2015 — Kitörés 60 — Kollár Zsuzsa — Egy NAGYON szubjektív beszámoló

Vannak pillanatok az életemben, amikor olyan mélyen megértem az élet ajándékát, hogy egyszerűen csak állok, összeszorult torokkal, könnyekkel a szememben és felnézek az égre. Nem jön ki más a számon, csak egy egyszerű “Köszönöm Istenem!”.

2015. február 14.

16:45. Esztergom. Indulunk. Győző és Zoli társasága a kocsiban erőt ad. Ahogy rendezgetem a dolgaimat – és próbálok minden kis szükségesnek tűnő dolgot belegyömöszölni a futómellényembe –, kicsit izgatottan, kicsit félve, arra gondolok, hogy miért is vagyok itt. Életem eddigi legkomolyabb fizikai és mentális futós kihívása előtt állok.
Hogy kerültem ide?! Egy hónappal ezelőtt még nem volt tervben ez a túra.
Az élet néha hoz furcsa fordulatokat. Egy ideje tanulom, hogy hogyan tudom a váratlan és néha fájdalmas helyzeteket legjobban a javamra fordítani. Néha megy egyedül is, Istennel, de legtöbbször a szeretteim és barátaim segítenek abban, hogy átmenjek egy-egy nehézségen. A nevem már két hete ott szerepelt a Kitörés 60 nevezettek listáján. Szívem szerint kiszálltam volna.
A múlt pénteki beszélgetés Zolival viszont meggyőzött arról, hogy a visszalépés nem opció. Pontosan amiatt ahogy a dolgok alakultak, ott a helyem. A dilemma ezzel együtt felmerült bennem, hogy mindenképpen futva szeretném teljesíteni a távot, de akiket ismerek, és tudom, hogy mennek, azok vagy gyalog indulnak (túráznak), vagy UFO tempóban kívánják ledarálni a közel 60 km‑t. Zoli határozott bátorítása mindenesetre segített meghozni az elhatározást, és döntöttem, megcsinálom… hogy ha kell, egyedül is nekivágok, futva.
Ekkor jött a döbbenet. A jóféle. A családom, és a barátaim, akik évek óta ismernek és tudják, hogy miken megyek keresztül, olyan szinten mellettem voltak, hogy egyszerűen csak ámultam és nem győztem megköszönni őket Istennek. Zsuzsi, Böbi, Dia, Edina, Eszter és Zoli, és a többiek, mind-mind arra bátorítottak, hogy vágjak neki. Nem vagyok egyedül. Nem vagyok egyedül!
A Kitörés 60 nem csak egy kemény futás lesz, hanem út a gyógyuláshoz. Ezen a túrán ismét szembe kell néznem a félelmeimmel, ismét el kell jutnom a saját határaimhoz, és túl kell lépni ezeken.
Zoli, egy elképesztően tehetséges futó, eszméletlen eredményekkel a háta mögött, és még eszméletlenebb lehetőségekkel a lába előtt, felajánlotta, hogy végigfutja velem a Kitörést. Amikor ezt múlt pénteken elmondta, arra gondoltam, hogy senkinek a világon nincsenek ilyen drága barátai. Az igaz barátság önzetlen, és le tud mondani a saját érdekeiről a másik javára. Összeszorult torok, könnyek. Végtelen hála a szívemben. Isten tudja, hogy kik azok az emberek akiket mellém rendelt, nagyon is jól van ez így.
Ülünk a kocsiban. “Megvan mindenem? Vigyek sapkát? Kell ennyi kaja? Kabátot vegyek?” Zoli közben adja a tanácsokat. Győzővel férfiasan elbeszélgetnek. Szeretem hallgatni amikor férfiak egymás között beszélgetnek. Én pedig nézem ahogy elhagyjuk a kis falvakat, és egyre közeledünk a Kitörés rajt helyszínéhez. (Taking it all in…) Egy pillanatra mint egy filmet, úgy látom az életemet. Nagy kaland lesz ez a mai jelenet, amikor újabb és újabb kemény kihívásokkal kell megküzdenem. Életem története. Mindannyiunk története.
„Győző, jövőre te is jössz velünk!”
Megérkezünk. Ez izgi.
“Úgy néztek ki mint a desszantosok” A felszerelés kötelez… érzek egy kis nyomást, jól érzem?

