2012 — Kitörés 60 — Ottorino beszámolója

KITÖRÉS 60 — 2012.02.11–12. Táv: 58.65 km; Szintemelkedés: 1810 m; Szintidő: 17 óra.

Amikor szóba kerül a KITÖRÉS túra, a nagyokosok mindig azt mondják, hogy a 2010-es, az volt ám az igazi, mert akkor nagy volt a hó. Ez alattomban bántotta az önérzetemet, mert én 2011-ben csináltam először és akkor “csak” beton keményre fagyott sárbarázdák és patanyomok voltak. Idén van hó doszt, és mínusz tíz alatti Celsius fokok röpködnek. Nosza! Itt az alkalom a bizonyításra, hogy a tavalyi sikeres teljesítés nem a hómentességnek volt köszönhető. Meg asztán nem tom mé’, de megkedveltem ezt a túrát. A közeli, sikamlós emlékek a TÉLI MÁTRA XL-ről arra sarkaltak, hogy jól felkészüljek a KITÖRÉSre. Frici túratársam cipőjére húzott kapaszkodókörmeivel otthonosan mozgott a Mátrában, amíg mi csetlettünk, botlottunk. Ebből okulva elmentem abba a túrafelszerelést is árusító boltba, aminek a nevét megkapjuk, ha a nagy sós vizet és a látószervet egymás után tesszük. Megvan? Rendben. Itt egy kisebb fajta vagyonért vettem egy pár fémhegyekkel szerelt, cipőtalpra húzható eszközt. Azzal a gondolattal vittem haza az új szerzeményt, hogy eme invesztíció miatt, most már mindenképpen indulnom kell a KITÖRÉSen. A szombat a készülődés jegyében telt. Késő délután jól beuzsonnáztam, és felkerekedtem, hogy a Széna téri Masztodon Kettő plazában találkozzak Pistivel.

Korán van még fent fagyoskodni a várban, beszélgetünk egy kicsit itt a langy melegben. Csevegés közben elmegy előttünk egy túrázónak öltözött hölgy, kezében két piros, összecsukott túrabot, az egyik nyelén árcédula fityeg. A kijárat felé siet. Ránézek az órámra. Tíz perc múlva, negyed ötkor mi is elindulhatunk. A tavalyi tapasztalat alapján a nevezésnél nagy tömegre számítok, ezért kell olyan korán felmenni. Idén sajnos félórával későbbre, 18 órára tették a rajtot, ezért jó pozíciót kell szereznünk, hogy holnap reggel elérjük a hazafelé tartó buszokat. Pistinek a 07:56-os tatabányait, nekem pedig a 08:49-es Széna térre menőt kell elérni, mert utána már csak dél felé indulnak buszok, akkor meg már az igazak álmát szeretnénk aludni. Otthon! — Na, kászálódjuk! Megnézzük mi újság odafent. Az emelkedős Ostrom utcán ostromoljuk a várat. Ellenállás nélkül jutunk keresztül a Bécsi kapun. Az első dolog, ami feltűnik, hogy milyen kevés a rendőr. A második — a Kapisztrán térre érve -, hogy milyen kevés a túrázó. Mindezek természetesen a tavalyi évhez viszonyítva értendők. Kiszúrom a fekete páncélsisakot viselő Surdot, aki megmutatja, hogy melyik srác osztogatja a nevezési lapokat. Idén a nevezés procedúrája nagyságrendekkel kultúráltabb, mint az elmúlt évben. Amikor végigálltad a választott távhoz tartozó sort, akkor egy gépkocsinál a kitöltött nevezési lap, és a nevezési díj ellenében kézhez kapod az itineredet. Az előnevezettek külön sorban állnak. — Hát, akkor álljunk be a 60-as sorba. Jó hosszú, de tempósan haladunk. Ó, nagyon jók vagyunk. Még csak háromnegyed hat, és már kezünkben az itiner. Gyorsan átfutom az útvonalleírást, mert érdekel, hogy idén is megvan e a Diós árok avagy [Z-] jelzés alternatíva. Megvan. Ma szívesebben mennék a [Z-]-n, mert tavaly a Diós árok rettentően benzingőzős volt. A másik, amit elolvasok, hogy Perbál után az új [S-] jelzésen megyünk e, a gombagyárat messze elkerülve. Igen (sajnos). Gyöngyi a leghosszabb sorban, az előnevezettek sorában áll, és úgy látszik hatig nem is kerül sorra. A fentebb vázolt foghíjas szomori buszközlekedés miatt nem várunk rá, de Frici gondoskodó oltalmába ajánljuk. Ha a Borókáig utolér, akkor a maradék 35-ön együtt megyünk.

