejlámpát meg hátizsákot. Éjszaka nem tudok aludni, folyamatosan jár az agyam, készülök fejben, mit fogok csinálni, ha jönnek a holtpontok, ha nagyon elfáradok, vagy ha fájdalmaim lesznek.
A túra:
Szombaton délután fél 5 előtt pár perccel már a Kapisztrán téren voltunk, szervezők sehol, és egyelőre több rendőr, mint résztvevő. Összefutunk Dekával, már megijedek, hogy ő is jön, de nem, ő csak szerepelni akar, elkészíti a “Deka dekázik” sorozat újabb részét, amit a világhálón mindenki megtekinthet. Közben megjönnek a szervezők, gyors nevezés, majd összekapjuk magunkat, és 17:30 után nem sokkal elindulunk. A felállás: Kálmi, Bellah, Kis‐Poles (ők hárman mentek tavaly is), Krisztián, Apám, én. A Csaba utca lépcsőin megyünk végig, nem követjük az itinert, megyünk a saját utunkon. Az első két ellenőrző pontra mi érünk először, a harmadiknál még az oroszokat is megelőzzük. (hát igen, lehet nem pontnyitás előtt 1–2 perccel kéne megérkezni és elkezdeni kiépíteni az ellenőrző pontot…). Haladunk szépen, minden katonasírnál gyertyát gyújtunk (sajnos ezzel nem mindenki volt így, pedig ez a túra elsősorban erről szól – szerintem). Hűvösvölgytől fölfele kezdünk fáradni, sokat kivesznek belőlünk az egymás utáni emelkedők. Jól is esik a 25 km‐es pihenő, ahol rövid szendvicsezés és teázás után 23:00-kor indulunk is tovább. (Itt jövőre jó lenne valahogy oldani a tumultust, mert elég szűkösen voltunk.) Krisztián itt kiszáll, azt mondja neki elég volt most ennyi. Sajnáljuk, mert biztosan végig bírta volna csinálni, de ha az ember érzi, hogy valami nem oké, akkor fölöslegesen szenvedteti magát és a többieket. A Virágos‐nyeregről egy véget nem érő ösvényen haladunk a jenkik felé, akik elég barátságos tábort csináltak, még jelzőrakétát is lőttek fel, hogy lássák a “kitörők”, merre kell menni. A túra felénél lévő solymári benzinkútig a Paprikás‐patakot keresztezzünk többször is. Meg is beszéljük Apámmal, hogy ide eljövünk majd nyáron, világosban, szép hely lehet napsütésben is. Solymártól egy nem túl meredek, de annál hosszabb kaptató a “vikingekig”, ahol jól esik a leves és a tea. Utána irány a Nagy‐Szénás. Körülbelül itt kezd el fájni a bal térdem. Egyenes szakaszon menve nincs vele semmi gond, csak emelkedőn és lejtőn, amikből van hátra még elég. Nagyjából itt akarjuk Apámat is megverni, mikor is közli, hogy neki nincs semmi baja, nem fáj semmije, és akár le is futná a maradék távot. (A “gruppe” többi tagja is panaszkodik akkor már, forgó‐ és talpfájás, átmeneti rosszullét, holtpont, stb…) Az erdei szakaszt letudva, jön a szántás, ami állítólag tavaly rosszabb volt, azért nekem sikerül a jobb nagylábujjam körmét félbehajtani a bakancsban. Jól esik a tea a beásott Kamerádoknál, majd irány Anyácsapuszta. Itt elég sokat kóválygunk, nehezen találjuk a helyes utat, de lehet azért is tűnik hosszúnak, mert ez alapból a túra leghosszabb etapja. A fiatalosnál lemaradok a térdem miatt (Apám szolidaritásból velem marad), de jól is járunk, mert Kálmiék a Kakukk‐hegy felé elkeverednek, és mennek majd’ egy kilométert fölöslegesen. A terep egész jó, ismét együtt haladunk. Közben a Nap is felkelt, csodás az idő, ezt el lehet mondani az egész éjszakára is, bár a környéken tartós lehet a hideg, hiszen az anyácsapusztai tavon lékhorgászatra utaló jeleket látunk. Így érünk el a Kakukk‐hegyhez, aminek a megmászása úgy hiányzik mindenkinek, mint egy harapás sz*r, de tudjuk, a hegyen túl már Szomor van. Itt ismét lemaradok (Apám szintén, velem), kerülgetnek minket a bajtársak felfelé és lefelé is. (Itt is szeretnék köszönetet mondani annak a túratársamnak, aki kölcsönadta az egyik nordic botját, hogy könnyebben le tudjak ereszkedni!) Lefele menet Jóapám még dob egy hátast, az egyetlen esést részünkről a túra alatt, de szerencsére semmi gond. Az utolsó ellenőrző ponton “Flóriánék” lecsesznek, mert kiderül, hogy egész úton nem ittunk semmit (tehát semmi alkoholt). Nos, igen, veszélyes az éjszaka és az erdő is, józanul nem is lehet bírni, de ez elsősorban egy megemlékezés, tiszteletadás, ahol nem illik alkoholos állapotban megjelenni és tartózkodni — szerintem legalábbis. 8:30-körül érünk le a Poharazóhoz, na ott már előkerül a laposüveg, és a jól megérdemelt virsli‐forraltbor a beérkezés regisztrálása és a közös fotók elkészítése után. (Itt is szeretnénk megköszönni annak a társunknak az étel fejadagját, amit felajánlott nekünk!) Kajálás, laza beszélgetés, aztán indulás haza — szerencsére kocsival. (Itt jegyezném meg, hogy egy óránként‐másfél óránként induló bérelt busz sokat jelentene a hazatérőknek, és nagy könnyebbség lenne a Volánnak is.)
Epilógus:
Otthon húsleves, forró fürdő, krémezés, és minimális alvás (napközben nem nagyon tudok aludni). A térdem gyakorlatilag a régi, szerdán már lépcsőzök gond nélkül. (Apámnak még izomláza sincs, ez vérlázító!) A túra örök élmény, felejthetetlen kaland! Gondosabb előkészülettel jövőre is nekivágunk. Ennél autentikusabb megemlékezést a kitörésről nehezen tudok elképzelni. Még egy gondolat a végére: Kálmi azt mondta túra közben, hogy a legrosszabb az egészben az, hogy nincs sikerélményed. Mikor beérsz a célba, nem tudsz örülni, csak a fájdalom és a fáradtság van. Én ezt nem így éltem meg. Ugyan fájt a térdem, de nem fáradtam el annyira, mint ahogy számítottam rá előtte (ez lehet a jónak mondható talajnak, vagy annak köszönhető, hogy nem a célban volt holtpontom), és igenis öröm és büszkeség töltött el, hogy megcsináltam ezt a túrát! Köszönet a szervezőknek, és gratulálok mindenkinek, aki elindult, bármelyik távon!