17:06. Vár — Bécsi kapu. A rajtban egy gyors fotó, és már indulunk is. Zoli diktálja a tempót, vezet. Rengetegen vannak. Kerülgetünk.
Jé, ott jön Z.Roland. Nagy mosollyal köszöntjük egymást. “Mi van Roli, te nem futsz?”
Néha halljuk, ahogy az emberek egymás közt megjegyzik, “nekünk is így kéne menni”. Terepszínű ruhákban, katonai egyenruhákban, túra felszerelésekben, több száz ember indul útjára. Mindenkinek megvan a maga története.
3–4 km-nél. “Zoli, nagyon fáj a lábam. A sípcsontomnál begörcsölt, vagy nem tudom mi ez. Mind a kettő. Rosszul leszek… Rosszul vagyok!!! Igen, álljunk meg… Mi ez??? Mi történik velem?”

Ezt nem hiszem el, már az elején kész vagyok, nem tudom így végigcsinálni. Mindjárt elájulok.

Zolinak hihetetlen lélekjelenléte van, azonnal leültet, és segít rájönni, hogy valószínűleg túl szorosra húztam a cipőt. Leveszem a kamáslit, meglazítom a cipőfűzőt, lehúzom a bal lábamról a bokarögzítőt (a Turul túrán szerzett részleges bokaszalag szakadásom miatt még mindig muszáj vigyáznom). Közben szakad rólam a hidegverejték. Iszonyatos éles fájdalmat érzek mindkét lábamban. Nézem Zolit, ahogy picit aggódva figyel engem. Nem akarok kiszállni, nem akarok csalódást okozni, se magamnak, se neki. Nem akarom feladni. Muszáj, rendbe jönnöm… Közben haladnak el mellettünk az emberek, de nem igazán érzékelem őket. Lassan kezd enyhülni a fájdalom. A kamáslit és a bokarögzítőt Zoli belegyömöszöli az amúgy is tele futómellényembe. Nem tudom mennyi idő telt el. Sajnálom, hogy meg kellett állnunk, és időt veszítettünk, de kész vagyok elindulni. Kérem a Teremtőmet, hogy adjon erőt minden további lépéshez. Mind a kettőnknek.

“Jól vagyok, mehetünk!”

És már úton is vagyunk. Szépen tempósan haladunk felfelé. A sík szakaszon utazósebességgel gurulunk. Egy ismeretlen hang mellettem, “rendben van a lábad? Minden OK?”
Minden OK!

Első ellenőrzőpont: Széchenyi emlékmű (5.5 km)

Zoli navigál, hálás vagyok neki. Megyek utána, ő pedig megerősít: “Zsuzsi ez most rólad szól…” Hmm. Nem drága barátom, ez nem csak rólam szól. Ez arról is szól, hogy te feláldoztad ezt az időt, ezt a lehetőséget, hogy engem végigvigyél ezen a közel 60 km-en, a saját tempódhoz képest sokkal lassabban menj, csak, hogy egy barátot megerősíts abban, hogy az élete igenis ér valamit.
Zoli hívja Esztert, “minden rendben”. Nagyon drágák nekem. Ja, igen a palacsinta ebéd… Picit irigykedek, majd legközelebb én is azzal alapozok.

Második ellenőrzőpont: Csacsi rét (8.8 km)

Közben beszélgetünk, nevetünk, ha a helyzet úgy kívánja pókemberként ugrálunk a kidőlt fákon, miközben a túrázó társaink a fenekükön csúsznak át ugyanezek alatt a fák alatt.
Megyünk. A terep kemény. Felkerül a grip, és innen azzal megyünk tovább. Hó és tükörjég.
Az idő csodálatos. Nem kell a sapka, sál, se a kesztyű. Három réteg futópóló elégnek bizonyul. Csodálatos látvány tárul elénk, ahogy megyünk felfelé.

Harmadik ellenőrzőpont: János-hegy (12.4 km)

“Milyen csokit kértek?” “Snickeeers!!!” A pontőröket sikerül megmosolyogtatni.
Mosolygok én is, de közben fájdalmas érzések szorítják össze a szívemet… Néha csak a következő lépést nehéz meglépni. Az ember könnyen az önsajnálatba veti magát. “Kemény csaj vagy”, mondják. Dehogy vagyok kemény, nem is akarok az lenni. Egyszerűen így dolgozok fel dolgokat.