Valaki kiabál egy nagyot, mire az emberek a térről a Bécsi kapu irányába kezdenek tódulni. Rápillantok az órámra: Még van két perc. Nem mozdulunk. Amikor a Magdolna torony harangjátéka rákezdi, akkor még mindig van több, mint 30 másodperc, de ezt a jeladást már hivatalosnak tekintjük, és elindulunk. A Várfok utcán lejtünk a Moszkva tér — leánykori nevén Széll Kállmán tér — felé. Beszorulunk egy terepszínű gyakorlóba öltözött, alakzatban haladó szakasz mögé. Valakinél még magnó is van, ami házilag felénekelt dallal zsibbaszt. A Moszkva tér peremén megyünk pár métert, hogy aztán balra beforduljunk a Csaba utcába. Az előttünk ballagó szakasz átmegy a túloldalra, és jobbra befordul a Városmajorba. Akkor most már biztos, hogy mi a [Z-] opciót választjuk. A lépcső előtt utolér és elhagy Bell Sanyi másik két prominens túrázó társaságában. Megfordult a fejemben, hogy ha majd elfogyasztottuk az ide épített, több szakaszból álló, nem kevés fokú lépcsőt, akkor nem megyünk fel a [Z-] jelzéssel a Martinovics-hegy tetejére, hanem rögtön ráereszkedünk az Istenhegyi útra. Amikor látom, hogy a három előttünk járó is így gondolkodott, akkor úgy döntök, hogy istenuccse utánuk megyünk. Ezzel mikrokispistázások sorozatát indítom el. (Vallomások lejjebb.) Tehát: Istenhegyi út, Szent Orbán tré, majd Diana utca, az ő véget érni nem akaró lépcsőjével. Amikor mégiscsak véget ér, már majdnem fent vagyunk a Sváb-hegyen. Magunk előtt látjuk elhaladni azokat, akik a Diós-árok verziót választották. Ők vannak többen. Már annyiszor túráztunk erre, hogy Pisti automatikusan be akar fordulni a — [Z-] jelzést követve — a Tücsök utcába. — Várjá’ Pisti! — Nézz má’ oda! Senki nem fordult be, egyenesen a Fogas megállója irányába tartanak. Már úgyis bűnbeestünk, menjünk mi is arra. Át kéne kelni az úton. — Most mi van ezzel a kocsival? Jön már, vagy várost néz? Gyere má’ tetűkém! Ja, bocsi, ez egy rendőrautó. Nagy szívás lenne, ha visszakocsikáztatnának. A Fogas Sváb-hegyi megállójának régi épületét a vágányok felől kerüljük. Alulról éppen szerelvény érkezik. — Gyere Pisti! Húzzunk el innen, mert ha meglát valaki, még azt hiheti, hogy Fogassal jöttünk fel… Azért még hátranézek, hogy leszáll e róla túrázó kinézetű fazon. Nem. Az enyhén jobbra görbülő Karthauzi utcán megyünk tovább. A balra kiágazó Evetke utca sokakat megtréfál. Nem hiszik el, hogy lejtőssége ellenére arra kell menni, ezért tovább kapaszkodnak fölfele. Pedig aki balra fordul — mint például mi is -, az Széchenyi emlékhez felvezető lépcső aljába kerül. Most is van egy tag aki vidáman emelkedik tovább a Karthauzi utcában. Utána kiabálok: — Halló! A TURULon vagy? — Fáziskésésben vagy öreg — szól közbe Pisti. Az három hete volt. — Miért? Turult mondtam? Jaj, ssza meg! A figura meg már továbbment. Remélem, hogy azért csak odatalál. — Na, kezdjünk bele ebbe a lerobbant, düledező lépcsőbe. Itt nagy harcok dúlhattak, mert szinte egy foka sem ép. Felérünk az emlékhez. Lejátszódik egy túrákon gyakori jelenet: Az utolsó három méteren elénk vág négy ember, és az orrunk előtt nyújtogatják papírjaikat a pontőrnek. — Nem baj — gondolom magamban. Kár a sietségért, jöttök ti még szembe valahol a tundra kellős közepén…

1. ellenőrzőpont, Széchenyi emlék.

