2014 — Kitörés 25 — Radzeer beszámolója

A túráról a TTT honlapján hallottam először, és nagyon megtetszett. Elolvastam egy‐két beszámolót is, és nagyon meghozta a kedvem a túrához. Ez mind be is igazolódott, különleges volt a túra hangulata, és remélem jövőre is ott lehetek.

Ketten mentünk, Petivel. A kocsit Pesthidegkúton hagytuk, a falu közepén. Innen buszoztunk be a várba, ahol már meglehetősen nagy tömeg fog fogadott minket. A rendőrök épp készülődtek haza, tüntetőket nem láttunk, csak túrázókat.

Regisztráltunk, és el is tudtunk indulni, mert 16:30 volt. Gondolkoztunk, hogy hol a rajt, de végülis nem volt gond: jöttek a hagyományőrzők, és ők indították a túrát 🙂

Velük mentünk a túra elején, nagyjából a Diós árkon végig. Menet közben azon gondolkoztam, hogy emelkedik, nehéz, de ránk nem lőttek, tele volt a hasunk, jó volt a ruházatunk, szavunk sem lehet, pedig azért az egy erős rész a túra elején. Innentől kezdve valahogy igyekeztem ebben a szellemiségben venni a nehézségeket a túra során.

Felértünk a Széchenyi‐hegyre, ahol köd fogadott bennünket. Gyönyörű volt az utcai lámpák fénye a ködben. Itt egy kedves szanitéc hölgy várt minket az 1. Honvéd Gyalogezred pecsétjével. Továbbindultunk a többiek után, pedig ők sajnos rossz felé mentek. Hamar visszafordultunk és elindultunk a zöld jelzésen. Igazából a másik megközelítés sem volt rossz, csak nem az volt a térképen. A narancs színű köd olyan álomszerű volt.

Hamar felértünk a Normafához, de itt nem volt ellenőrzőpont. A társaság többsége azért fújt egyet, és mi is elővettük a lámpákat. Én fejlámpát, Peti pedig egy kézilámpát, amivel ő járt jobban. A ködben ugyanis a páráról visszaverődő fény miatt nem sokat segített a fejlámpa, a nagy kézilámpa viszont annál inkább.

Az első síremléket érintve mi is megálltunk emlékezni. Mécsest gyújtottunk, illetve én csináltam fényképeket is. Rájöttem, hogy a vakut érdemes elfelejteni, helyette a fának támasztottam a gépet, hogy ne nagyon mozduljon be a kép, és így sikerült néhány értékelhető képet is készíteni. A Csacsi‐réten német katonák, szanitécek, és egy kutyus vártak minket. Mind beöltözve 🙂

A Légoltalmi Liga pecsétjével indultunk tovább, miközben a pontra minden irányból jöttek turisták. Nem tudtuk honnan, de jöttek. Itt kezdődött a móka, akarom mondani a sár. Enyhe megcsúszásokkal kísérve ereszkedtünk lefelé, hogy felfelé az Erzsébet‐kilátóhoz újra felkapaszkodjunk. Petinek meglehetősen fájt a lába a bakancstól. Csak másnap tudtam meg, hogy eléggé vérzett is a túra végére a lába, de jött végig panaszkodás nélkül!

Csöndben értünk fel a kilátó aljához, ahol lobogó tűz és a Vörös Hadsereg katonái fogadtak minket. Őrbunda, pipa, rúzs, a hangulatról itt is gondoskodtak a sportszelet mellett.

Felkapaszkodtunk a kilátóba is, hogy — Peti szavaival élve — közelebbről is megszemléljük a ködöt. Ereszkedés közben alkalmunk van kicsit kipihenni magunkat, nem esik el egyikünk se, nincsen nagy csúszkálás. A Nagy‐Hárs‐hegyre kiadós kaptató visz fel minket. Izzasztók a kabát, a sál. Levenni nem szeretném a kabátot, a sálat, meg a sapkát hol felveszem, hol leveszem. Kicsit elszakadok Petitől, egy újabb pecsét birtokában bevárom Petit. Eszünk egy falatot, és nekivágunk a Hűvösvölgy felé vezető szakasznak.