Negyedik ellenőrzőpont: Nagy-Hárs-hegy (15 km)

Nagyon kell figyelni, minden lépést előre ki kell gondolni, egy rossz mozdulat és a túrának vége lehet. Vajon hányan fognak ma lesérülni? Hányan fognak csontot törni, bokaszalagot szakítani…
Ahogy lenézünk a gyönyörű Budapestre, arról beszélgetünk, hogy milyen kemény lehetett 1944–45 telén ezeknek a katonáknak, akik a legnagyobb reménytelenség ellenére mertek kockáztatni. El sem tudjuk képzelni, mit élhettek át. Az életük árán is szembe mertek nézni a félelmeikkel és az ellenséggel. Bátorság. Dicsőség. Mi pedig futunk. Szabadon. Biztonságban. Egy álomszép helyen. Ez a nem semmi. Ajándék.

Ötödik ellenőrzőpont: Újlaki-hegy (21.4 km)

Közben találkozunk G.Zoliékkel. Majd R.Petiékkel. Peti jön egy pár métert velünk. Hergel minket rendesen, hogy ez nem tempó, induljunk el végre. Először nyomást érzek, de később örülök ennek a kis beszólásnak. Igaza van, menni kell.
13 ellenőrzőpont. Szépen megyünk előre, egyiktől a másikig. Már messziről látjuk a következőt, már nyúlok is hátra a mellényem zsebébe a pecsét papírért. Csak el ne hagyjam. Pár szó erejéig mindegyik helyen megállunk, begyűjtjük a pecséteket. A “katonák” jó fejek, vannak érdekes jelmezek, érdekes karakterek.
Egy-két arc marad meg bennem, vajon meddig fogok rájuk emlékezni… A fa mögé bebújt katonák. Egy férfi és egy nő. Zolit tavaly itt ijesztették meg, meséli. A fiatal katona, aki nem fogad el puszit mert szolgálatban van. A csipkeruhába öltözött honvéd. A sérült katona, akinek nem fejlövéstől vérzik a homloka. Erőt egészséget, és jó estét! Tábortűz. Csend. Tél szag.
Megyünk a jégen, megyünk a fagyos hóban. Néha megcsap minket egy kis meleg áramlat. Néha pedig – amikor a völgyben járunk – kimondottan hidegnek érezzük a levegőt.

Egyszer-egyszer megállunk, lekapcsoljuk a fejlámpákat, hallgatjuk a csendet, és nézzük a csodálatos csillagos eget. Arra gondolok, hogy ebben a pillanatban pont itt a helyem. Muszáj megtapasztalnom ezt az érzést. Eszembe jut Isten. Itt van. “Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat amiket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá” (Zsoltár 8:4–5). Ezt az érzést senki nem tudja elmesélni, ezt meg kell tapasztalni.

Zoli közben terep trükköket tanít. “Ha látod, hogy én megcsúszok, akkor ne gyere arra. Ha feltorlódik a tömeg, kerüld meg őket. Keress egy jó és biztonságos utat”. Figyelek. Visszaemlékszek az első terepfutásomra, amire ő vitt el. Első futásra megszerettem a terepet. Tudtam, hogy ez lesz az én utam. Akkor nem gondoltam volna, hogy kevesebb mint egy év múlva itt leszek a Kitörésen, és egy ilyen komoly terepen megpróbálhatom magam.

Zoli vezet. Néha hihetetlen erő és elszántság lesz úrrá rajtam. Néha viszont megrettenek a távolságtól. Eszembe jutnak nagy mondatok általam tisztelt futóktól: ne felejtsd el, hogy miért vagy itt… Ha lehetőséget adsz magadnak arra, hogy bármilyen kifogást találj, akkor fennáll a veszélye a kiszállásnak. A B és C tervért is tudj küzdeni…

Az olvadt, saras szakaszokon a grip megnehezíti a futást, többször meg is állunk, hogy megigazítsuk őket, mert folyton előrecsúsznak. Pár perc hezitálás után úgy döntünk, levesszük őket. Innentől grip nélkül megyünk végig.

Hatodik ellenőrzőpont: Virágos-nyereg (23.1 km)

A tea nem készült el. Szendvicset azért veszünk. Bár tudom, hogy nem fogom megenni.
Katonasírok az út mentén. Felkavaró érzés. Jó emlékeztető. Örülök, hogy egy olyan országba és időbe születtem, ahol nincs háború.