A sok lépcső után egy picit lazítunk a Széchenyi emlék utcán, a Svájci lépcső felé tartva. Van itt egy kovácsoltvas kapu, amit mindig megnézek. Egyik oldalfalán körző, háromszögű vonalzóval, a másikon festőpaletta ecsettel. Mindkettő dombormű. Vajon kik lehettek azok, akiknek a hivatását szimbolizálják? Ketten szembe jönnek. Ezek is elbökték az Evetke utcát, de az is lehet, hogy nekik erre szimpatikusabb. A szóló manusszal viszont nem találkozunk. Áh, rég lépcsőztünk, most Svájci lépcsőzhetünk, fel a Rege utcára. A korlátot nem tanácsos megfogni, mert odafagy az ember keze. Felérve körülnézek, de semmi mozgás nincs. A Fogas felé tartunk. Széchenyi-hegyi végállomása kihalt. Balra fordulunk. A Kő büfé ki van világítva, de egyetlen hangot sem hallok kiszűrődni. A kisvasút végállomásánál jobbra fordulunk és végigmegyünk a hosszadalmas Hegyhát úton. Így, vízszintben gyalogolva azért érzem a kezemen, hogy nagyon hideg van. Kesztyűt húzok, amíg újra felmelegszik a nagyujjam. Nagy szerencse, hogy nem fúj a szél. A Normafa vasútmegállónál átmegyünk a túloldalra, és később, ahol a sípályák kezdődnek rátérünk a turistaútra. A többség a szilárdburkolaton megy, de mi célzattal jöttünk erre: Az egyik padnál megállunk. Száraz, le van söpörve róla a hó. Itt rakom fel a kapaszkodókörmöket, és Pistinek is van igazítanivalója a szerelvényén. Amíg átkelünk az úton a székely kapuhoz, addig tök rossz menni vele, de aztán biztonságérzetet ad, főleg a csúszós lejtőkön. Rongyolunk is tempósan a [Z+] mentén. Átkelés a kisvasúton, és egy útkereszteződésnél a [S+] jelre váltunk. Már messziről észreveszünk egy mécsesekkel borított sírt. Csak távolról, menet közben nézzük, de gondolatban tisztelgünk az elesettek előtt. Már majdnem a Csacsi-rétnél járunk, amikor két futó jön szembe. — Mi az? Ezek pontot hagytak ki? — kérdezi Pisti. — Dehogyis! — válaszolom. Ezek a vérbeli kispistázók. Nem mennek le a Virágvölgybe, hanem visszamennek a Normafa szintjére, és onnan közelítik meg a következő pontot, a Libegő felső állomását, óriási szintkülönbséget spórolva meg ezzel. Aztán ezek szokták verni a mellüket különböző fórumokon, hogy milyen jó időt futottak…

2. ellenőrzőpont, a Csacsi-rét.

Most nincs itt a katonai kórház nővérkéje, mint tavaly. A nagy hidegben biztos lefagyott a fityulája. Csak egy magyar katona van itt, aki igazoltat. Pisti oroszul köszön neki. — Nem jó! Az egy későbbi pont lesz — figyelmeztetem. A katona veszi a lapot, és valami szláv bükkfanyelven közli, hogy nem beszél oroszul. Jobbra fényvisszaverő lapkák vannak a növényzeten, ott ahol a [S-] kiágazik a rétről. Lazán suhanunk lefelé az enyhe lejtőn. A végén átkelünk egy árok felső végén, és a szélén folytatjuk a süllyedést hosszan le a Virágvölgybe. Lent megjegyzem Pistinek, hogy a ponttól idáig tartó lejtmenetet, és utána ugyanezt emelkedőben spórolta meg a két futó. Mi azonban váltunk a [P-]-ra és a völgy alsó szélére, jobbra kanyarodunk, hogy belekezdjünk a János-hegy felé tartó kaptatásunkba. Pistinek néha visszacsúsznak a lépései, irigyli a kapaszkodókörmeimet. Mitagadás, nekem sokkal kevesebb gondom van a csúszkálással. Amennyire lehet egyenletesen haladva próbáljuk leküzdeni a nem kis emelkedőt. Gyéren vannak a túrázók. Talán egy valaki előz meg minket, és mi se előzünk meg két-három túrázónál többet. A fehér hó hihetetlenül javítja a látási viszonyokat. A fejlámpámon elég a gyengébb fényerőt beállítani. Egyenesen emelkedő szakaszhoz érünk. — Nemsokára keresztezzük a kisvasutat a Jánoshegy állomásnál — közlöm Pistivel a helyzetünket. A kivilágított Erzsébet kilátó így, alulnézetben becsapósan közelinek mutatja magát. Tűzoltó barátom mesélte, hogy évekkel ezelőtt, egy éjjel a kilátóhoz riasztották őket. Valamelyik ökörnek meggyulladt a faszesz a gyomrában, felnézett a János-hegyre, és azt hitte, hogy a kilátó ég… Már elég régóta látjuk a bástyát, de nem látszik közeledni. Aztán egyszer csak elfekszik az emelkedő.

3. ellenőrzőpont, János-hegy, Libegővel szembeni pihenő és játszótér.