Itt már nagyobb a tömeg, sokan elmennek mellettünk, de ebben a sárban nem érzem, hogy sietnem kéne. Bőven beleférünk a szintidőbe, hát nem sietünk. (Még akkor is, ha nekem gyorsabban jönne a lépés, mint Petinek.) Újfent gyertyát gyújtunk Hűvösvölgy előtt. Csak itthon gondolkozom el rajta, a látott képek, és a 60‐as beszámolók alapján, hogy mennyi sír van végig az útvonalon…

Teavételezés után indulunk tovább a Hármashatár‐hegy alja felé. Itt előremegyek, a saját tempómban kevésbé fáradok, mintha vissza kell fogni a lépteimet. Inkább egyszerre állok majd meg a következő állomáson, mint öt percenként. El is érem az újabb pontot.

Ketten indulunk tovább a Virágos‐nyereg felé, de hosszú az út. Először érzem meg, hogy fáradt vagyok, a sár monotóniája is rásegít erre. A folyamatos csúszás, és a vele egyidejű beleragadás rengeteg energiát felemészt. Mégse zavar, valahogy egyszerűen jó menni, benne lenni a mozgásban. Menet közben látom, hogy valaki ki van dőlve az út szélén, ülnek is mellette. Megkérdezem, hogy tudunk‐e esetleg segíteni valamivel, de azt mondta, hogy ő csak pihen. Éjjel. Az út szélén. Ledőlve (vagy eldőlve?). Szürrealisztikusnak érzem, hogy ilyet látok, de a lábaimban a fáradtság emlékeztet rá, hogy bőven van rá oka a túrázónak, ennyi kilométer után.

Az úton szembejött velünk egy szekér, amit egy szamár vagy ló húzott. Nem értettük, mit keres ez itt. Hisz mi alig bírtunk jönni, hogy fognak akkor itt ők elhaladni. Nem is haladtak el sehogy, nemsokára jönnek vissza a tisztásra, ahol megálltunk. Később a többi beszámolóból kiderült, hogy ez az a bizonyos forralt boros kocsi.

Virágos‐nyereg: c‐é‐é‐ÉÉL!! Mi nem a katonai sátorban, hanem a büfében jelentkezünk az itinerrel. Sajnos a sor nagy. Nem maga a hossz a baj, hanem az, hogy nagyon elkezd fájni a hátam, holott egész eddig nem éreztem semmi rosszat. Leülök a székre, és hamarosan a kezembe kapom a kitűzőt és az oklevelet. Bejövetelkor a sor miatt tanakodtunk, hogy megvárjuk‐e a meleg ételt, de végül megvártuk. És annyira jól esett, nagyon jó választás volt a meleg, friss fasírt és az uborka. A forró teáért külön köszönet jár! Olyan jó a túra után ilyet enni és inni 🙂

Egy fényképet készítünk a fenyőfánál kettőnkről, majd elindulunk a kocsi felé a faluba a kék kereszten. Ez még jó két kilométer volt, a 25 után :D. Nem okoz gondot menni még, a hátam se fáj egyáltalán. És ez a két kilométer is egy egyedi emlékkel ajándékoz meg minket: a HHH oldalában kanyargó, pislákoló szentjánosbogarak áradatával. A sok kis fénypont mind egy‐egy túrázó. Nagyon sok embert mozgattak meg a szervezők!

A szervezőknek, pontőröknek, enni és inni adóknak mind‐mind köszönet a túráért, a magával ragadó hangulatért. Szerintem a lehetőségekhez mérten minden jól működött. Ennyi sokszínű hagyományőrzőt, felszerelést, kelléket mozgósítani szép teljesítmény! Köszönet a szervezésért!