Hetedik ellenőrzőpont: Alsó-Jegenye-völgy (27.6 km)

A mezőny teljesen szétszakadozik. Innentől kezdve szinte alig látunk embert. A rövidebb távokon induló turisták vannak előttünk, de őket is hamar megelőzzük. Két futó, akiket beérünk.
Valahol ezen a szakaszon sikerül a jégen egy hatalmasat esnem. A bal sípcsontom megzúzódik az eséstől. Felállok, nagyon fáj. Közben Zolit kérdezgetem, “ugye nem tört el, ugye nem tört el?”. Egy pár perc séta, újra indulunk. Felnevetek. Nem is én lennék, ha nem estem volna.
A két futót újra beérjük. Mennyien lehetnek még előttünk?

Nyolcadik ellenőrzőpont: Muflon-itató (33 km)

Egy pár korty forró tea és mosdószünet. Zoli közben a három futósráccal beszél. 16:30-kor indultak. Vajon hányan lehetnek még előttünk?
Megyünk tovább. Most kellene belehúzni egy kicsit. De kezdek fáradni. A sípcsontom – amire ráestem – lüktet. Érzem, hogy mindkét talpamon kezdődnek a vízhólyagok. A korábban elfogyasztott szénhidrát zselék, és a magnézium elkezdi kikezdeni a gyomromat. Innentől kezdődik a Kitörés. “Istenem, segíts. Zsuzsi, szedd össze magad…” mondogatom. Zoli bátorít, húz, viccelődik. Nagyon sokat segít.
“Együnk ropit.” Jól esik a sós. Két helyen egy picit eltévedünk. De a Suunto nem téved.
Vannak részek, ahol meredek szakadék mentén megyünk. Nagyon csúszik. Félek. Elképzelem, hogy egy rossz lépés és máris lezúgok a fák között a szakadékba. Gyorsan túl akarok lenni ezen a szakaszon.
Kis patakokon kelünk át. Szívom magamba az élményeket, képeket, hangokat, hangulatokat.

Kilencedik ellenőrzőpont: Fehér-út (38.6 km)

Jönnek a szántóföldek. Pár hete itt bokáig ért a dagonya. Most jégbe fagytak a rögök. Nehéz futni ezen a terepen, de mégis jobb mintha sár lenne. Sokat belegyalogolunk. Vannak havas részek, lefagyott részek. Nagyon kell figyelni. Egyre fáradtabb vagyok. Vajon mennyi van még bennem?
Zoli felbont egy csomag földimogyorót. Nem tudok kajára gondolni. Pedig jó lenne enni pár falatot. “Na jó, mégis kérek.” Be merjem még tolni az utolsó ampulla (250 mg) Magnéziumot? “Zoli, mit gondolsz?” Hát igen, ezt valóban csak én tudom. Ki kell tapasztalni. Minden egyes ilyen túra egy lecke. Felkészít a következő határkeresésre. Mit, mennyit, hogyan, és mikor. Egyet már most eldöntöttem. Legközelebb nem pakolok ennyi kaját a futómellényembe. Felesleges extra 3–4 kg-ot cipelek a hátamon. Mennyivel könnyebben futnék enélkül a súly nélkül.

Tizedik ellenőrzőpont: Malom-földek (44.7 km)

Fagyott, jeges hó. Nehéz benne futni. Néha beszakad alattunk. Egy ilyen pillanatban, egy rossz lépéstől kimegy Zoli bokája. Együttérzek vele. Tudom milyen érzés. Nagyon tud fájni. És persze az emberben minden egyes ilyen kibicsaklás után ott a gondolat, hogy mikor fog legközelebb kimenni. Utálom a terepet. De ez nem igaz! Valójában nem a terepet utálom, hanem a saját emberi határaimat. Utálom, hogy a testem nem engedelmeskedik. Utálom, hogy fáradok. Az agyam friss, a lábaim nehezednek. Miért nem tudom őket rendesen emelni? Annyira nehéz haladni. De hiszen nem csak nekem és Zolinak nehéz. Itt van még rajtunk kívül több száz ember. Nem tudhatom, hogy kinek mi a baja. Kinek hol fáj. Ki az aki kialvatlanul jött ide. Vajon Diáék merre járnak? Istenem, vigyázz mindannyiunkra.