- Na, ezek az oroszok — súgom oda Pistinek. Az itinereket átvevő katona előre köszön: — Zdravsztvujtye. — Zdravsztvujtye tovaris — köszönünk mi is. Piros filctollal egy szempillantás alatt sarló-kalapácsot rajzol a harmadik rubrikába. Átvesszük a papírokat, majd elköszönünk: — Doszvidanyia. Előttünk csekkoltak a Padödős lányok, ők azt mondták, hogy: Báj báj Szása. Alighogy elhagyjuk a pontot ránk köszön valaki. A neonvilágítás ellenfényében nehezen ismerem fel azt a két túratársat, akikkel a TÉLI TURULon találkoztunk Szomoron, a mostani célkocsmában. Akkor ők a KITÖRÉSre való gyúrás gyanánt gyalogoltak Szomorra, mi pedig ettük az ellátmány virslinket, majd mentünk tovább Tatabányára. Most, a kölcsönös üdvözlések után elindulnak a lefelé vezető [S+] irányába. — Hát ti merre mentek? — kérdezem. Egyikőjük olyan kézmozdulattal válaszol, mint ha azt akarná mutatni, hogy egy hal úgy oldalvást elúszik. — Na, jól van! Gyere Pisti! Mi felmegyünk a kilátó tövébe. De ha már mindenki összevissza kispistázik, akkor mi is megengedhetünk magunknak annyi lazaságot, hogy nem a meredek hátsólépcsőn megyünk fel, hanem itt a műúton, ahol jól letaposták a havat a gépjárművek. Szinte élvezet felmenni ezekkel a kapaszkodókörmökkel. Amikor felérünk hátranézek a kilátó irányába. Valaki éppen jön lefelé a pár lépcsőn, a torony placcáról. — Nincs ott rendkívüli ellenőrzőpont? — kérdezem az illetőtől. — Az ellenőrzőpont lent van, de nem arra van ám a hivatalos útvonal, amerről ti jöttetek — szólal meg az alak Hevér Gábor hangján. — Hát, csak azért jöttünk arra Bubu, mert kapaszkodókörmök vannak felerősítve a cipőmre, és ott a lépcsőn, a sziklás terepen nagyon rossz vele közlekedni — magyarázom szánalmasan a bizonyítványom. — Látod Pisti, ilyen az én formám. Csak egy picit térjek le a hivatalos útvonalról, máris az Útvonalkövetők Klubjának a főnöke előtt bukok le. Nem is lehetett volna tökéletesebb az időzítés. — Na, most már szlalomozzunk le innen a [P-]-on. Jól kocogható lefelé a havas szerpentinező turistaút. Javítunk az átlagsebességünkön. Ilyen gyorsan talán még nem értem le a Szépjuhásznéhoz. A kék kút mellett megyünk el, és rátérünk a Hárs-hegyre vezető [S-]-ra. (Ezen maradunk egészen a Zsíros-hegyig.) Nem tudom mi van velem, de túl sokat nyögök ezen az emelkedőn. Elhatározom, hogy nem nézegetek föl, hogy mennyit kell még mászni. Egy idő után nem tudom megállni, és felnézek. Nem kellett volna. Sok van még, de most már tényleg csak a sétálós résznél emelem fel a fejem. Besétálunk a pontra.

4. ellenőrzőpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly kilátó előtt.

Fehér álcaruhába öltözött katonák adják itt a szolgálatot. Finom mentolos szőlőcukrot kínál az egyik. Éppen a tüzet élesztgetik. Pisti nagyon megéhezett, és amíg ő megeszi a szendvicsét, addig én repetázok a szőlőcukorból. Miután restauráltuk magunkat, lefelé indulunk. Lejjebb, a kis fahídhoz vezető út bob pályává alakult. A barlangbejárat felé nem merek rövidíteni, mert ott sziklás, és onnan rögtön a volt bányabejárathoz lehet ledögleni. Van, aki ennek ellenére arra megy. Mi inkább a fahíd felé próbálkozunk, de nem a csúszdán, hanem mellette, ahol már van mibe kapaszkodni. Mialatt lefelé óvakodunk, ketten — óne zsinór — lecsúsznak seggen. A híd után, felfelé valamivel könnyebb visszajutni az útra. Most már nyugodtan szökellhetünk lefelé a Nagy-Hárs-hegyről. A lejtő alján, a fátlan, kiálló köves mező egyenetlenségeit kitölti a hó, itt is gyorsabban haladunk régebbi önmagunkhoz képest. A mező után megint lejtő a kisvasút forgókorlátos átkelőjéig, aztán vízszintes a Hárshegy állomás alatt. Innen megint meredek lejtő, amíg meg nem pillantjuk a bevásárlóközpont fényeit. Úgy ki van világítva, mint egy leszállópálya. Átkelünk a műúton, és eloltjuk lámpáinkat. Kis lejtőn leszaladunk a villamos árka fölé, és a peremét követve megyünk tovább. Erős szénfüst szagot lehet érezni, mintha mindenki most rakott volna rá egy lapáttal a hűvösvölgyi végállomás környékén. Egy újabb mécsesekkel és virágokkal díszített katonasírhoz érkezünk. Valaki menet közben felvételt készít róla. Amikor elfogy az út, lemegyünk a lépcsőn a villamos szintjére, sőt még az alá is, egy aluljáróba. A füstszagon keresztül is átérződik az olajban sülő tészta illata. A műút túloldalán nyitva van a lángosos bódé. Vevőkörét szemmel láthatóan túrázók alkotják. Nyelünk egy nagyot, és tovább megyünk az Ördög-árok felé, hogy átkeljünk a fölé épített rövid kőhídon. A [K-] és [S-] elágazásánál áll egy kisebb csoport és felfelé néznek, arra amerre a [S-] vezet. Nem mozdulnak, én megyek előre. Néhány másodperc múlva visszanézek, és látom, hogy a [K-] jelzésen mennek a vitorlázó repülőtér felé. Hát, igen. Meg is lehet kerülni a Vadaskerti-hegyet. Mi viszont sóhajtunk, és belekezdünk az emelkedős ösvénybe. Később, amikor az ösvény becsatlakozik egy szélesebb turistaútba, akkor jobbra fordulunk. Már elég messze vagyunk a Hűvösvölgytől, de főleg toronymagasan fölötte, és még mindig érezni a szénfüstöt. Ha nem magam tapasztalnám, akkor nem is hinném el. Sajna már nem lehet harapni a levegőt még az erdőben sem. Szembe jön egy lámpa. Elfelejtett balra kanyarodni, vagy csak egyszerűen kiállt egy technikai szünetre. Felkanyarodunk a Vadaskerti-hegy felé vezető út utolsó emelkedőjére. Szótlanul gyűrjük a métereket. Alighogy felküzdöttük magunkat a hegyre, rögtön le is kell rongyolni róla. A lejtő aljában jobb helyett balra fordulunk, mert röpke szerelvényigazítás miatt leülünk a Mátyás király vadas parkja emlékmű melletti pihenőnél. Amikor végeztünk tovább megyünk a Határ-nyereg felé. Utunk ismét egy katonasír mellett vezet. A nyeregben még nappal is oda kell figyelni, hogy merre van a [S-] folytatása, most is inkább kétszer körbetekerem a fejem, minthogy kitévedjünk a repülőtérre. Odaérünk a túra talán legpocsékabb emelkedője alá. Apró lépésekkel tudunk csak haladni, nagyon figyelve, hogy hova lépünk. Kitartásunk jutalma, hogy fent megláthatjuk az erősen megdőlt határkövet, ami azt jelzi, hogy felértünk a Szépvölgyi út parkolójához. Még mindig van emelkedő, csak enyhébb kivitelben, ugyanis fel kell még mászni az Újlaki-hegyre. A szélesebb — eredetileg köves — útról tájékoztató fatábla térít le balra. Még az előző meredeken előzött meg két sporttárs, azok most mennének tovább egyenesen. — Erre! — szólok utánuk, és már megyek is a helyes irányba. Ismét keskeny ösvény, majd sziklalépcső. Egy villogó fény irányába tartunk. A lámpa a csúcs vaskályháján, vagy annak közelében villog.

