2014 — Kitörés 60 — Hegyikalandorok beszámolója

Kitörés 60, avagy keresztül a sártengeren

Akik rendszeres olvasói oldalunknak ők tudják, hogy nem szoktunk belemenni politikai kérdésekbe, de ez alól most kivételt teszek. Nyilván, akik látták vagy hallották az ominózus beszélgetést a tévében a “két történelmileg igen felkészült észlénnyel” (direkt nem írom a TV adó és a két személy nevét) azok tudják miért írom ezeket a sorokat. Ami ment megint, az nem volt más mint hisztériakeltés. Egyrészt a Kitörés túrát idén rendezték meg 8. alkalommal!!!, két emberünk meg úgy tett mintha eddig mit sem tudott volna az egészről. Mindenesetre ez a tény “éles” megfigyelőképességről árulkodik. Nem kívánok belemenni abba miket mondtak a túráról, a szervezőiről, a résztvevőiről aki kíváncsi az összehordott hazugságaikra nézze meg youtube‐on. Először is tisztázzunk egy‐két történelmi tényt. Magyarország Németország szövetségeseként lépett be a háborúba és 1945. április 4‐ig nem is lépett ki. Ránk magyarokra jellemző, hogy a történelmünk során nem árultuk el a szövetségeseinket. Nézzük a szemben álló feleket: a körülzárt budai várban német részről a IX. SS hegyi hadtest (28000 fő), magyar részről az I. hadtest védekezett (30000 fő), pár ezer nyilassal (2000–2500 fő) kiegészülve. A létszám adatokból egyből kitűnik hogy nem csak nyilasok védték a várat, mint ahogy azt egyes körök hangoztatni szeretik. A túloldalon iszonyat túlerővel a szovjetek 6!!! hadteste és a románok 7. hadteste támadott (összesen: 177000 fő).
Budapest ostroma (forrás: Magyarország története)
Tehát a don‐kanyari felálláshoz képest csak egy változott. A románok ismét elárulták a szövetségeseiket. Sokadszorra… És itt tenném fel a kérdést. Mennyivel különb az a magyar honvéd aki a Don‐kanyarban esett el, mint aki a saját földjét a saját fővárosát védte? Félreértés ne essék az én dédapám is a doni áttörésnél veszett oda. Az egyikről megemlékezünk, a másikról pedig lassan megemlékezni se szabad? Lehet bennem van a hiba de ezt a kettősséget én nem tudom elfogadni. Számomra ugyanolyan hősök azok akik Pestet védték, mint akik Don‐kanyarnál estek el. És persze ide lehetne sorolni az összes magyar katonát akik hűen betartották esküjüket. Az ostrom történetét pedig már ismerjük. 1945. február 11‐én kitört a várból a védősereg. Iszonyatos veszteségeket szenvedve 600–700 fő érte el a német vonalakat. A győztes szovjetek pedig megkezdték tombolásukat a magyar fővárosban. Megerőszakolt nők, gulágra deportálás, a sziklakórházban a betegeket, sebesülteket lángszóróval “kezelték”… Pedig a románokat be se engedték.
És végezetül egy szovjet propaganda plakát.
“És elhozza a bolsevik igát!” csak ez gondolom nem fért rá
Na persze. Egyrészt soha nem volt fasizmus Magyarországon, egyedül az olaszoknál létezett. A németeknél nemzeti szocializmus volt. A “felszabadulás” meg újabb megszállást hozott 40 évre.
De most már térjünk rá a túrára. Hárman indultunk neki (Ákos, Bátor, Laca). Mindannyian életünk első 60‐asára készültünk. Mondjuk 1995‐ben legyalogoltam a Kinizsi 100‐at de hol van az már… Autóval érkeztünk Szomorra a célba. Innen busszal mentünk a rajthoz a Budai várba. A rajtnál se ellentüntetők, se provokátorok, csak két mikrobusznyi rendőr, de igazából nem sok mindent csináltak. 17:10-kor elrajtoltunk.
A Diós‐árkon emelkedve értük el az első ellenőrzőpontot a Széchenyi‐emlékműnél. A Normafa után aztán szembesültünk a borzalmas terepviszonyokkal ami kisebb megszakításokkal a túra végéig kitartott.
Sártenger. (fotó: Makkay Zoltán)
A 3 ismeretlen katona sírjánál mécsest gyújtottunk. Előző nap a sírt megrongálták, (lehet tippelni kicsodák) de szépen helyreállították a túrára.
Katonasír
A János‐hegyen az orosz katonák csokit osztottak. Jött a következő hegy a Nagy‐Hárs‐hegy. Innen ereszkedtünk le Hűvösvölgybe. Újabb emelkedő következett a Vadaskerti katonasírokhoz. Nagyjából negyed 12‐re értük el a Virágos‐nyerget. Itt majdnem 1 órát vártunk a kajára… 🙁 Innen a sárga jelzésen haladtunk tovább a Csúcs‐hegy oldalában. Borzalmas volt. Csúsztunk, másztunk jó párszor el is estem. Végre elértük az Alsó‐Jegenye‐völgyet. Frissítettünk, majd neki vágtunk a Zsíros‐hegynek. Még mindig jó tempóban haladtunk, bár mire felértünk pihenőt kértem az Ákostól. Beszélgettünk a pontőrökkel, bevertem egy sört meg egy kávét. Az egyiktől még a puskáját is elkunyeráltam egy fotó erejéig.
Előre 🙂
Innen a Nagy‐Szénás felé indultunk. Felérve erős szél fogadott minket. Némi kavarás után visszataláltunk az útra. Leértünk a Fehér‐útra. A 39. kilométerünket tapostuk már. Ákos közölte fél 6 van, mondom akkor combos lesz az utolsó 20 km. 4 óránk maradt rá. Tempót váltottunk és rohamléptekkel értük el Perbált. Közben a Nap is feljött. Az ep. előtti vadkerítésen nagy nehezen átvezettük Batit. A faluban én már rettenetesen rosszul éreztem magam, a térdem is kezdte megadni magát. Bevettem a 3. Voltaren Dolo‐t. Ettől kicsit jobban lettem. Anyácsapuszta előtt aztán már világ vége hangulatba voltam. Ákos mondta beáll előre, majd nyomja ő a tempót. Bátor is vastagon segített. 50 km után még mindig nagy erővel húzott ha érezte hogy kiesek a ritmusból. Benyomtam egy tábla csokit ettől ismét jobban lettem. Már csak a Kakukk‐hegy volt hátra. A meredek kaptató után elértük az utolsó ellenőrzőpontot. Fent a “Führer” fogadott minket :). Ketyegett az idő, de sikerült időben megérkeznünk a célba.
Kitörők. Ákos, Bátor, Laca
A híresztelésekkel ellentétben a túra NEM náci, fasiszta, antiszemita túra. A résztvevők és a rendezők részéről sem tapasztaltunk ilyet. Aki nem hiszi, az jöjjön el jövőre és gyalogolja végig a távot, ne a karosszékből okoskodjon.
Dicsőség a Hősöknek!
A túra fotói itt.