Tizenegyedik ellenőrzőpont: Perbál Kaiser söröző (46.5 km)

Egy pár korty tea, ismét egy mosdószünet. Már csak picit több mint 10 km. Sehol senki, se előttünk, se utánunk. Megyünk tovább. Én nagyokat hallgatok. Zoli húz. Pár percenként eszembe jut, hogy miért vagyok itt. Pár percenként eszembe jut Zoliék barátsága, és hogy ő most miattam megy ilyen lassabb tempóban. Menni kell. Feladat van. Talán lehetek én az első beérkező nő. Talán. Zoli be fog vinni, tudom. Azt mondja, ha a hátán is, de bevisz. Nem, nem Zoli. Nagyon köszönöm, de igenis megcsinálom. A kiszállás nem opció. “Ez a beszéd.” Menjünk!

Tizenkettedik ellenőrzőpont: Anyácsapuszta (52 km)

Már csak a Kakukk-hegyet kell megmászni. Szemét egy szint, de valami miatt mégis várom. Talán mert ez az utolsó kemény megpróbáltatás, talán mert innen már csak pár km választ el a céltól. Minden lépés nagyon valóságos. Nem futunk. Zoli elől, ő azért megfut egy-két durvább szakaszt. Mert ő a Zoli. Inspirál.

Tizenharmadik ellenőrzőpont: Kakukk-hegy (56.3 km)

A nap amikor “Hitlerrel” pálinkázunk. Ez kész. Hívjuk Győzőt, indulhat értünk. Akkor innentől kezdve gurulunk, egyenest a célba. Egymás mellett futunk. Szótlanul. Zoliban még bőven ott van legalább egy maratoni táv. Nekem mára ennyi elég.

Cél: Szomor (57.815 km)

01:51. Beérkezünk. Zoli a tornateremhez vezető kis úton leállítja a Suunto‑t, elkezd gyalogolni. Nem értem. Mosolyogva emlékeztetem, hogy még nincs vége, a cél még pár méter, a hajrá a legvégéig tart. Nevetünk mindketten. A kis falusi iskola tornatermében csak páran várakoznak. A pontőrök regisztrálják az időnket, gratulálnak. Átvesszük az okleveleket és a már célba ért férfiak néznek minket. Az egyik szervező készít rólunk egy képet. “Milyen frissek vagytok”, mondja.
Lefutottam. Kész!

Nem hiszek a fülemnek, de közben valaki megszólal, hogy nem csak az első női befutó vagyok, hanem női pályacsúcsot is mentem. Tényleg? Ez jó. De annyira nem jöttem jól. Örülök azért. A férfiak kérdezgetnek minket, mesélünk egymásnak. Egyikük elkéri a pecsétlapomat, lefotózza. Közben nyújtunk, és már kérjük is a virslit és a forralt bort. Egy nem fogadott hívás 00:08-kor. Anyutól egy korábbi sms, “Kitartás, nagyon klassz vagy. Szeretlek, büszkeségem vagy”. Felhívjuk Böbit. Nagyon várta a hívásunkat. Örül ő is. Felhívom a tesómat, éppen buliban van, “eszméletlen büszke vagyok rád”, mondja.

Győző már jön is értünk. Csokit és narancsot hozott nekünk. Vidáman mesélünk neki a hazafelé úton. „Győző, jövőre te is jössz!”

Ennyi volt hát? Közel 60 km. Életem eddigi legnagyobb futós próbatétele. Hatalmas élmény volt.

A mérleg:

Egy összezúzott sípcsont, 2 vízhólyag, 3 elveszített grip szegecs.

KONTRA

Egy életre szóló élmény, 9+ óra egy igaz barát oldalán, fizikai és mentális győzelem, egy női pályacsúcs.

A nap végén, hálás vagyok azért, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy… Nem mondom, hogy mindent értek, de tanulom elfogadni a helyzeteket. És tanulom a legtöbbet kihozni a nehézségekből. Ha Isten az én oldalamon fut, ki árthatna nekem?

Ugyanakkor azt is látom, hogy az élet a maga bonyolultságával csodálatosan precízen össze van fonva. 70 évvel ezelőtt egy pár száz katona bátor döntése ma hatással volt az én életemre. Soha nem tudhatjuk, hogy a mi életünk hogyan fog másokat megérinteni, vagy hogy a mi döntéseink hogyan lesznek más emberekre hatással. Ezért úgy gondolom, hogy érdemes egy olyan életet élni, ami a körülöttünk élőkre, és akár jövőbeli ismeretlenekre is – ha nem is közvetlenül – jó hatással van.