5. ellenőrzőpont, Újlaki-hegy.

Néhány lépéssel lejjebb szignálja egy katona a menleveleinket. Most már nagyon éhes vagyok, de tudva, hogy nemsokára a Borókához érünk, nem veszek elő kaját. Megint csak lefelé sietünk. Azt már a túra előtt megállapítottuk, hogy a szint zömét az első 25-ös szakaszba szerkesztették. Idáig a föl-le-föl-le volt a jellemző. A büféhez közeledve kiszámítjuk, hogy a nehéz terep ellenére 5-ösnél valamivel jobb átlagot mentünk. A tavalyi KITÖRÉSen, itt, az Újlaki hegy alatt tömött sorokban bukdácsoltunk a fagyott sárral kövezett úton. Pillanatnyilag nem látok senkit sem előttünk, sem mögöttünk. Már fél tizenegy van. Nem hiszem, hogy még a Borókában lesz Zsolt és a túratársaink Tatabányáról és környékéről. Ők a 35-ön indultak. Utunk kivisz egy rétre, és már idelátszanak a rajt-cél-ellenőrzőpont épületének fényei.

6. ellenőrzőpont, Virágos-nyereg, Boróka büfé.

Fegyveres őr köszönt az ajtóban, és betessékel. Odabent, amint a mi távunkhoz tartozó pontőrt keresgéljük, Zsolték üdvözölnek. (Később vettem észre, hogy a falon öles számok jelzik a távokat.) Zsolt elmondja, hogy már negyven perce (!) beneveztek. Az emelkedett hangulatukról rögtön észrevettem, hogy nem mostanában érkeztek. Csak azt nem értem, hogy a hangulatfokozás előtt miért kellett benevezni. A pulthoz megyünk, és kikérjük a fasírtos zsömlénket, és a teánkat. Amikor elénk rakják, a zsömlét, rögtön kimarkoljuk a tányérból. Oldalt méltatlankodik valaki, hogy lenyúltuk az ő fasírtjukat. Nem magyarázkodok. Nem volt ráírva, hogy kié, és kifejezetten elénk rakták a tányérokat. Amikor a teát is ideadják, akkor az asztalokhoz megyünk, és lerakjuk a zsákmányt. Nem akarunk leülni, de nem is tudnánk, mert minden hely foglalt; a túratársak ráérősen csócsálnak. Tempósan befaljuk a zsömlénket. A két deci teám mennyiségét úgy növelem, hogy belefacsarok a jégkásává fagyott üdítőmből. Elővigyázatosságból még otthon raktam bele fél deci fagyállót, de kevésnek bizonyult. Amint bekebeleztük a hadtápot, nem sokat totojázunk. Kimegyünk a Borókából és az előtte levő cserjesáv felé támadunk. Lemegyünk a [K-] [S-] útra, és balra fordulva igyekszünk tovább. Még 35 van előttünk. Bármennyire is igyekeztünk odabent, most fázunk. Idő kell a felmelegedéshez. Egy futó kér utat. Félrehúzódunk. A [S-] jobbra ágazik. Követjük. Balra néhányan körülállnak egy kivilágított katonasírt. Hátul megszólal valaki: — Bocsi még egyszer. Ugyan az a futó kér utat, mint két perccel ezelőtt. A keskeny, oldalt csúszós ösvényen teljesen félre kell állnunk, hogy elengedjük. Ez egy hosszú szakasz lesz a keskeny ösvényével, de remélem, hogy nem kell majd unos-untalan félreállni. Különben is egy komplett menetoszlop halad előttünk. Az utolsó emberen — úgy látom — edzőcipő van, bot viszont nincs nála. Minduntalan lecsúszik a jobb lába. Egy hirtelen lejtős résznél seggre is ül. Mögöttünk a tatabányaiak és Zsolt “vidám” hangját hallom. A Kötők padjáig pihenő üzemmódban haladunk a torlódás miatt. Az itt lévő rövid csúszda után kissé kiszélesedik az ösvény, és meglendül a sor. Olyannyira, hogy a végén, amikor van egy sunyi jobbos letérő, akkor az előttünk járók tovább mennek egyenesen. Kihasználva a malőrt, mi letérünk, és visszakiabálunk, hogy “Erre!”, de már kocogunk is lefelé. Hosszan lejtünk a völgy irányába. Előttem szalad Pisti. Amikor elkezd jobbra, balra cikázni, akkor sejtem, hogy leértünk az út mélyen erodált részéhez. Nem árt a fokozott óvatosság. — Tavaly a réten az amcsik voltak — mondom Pistinek. Nem telik bele egy perc, és meglátunk egy csillagos-sávos lobogót a tábortűz fényénél.

