2014 — Kitörés 60 — Hegyikalandorok beszámolója

Kitörés 60, avagy keresztül a sártengeren

Akik rendszeres olvasói oldalunknak ők tudják, hogy nem szoktunk belemenni politikai kérdésekbe, de ez alól most kivételt teszek. Nyilván, akik látták vagy hallották az ominózus beszélgetést a tévében a “két történelmileg igen felkészült észlénnyel” (direkt nem írom a TV adó és a két személy nevét) azok tudják miért írom ezeket a sorokat. Ami ment megint, az nem volt más mint hisztériakeltés. Egyrészt a Kitörés túrát idén rendezték meg 8. alkalommal!!!, két emberünk meg úgy tett mintha eddig mit sem tudott volna az egészről. Mindenesetre ez a tény “éles” megfigyelőképességről árulkodik. Nem kívánok belemenni abba miket mondtak a túráról, a szervezőiről, a résztvevőiről aki kíváncsi az összehordott hazugságaikra nézze meg youtube-on. Először is tisztázzunk egy-két történelmi tényt. Magyarország Németország szövetségeseként lépett be a háborúba és 1945. április 4-ig nem is lépett ki. Ránk magyarokra jellemző, hogy a történelmünk során nem árultuk el a szövetségeseinket. Nézzük a szemben álló feleket: a körülzárt budai várban német részről a IX. SS hegyi hadtest (28000 fő), magyar részről az I. hadtest védekezett (30000 fő), pár ezer nyilassal (2000–2500 fő) kiegészülve. A létszám adatokból egyből kitűnik hogy nem csak nyilasok védték a várat, mint ahogy azt egyes körök hangoztatni szeretik. A túloldalon iszonyat túlerővel a szovjetek 6!!! hadteste és a románok 7. hadteste támadott (összesen: 177000 fő).
Budapest ostroma (forrás: Magyarország története)
Tehát a don-kanyari felálláshoz képest csak egy változott. A románok ismét elárulták a szövetségeseiket. Sokadszorra… És itt tenném fel a kérdést. Mennyivel különb az a magyar honvéd aki a Don-kanyarban esett el, mint aki a saját földjét a saját fővárosát védte? Félreértés ne essék az én dédapám is a doni áttörésnél veszett oda. Az egyikről megemlékezünk, a másikról pedig lassan megemlékezni se szabad? Lehet bennem van a hiba de ezt a kettősséget én nem tudom elfogadni. Számomra ugyanolyan hősök azok akik Pestet védték, mint akik Don-kanyarnál estek el. És persze ide lehetne sorolni az összes magyar katonát akik hűen betartották esküjüket. Az ostrom történetét pedig már ismerjük. 1945. február 11-én kitört a várból a védősereg. Iszonyatos veszteségeket szenvedve 600–700 fő érte el a német vonalakat. A győztes szovjetek pedig megkezdték tombolásukat a magyar fővárosban. Megerőszakolt nők, gulágra deportálás, a sziklakórházban a betegeket, sebesülteket lángszóróval “kezelték”… Pedig a románokat be se engedték.
És végezetül egy szovjet propaganda plakát.
“És elhozza a bolsevik igát!” csak ez gondolom nem fért rá
Na persze. Egyrészt soha nem volt fasizmus Magyarországon, egyedül az olaszoknál létezett. A németeknél nemzeti szocializmus volt. A “felszabadulás” meg újabb megszállást hozott 40 évre.
De most már térjünk rá a túrára. Hárman indultunk neki (Ákos, Bátor, Laca). Mindannyian életünk első 60-asára készültünk. Mondjuk 1995-ben legyalogoltam a Kinizsi 100-at de hol van az már… Autóval érkeztünk Szomorra a célba. Innen busszal mentünk a rajthoz a Budai várba. A rajtnál se ellentüntetők, se provokátorok, csak két mikrobusznyi rendőr, de igazából nem sok mindent csináltak. 17:10-kor elrajtoltunk.
A Diós-árkon emelkedve értük el az első ellenőrzőpontot a Széchenyi-emlékműnél. A Normafa után aztán szembesültünk a borzalmas terepviszonyokkal ami kisebb megszakításokkal a túra végéig kitartott.
Sártenger. (fotó: Makkay Zoltán)
A 3 ismeretlen katona sírjánál mécsest gyújtottunk. Előző nap a sírt megrongálták, (lehet tippelni kicsodák) de szépen helyreállították a túrára.
Katonasír
A János-hegyen az orosz katonák csokit osztottak. Jött a következő hegy a Nagy-Hárs-hegy. Innen ereszkedtünk le Hűvösvölgybe. Újabb emelkedő következett a Vadaskerti katonasírokhoz. Nagyjából negyed 12-re értük el a Virágos-nyerget. Itt majdnem 1 órát vártunk a kajára… 🙁 Innen a sárga jelzésen haladtunk tovább a Csúcs-hegy oldalában. Borzalmas volt. Csúsztunk, másztunk jó párszor el is estem. Végre elértük az Alsó-Jegenye-völgyet. Frissítettünk, majd neki vágtunk a Zsíros-hegynek. Még mindig jó tempóban haladtunk, bár mire felértünk pihenőt kértem az Ákostól. Beszélgettünk a pontőrökkel, bevertem egy sört meg egy kávét. Az egyiktől még a puskáját is elkunyeráltam egy fotó erejéig.
Előre 🙂
Innen a Nagy-Szénás felé indultunk. Felérve erős szél fogadott minket. Némi kavarás után visszataláltunk az útra. Leértünk a Fehér-útra. A 39. kilométerünket tapostuk már. Ákos közölte fél 6 van, mondom akkor combos lesz az utolsó 20 km. 4 óránk maradt rá. Tempót váltottunk és rohamléptekkel értük el Perbált. Közben a Nap is feljött. Az ep. előtti vadkerítésen nagy nehezen átvezettük Batit. A faluban én már rettenetesen rosszul éreztem magam, a térdem is kezdte megadni magát. Bevettem a 3. Voltaren Dolo-t. Ettől kicsit jobban lettem. Anyácsapuszta előtt aztán már világ vége hangulatba voltam. Ákos mondta beáll előre, majd nyomja ő a tempót. Bátor is vastagon segített. 50 km után még mindig nagy erővel húzott ha érezte hogy kiesek a ritmusból. Benyomtam egy tábla csokit ettől ismét jobban lettem. Már csak a Kakukk-hegy volt hátra. A meredek kaptató után elértük az utolsó ellenőrzőpontot. Fent a “Führer” fogadott minket :). Ketyegett az idő, de sikerült időben megérkeznünk a célba.
Kitörők. Ákos, Bátor, Laca
A híresztelésekkel ellentétben a túra NEM náci, fasiszta, antiszemita túra. A résztvevők és a rendezők részéről sem tapasztaltunk ilyet. Aki nem hiszi, az jöjjön el jövőre és gyalogolja végig a távot, ne a karosszékből okoskodjon.
Dicsőség a Hősöknek!
A túra fotói itt.