2011 — Kitörés 60 — tétova hegyi teve beszámolója

Gloria Victis

A tavalyi 25‐ös után feltett szándékom volt a teljes táv teljesítése. Futás szóba sem jöhetett, ahhoz túl hideget
jósoltak. De legalább tiszta, végig jól látható időben lehetett menni.
Erőltetett menetben teljesítettem a betonos szakaszt, s már a Széchenyi hegynél korabeli öltözetű magyar katonák
fogadtak. Tavaly itt egy “civil” pecsételt. Mivel majd utolsónak indultam így jelentős embertömeget kellett
folyamatosan előznöm. A csacsi rét előtti mécsesekkel feöltöztetett katonasír méltó emléket állított az akkor meghalt
katonáknak. Ez ismétlődött aztán több helyen is, Sokan meg is álltak fejet hajtva a halott hősök előtt, emlékezve a
golyótól eltalált, eleső katonákra. Orosz katonaruhákba bújt pecsételők nyomták itinemre az oly jól ismert szovjet
emblémát. Itt egy csoki is befigyelt. Óriási embertömeg volt a Hárs hegyen is, ahol gyors pecsételést követően siettem
tovább, hogy elhagyjam a tömegeket. Tovább erőltetve az erőltetett menetet előztem a többieket, helyenként német nyelvű
embereket. Aztán eljött az Új‐laki hegy is. Megfogyott a tömeg s közeledve a Virágos nyereghez, reménykedtem egy
csendes kajálás lehetőségében. Ehelyett SS katonáknak öltözött, régi rádióból német katonaindulót hallgató és éneklő
korhű versenyzők pecsételtek óriási embertömegben. Szerencsére hamar megkaptam a zsömit és a fasírtot s még 1 ubi is
jutott mellé. Mindez forró tea kíséretében. A fasírt fenomenálisan jól esett, ahogy a művelt népek mondanák “out of
this World” szintű volt. Sajnos menet közben kellett elfogyasztanom, mivel az itt utolért Daniékkal akartam
továbbmenni, félve a túra végére bejelzett szántóföldes ismeretlentől. Az alsó Jegenyevölgyben amerikai “katonák”
táboroztak. Sokat azonban nem méláztunk, siettünk a solymári benzinkútra, ahol extra frissítést tarottunk magunknak.
Mindezt átöltözéssel és a fáradt folyadék eleresztésével kísértem. Szerencsére a sokáig felfelé tartó sárga megint
bemelegített, amire szükség is volt, mert egyre hűvősebb lett. A Zsíros hegyen frankfurti leves szerű meleg étel volt,
ami nagyon jól esett. Meleg teát is töltöttem a kulacsomba. Daninak hála könnyen és biztosan tértünk rá a Nagy Szénásra
vezető kékre. Sokan elmellőzték helyes irányt itt. Kicsit bámészkodtunk a kilátóponton, de a hideg levegő nem sokáig
engedte ezt. Szerencsére szélmentes idő volt. A Fehér útra fordulva végre megláthattam a túráról készült képekről már
ismert katonamocit, egy még mindíg szuperáló BMW képében. Épp akkor indították a fiuk s mentek le a faluba vízért. Mi a
sárgán folytattuk tovább, persze nem Nagykovácsi irányába. Aztán megjött a mumus szántóföld is, ahol sok jelzés nem
volt, de Dani borotvaéles emlékezete segített eljutni a Békás patakig s az attól nem messze beásott katona csoportig.
Benyakaltunk teából s hamarosan Perbál utcáit koptattuk. Némi tekergéssel értünk egy papírral jól kijelölt kőkeményre
fagyott szántóföldi útra. Sajnos innen hosszan ezen a bokaszaggató terepen kellett menni. Már alig emlékszem merre és
hányszor tekeredett meg az út s ekkora bevallom őszintén kezdtem elfáradni. Az Anyácsapusztai pont vitt némi színt az
unalmas és rettenetes minőségű terepbe. Válogatott szidalmakkal illetve az út minőségét értünk el aztán a Kakukk
hegyre, amire jó kis emelkedő vitt fel. A szúróbélyegzőt nem találtuk, mint kiderül a célban, más sem. Innen kb. 1.5
km.-es ereszkedés s már fogyaszthattuk a pár virslit teával vagy épp forralt borral. Természetesen előtte átestünk a
szép emléklap, kitűző és felvarró átadási ceremónián.
Kellemes, jó kis túra volt, bár a tikkasztó végét azt feledném. De ez semmi ahhoz képest, amit a vesztes, de legalább
életben maradt katonák érezhettek. Milyen jó, hogy mi békében élhetünk s ilyen remek túrákon vehetünk részt.
Meghatóak azok mécsesek, az emlékezet fényes emlék‐üvegei, amik méltán őrzik tovább a katonák emlékét, s
figyelmeztetnek mindannyiunkat, hogy az élet túlságosan értékes.