7. ellenőrzőpont, Alsó-Jegenye-völgy.

- Szőr! — Nyújtom lapom az ellenőrzést végző katonának. — Szőr! — Adja vissza lepecsételve. Teamécsesek sorozata jelzi a rétről kivezető utat. Követjük. A Paprikás-patak totál beállt. Még nem láttam ilyen állapotában. Itt, a völgyében fokokkal hidegebb van, mint fentebb. Csobogás nix. Ez csak fokozza a dermesztő hangulatot. Rózsika is jéggé fagyott a kombinéjében, de csak önti rendületlenül a vizet a kifogyhatatlan korsójából. Trappolunk át a hidakon, ahogy csak a lábunk bírja. Minél előbb ki a völgyből! Jól van. Már látszanak a Hidegkúti út fényei. Csak egy rövid emelkedő, és fent vagyunk a benzinkúttal szemben. Átmegyünk. Nem látok senkit a kút bótjában ejtőzni. Tovább megyünk a buszmegálló felé, hogy jobbra forduljuk, be az erdőbe. Azt hiszem, mindjárt nem fogunk fázni. Sőt! Hosszú emelkedőre rendezkedünk be. Ezt nem lehet ripsz-ropsz letudni. Örülünk, amikor felérünk az erdőn átvezető műúthoz, mert ez körülbelül félúton van a Zsíros-hegy felé. Megvárjuk, amíg elhúz előttünk az itt kötelező egy darab személygépkocsi, és a túloldalon folytatjuk a kaptatást. Amikor enyhül az emelkedő, a [S-] jobbra tér. Ketten éppen arra fordulnak. Nekik is szólok, hogy: “Erre!” — és megyek tovább. — De hát a [S-] jel jobbra megy — érkezik a kétkedő válasz. — Az igen, de nekünk tovább kell menni egyenesen. Olvassátok el az itinert! — mondom menet közben. Egyikük hisz nekem, a másik a [S-] jelzésen megy tovább. Pistit idegesíti, hogy út közben füttyögéssel tartják egymással a kontaktust. Hamarosan elérjük a [K-] jelzést, majd még egy pár perc múlva jobbról visszatér a [S-]. A Kerek-hegy felé menő, nem kis kitérőt vágtuk le hivatalosan (!). A Muflon felé menet van egy hely, ahol mindig sártenger van. Ez most egy hatalmas, jéggé fagyott pocsolya; átsétálunk rajta. Nagykovácsi “felső” közvilágítása bevilágít az erdőbe. Mindjárt itt a pont. A bejárat előtt álló géppisztolyos katona leküld a pincébe. Nem, nincs légi veszély, hanem odalent van a németek fokozottan védett, titkos nudli leves lerakata.

8. ellenőrzőpont, Zsíros-hegy, Muflon itató, pince.

