2013 — Kitörés 60 — Soma beszámolója

2011-ben volt egy sikertelen próbálkozásunk (ld. egyik negatív beszámolóm) az aránylag csekély helyismeret stb. miatt. Idén ezt orvosoltuk — nyáron többször mentünk a Kitörés “előzetes” útvonalain — gyakorlatilag fejből vágtunk mindent, mi merre hány méter…
Az idein semmi problémánk nem volt.
Előnevezéssel gyorsan tudtunk rajtolni (pozitívum!) — mivel nem akartunk még 5 percet álldogállni, 16:55-kor indultunk — úgysem voltunk rakéták, meg alapból sem arról szólnak ezek a túrák általában, hogy gyorsan végigmenjünk (valakinek igen, ez mindenkinek a maga dolga). Az előírt, hivatalos útvonalról nem tértünk le Városmajornál a zöldre — tavaly előtt nagy hiba volt, mert a városban néhol igen nehéz követni a jelzést… most semmi probléma nem volt, rövidke idő alatt felértünk a Széchenyi-emlékhez. Utána Normafa, majd egy gyors kanyarral balra tartva Z+-on folytattuk az utat — figyelni kellett, olvasni az útvonalleírást, mert itt nagyot lehetett volna bukni (3-an el is mentek tovább, hiába kiáltottam feléjük és jeleztem a lámpával).
Hamar le is értünk Csacsi-rétre, aztán gyors felkaptattunk a János-hegyre is… itt volt egy kisebb pihenő, de érződött már ekkor, hogy nem lesznek túl nagy pihik, mivel kb. 1 perc elteltével, hogy nem mozog az ember, elkezd fázni… az itteni sport szeletet elraktam emléknek, szuvenírnek. Az idő jó volt, a kis hóesés külön szerencse volt, mert néhol a jeges felszínen még tapadhatott a cipő is valamennyire — már ameddig le nem taposta a megfelelő számú “vetélytárs” 🙂 … Átugorva a másik hegy tetejére — szőlőcukor -, vitt az utunk tovább Hüvösvölgybe, ahol a villamos sínek mellett egy kajáldánál (vagy ilyesminél) két paci volt befogva… furcsa volt — nem nagyon láttam még Hűvösvölgyben lovat. Ezek után a sárgán továbbmentünk a következő hegyre — először azt hittük, nem lesz ellenőrzőpont, de végül kicsit lejjebb táboroztak le. A következő állomás a 25-ösök vége volt — hál’ Istennek külön helyre szedték szét a két csapatot — ez valamennyivel megrövidítette a várakozást, és a fasírtadagok és teaporciók is jóval gyorsabban kerültek elénk (még egy pozitívum) — és név szerint jegyeztek minket ( + pozitívum), hogy még versenyben vagyunk… utána kezdődött az idő csattanója — kezdett megdermedni és jegesedni, aminek kell… Alsó-Jegenye-völgy felé már igencsak csúszott a kis egyszemélyes út… vigyázni kellett, de aki ésszel megy, az kétszer nyer.
Leérve, megkaptuk a bélyegzést, aztán irány Solymár széle, majd Nagykovácsi… Nagykovácsiban meleg leves fogadott minket… az ülőhelyproblémát megoldotta a hideg (általában senki sem akart sokáig egy helyben maradni, kb. mindenki igyekezett gyorsan betolni a melegítőt). Meglepett, hogy felirányítottak minket a Nagy-Szénásra… bevallom, nem emlékeztem, hogy arra lett volna az út korábban, de sebaj — nem volt nagy tortúra, bár a hegy tetején eléggé össze-vissza voltak a lábnyomok, nem csak mi voltunk gondban, hogy merrefelé lehet a K+ kivezetője… végül megtaláltuk — a többséget követve. Nagykovácsi szélén az ellenőrzőponton tea várt volna minket (akkor készült éppen), de nem vártuk meg. 1 percre álltunk meg, hogy a jeget letördeljük nadrágjaink belső feléről…
Következett a számunkra “hazai pálya” Nagykovácsi-Perbál. Kb. csukott szemmel is ismertük már ezt az utat — tudtuk, mire számítsunk. A lovardánál következett az újabb állomás — itt igencsak hideg volt — a szántóföldek kedveznek a szélnek… Perbálra beérve a kocsmáros invitált bennünket, akit ismertünk már, megnyugtattuk, hogy noha most nem megyünk be, majd később Zsámbékon a másik kocsmájába (úgy alakult, hogy végül nem mentünk…). Perbálról kiérve a szokásos szántóföld fogadott minket… ekkor már nem volt nehéz menni, mert egy kisebb ösvény taposva lett a hóban (hála az előttünk elhaladóknak :)). Kb. Tök fölé beérve kellett lekanyarodnunk jobbra Anyácsapuszta felé — a nyomokból láttuk, hogy a két irányból az egyikben eltűnnek a nyomok). Anyácsapuszta felé már kezdett világosodni és esni a hó — igazi téli hangulat… Bélyegzés után maradt az utolsó “akadály”, a Kakukk-hegy, amit meglepően könnyű volt legyűrni… lejutni sem volt nehéz — az erdős részen mindig volt mibe kapaszkodni.
A stációk mellett kiérve már semmivel sem törődtünk… fájó láb, jeges kulacs, fagyott cipő + nadrág + dzseki… Szomor sportcsarnokig kiértünk.
A két évvel ezelőtti túrabeszámolóm nyomán azt kell mondanom, hogy sokkal jobb volt az idei… bár a térképet hiányoltam az Itinerből, viszont a leírás aránylag elégnek tűnhet. Tanúság: csak akkor induljun bárki ezen a túrán, ha nappal legalább egyszer bejárta az érintett területeket!
Köszönet a szervezőknek!