Lent, az ajtótól nem messze, egy padon ücsörögnek Mezeiék. Odalépek hozzájuk és gratulálok nekik az Év Teljesítménytúrázója versenyben elért előkelő helyezéseikért. Az egyik asztalon szigorúan titkos recept alapján főzött, poharas tésztaleves adagok várnak a sorsuk beteljesedésére. Jó lenne egy kis tea is, mert a fagyállós italom már teljesen befagyott. Sajnos idén itt nincs tea. Nem baj, majd Perbál előtt, a négy gesztenyefánál duplán iszok. A második pohár levesembe öntök egy kis fagyos kólát a Pistiéből. Hihetetlenül pocsék, sosem ajánlanám senkinek ezt az összeállítást, de megiszom, mert kell a folyadék. Felcihelődünk, menni kék. Kifelé menet Árpival találkozunk; nem várunk. Felhágunk a pár méterrel magasabban levő hajdan volt Zsíros-hegyi turistaház platójára. Páran keresgélik a továbbmenő jelzéseket. Mire odaérünk valaki megmutatja nekik, hogy balra kell menni a [K-] jelzésen. A műút padkáján araszolok, mert kapaszkodókörmökkel nem lehet hosszan menni a flaszteren. Akik az imént keresték a jelzést, megkérdezik, hogy lesz e még nagyobb emelkedő a túrán. Valójában már csak a végén lesz durvaság a Kakukk-hegyen, de azért a Szénás felé sem vízszintes az út, és mozgólépcső sincs. A kérdezők csoportjából egy fiatal srác derékszíjáról két darab fél méteres elemlámpa lóg. Az egyik, az újonc lépéseinek ütemére egy pléhbögrét verdes. Jók a figura idegei… — Ez az, Pisti: Itt szoktunk feljönni az Antónia-árokból a SÁRGA 70-en. — Igen, és most pedig itt térünk le jobbra, a műútról a Szénás felé — mondja fel a leckét Pisti. Megállapításainkat fényvisszaverő lapkák támasztják alá. Letérésünk után két perccel hátranézek, de az érdeklődők nem jönnek, pedig az orruk előtt fordultunk be. A laza vízszintezést emelkedő váltja fel. Fenyőfák övezte utat gyűrünk. Amikor pihenősebb részhez érünk felnézek a fátyolfelhős égre. A Hold sokkal feljebb jár, és jóval kisebb, mint a tavalyi KITÖRÉSen, pedig idén csak egy nappal jöttünk korábban. Az emlékfal közelébe érünk. A felmenő rozoga falépcső előtt hárman beszélgetnek. Köszönünk nekik, és felmegyünk, remélve, ha feltételes pontőrök, akkor szólnak. A csúcs felé tartva megelőz néhány gyakorlóba öltözött fiatal. Megyünk utánuk, mert felmennek egészen a Nagy-Szénás tetején levő négyzet alakú bemélyedésig, amit én csak homokozónak nevezek. Fent érdekes jelenség fogad. Nagy foltokban kilátszik a hó alól a száraz füves talaj. Pisti szerint a szél fújta le a havat. Szerencse, hogy most nem fúj. Pisti lefelé indul a társaság mögött, én baktatok a nyomukba. Az egyik cserjén legalább négy fényvisszaverő lapocska van; jó irányba megyünk. Nem is nézek semerre, csak a lábam elé. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy már bokán felül ér a hó. Egy hosszúkabátos hölgy majdnem a hóba tapossa kabátja egyik szárnyát. — Itt valami nem stimmel! — gondolom magamban, és amikor jobbra lent meglátom Nagykovácsi fényeit, akkor felkiáltok, hogy: — Visszafelé megyünk!!! A csoport (félre) vezetője azt mondja erre: — Mindegy, most már menjünk arra. — Háppersze, há, honne, menjetek csak! — Gyere Pisti, visszakapaszkodunk! — mondom, és dúlok, fúlok, hogy egy percnyi figyelmetlenségért ilyen hosszú emelkedővel kell fizetni. Most kaptuk meg a büntit a mikrokispistázásokért. Legalább letudhatjuk a sors által ránk mért penitenciát. Felérve annyira egyértelmű, hogy hol kellett volna a lejtmenetet megszakítva jobbra fordulnunk. Itt, most balra térünk. Egy hóból kiálló kőre festve meg is látom a [K-] jelzést. Hátra nézek. A többi tévelygő nem jött utánunk. Vagy éppen lefelé tartanak Nagykovácsiba, vagy megkerülik a dombot — amibe mi is belekezdtünk — és visszajutnak a Nagy-Szénásra. Hegyek között, völgyek között zakatolunk a jelzett fáig, ahol lemegy Piliscsabára a [K-], és ahol átváltunk a [K+] jelre. Irány a Kutya-hegy. Háromszor olyan hosszúnak tűnik ez az út, mint “normál” körülmények között. — De kutya sokat kell fölfele kutyagolni! — fakadok ki a nem túl meredek, de reménytelenül nyúlós emelkedőn. Alig hogy ezt kimondom, lassan lejtmenetbe megyünk át. Hát, igen. Előbb kellett volna reklamálni. Szépen lekanyargunk a forgóajtóhoz, ami befordít egy újabb katonai táborba.

9. ellenőrzőpont, Fehér-út

Hölgykatona pecsétel. Nem tudom ez mennyire korhű, de mindenesetre rést üt a militáns környezetben megszokott fallokrácián. Árpi szólít meg a háttérből: — Hát ti hol voltatok? — kérdezi. Ez az a kérdés, amire csak magyarázkodva lehet válaszolni. — A csordaszellem megtréfált. Majdnem lementünk Nagykovácsiba — válaszolom. Pisti megkínál egy termoszfedőnyi teával. Ez most jól jön, mert eléggé ki vagyok száradva. Talán egy percet sem álltunk, de a kezem már fagy lefele. Árpiékkal megyünk tovább. Még frissek, jó húzóerőnek bizonyulnak. A [S-]-ra váltva tempósan masírozunk a Fehér úton. Info táblánál a jobb villát választjuk; hosszan (!!!), kerítés mellett sietünk; kellemes dőlésszögű lejtőn suhanunk; hatalmas bal kanyarral mélyútba süllyedünk; a végén T elágazásban jobbra kanyarodunk. Itt már vastagabb egy kicsit a hóréteg. Biztos idefútta a szél. Mászóka jön. Nincs nyitva mellette a kapu. Sajnos mászni kell. A túloldalon technikai szünetet tartok. Ezalatt a többiek elszelelnek. Megpróbálok behozni valamit az előnyükből, de amikor egy szántóföld mellé ér az út, akkor olyan magas buckákon kacsázok, hogy oldalirányban bemozdulnak a kapaszkodókörmöket tartó gumik. A befagyott kis patakon még átkelek, és a kerítés sarkánál még kibújok, de utána botomra támaszkodva meg kell igazítani a szereléket. Éppen lehúzom az egyik cipőtalpamról az eszközt, mikor ketten utolérnek. — Megadta magát? — kérdezi sajnálkozva az egyikük. Szemszögükből úgy tűnhetett, hogy a cipőm talpa vált le. Megnyugtatom a sporttársakat, hogy nem zokniban kell megtennem a hátralevő nemtomhány kilométert. Igazítás után nem sokkal már látszik a következő pont. Az útra kiállt egy katona. A négy fa közé beásott harcálláshoz már nem is kell odamenni.

10. ellenőrzőpont, Malom-földek, négy gesztenyefa.

Alaposan ráfaragtam. Arra számítottam, hogy itt már lesz tea. Itt sincs. Megyek is tovább gyorsan, legalább utolérem Pistiéket. Hamarosan jobbra kanyarodok egy eredetileg murvás útra, ami beleköt a Perbálon átmenő főútba. A főúton balra fordulok. Nincs padka, a flaszterről pedig teljesen lekopott a hó. Lehúzom a kapaszkodókörmöket, és praktikusan a csuklómra akasztom. Hirtelen rám tör az éhség. Muszáj lesz megállnom, és egy buszmegálló védettsége alatt elő kell vennem egy XL-es energia csokit. Nem kockáztathatom az eléhezést, pláne, hogy éppen készülöm elhagyni a lakott területet. Meglepődök, amikor bele akarok harapni a csokiba. Ez is kőkeményre fagyott. Kicsit melengetni kell, mielőtt ketté tudom harapni a kisebbfajta szájharmonika nagyságú csokit. A megmaradt felet zsebre vágom, de ez is hamar sorra kerül. A [S-] jel jól mutatja, hogy jobbra be kell fordulni a Hunyadi utcába. Itt már van havas útszél; secperc alatt felcsatolom a karmos talpakat. Az utca balra hajlik, majd kivisz a nyílt terepre, dűlőút lesz belőle, és egy völgy méretű árok mellé társul. Leheletnyinél is finomabb fuvallat kél. Ez a minimális légmozgás elég ahhoz, hogy ökölbe szoruljon az arcom. Az orrom rögtön kezd lefagyni. Jól megdörzsölöm. Ez egy kicsit segít. Elgondolom, hogy mi lenne itt, ha tényleg fújna a szél… Messze ellátni, az árok mentén, de fejlámpafényt nem látok. Pistiék vagy iszonyú gyorsak, vagy iszonyúan eltévedtek. A végén minden kiderül. Amíg az árok tart, addig az út is vele tart. Azért figyelem a lábnyomokat is a hóban, különösen egy jellegzetes mintázatút szúrok ki magamnak. Amikor kisimul az árok, az út balra kanyarodik. Egy sövény mindkét oldalán van út, én a lábnyomosat választom. Amíg keresgélek észreveszem, hogy messze mögöttem már jönnek egy páran. Az út most fölfelé visz, és megint balra kanyarodik. A kanyaroknál vannak [S-] jelek, de lévén éjszaka, meg is kell keresni azokat. Innentől elég gyakori a kanyargás, és mivel én vagyok a “felderítő” hamar közelednek azok, akiknek egyszerűen csak a lámpafényemet kell követniük. Az egyik jobbos letérőnél — ahol éppen jelzést keresek — utol is érnek. Nem találok jelzést, ezért tovább megyek egyenesen. Gyanús, hogy fele arányban szembejövő cipőnyomokat is látok. Sz@r van a palacsintában. Egy másodperccel később utánam kiabál egy lány, hogy az előző letérő volt a frankó. Amint visszatérek, látom, hogy az egyik hüvelykujj vastagságú fán van a [S-] jel. Nem is tudták volna nagyobb fára festeni, mert egy fiatalosba visz be az út. Most én megyek azoknak a lámpafénye után, akik megelőztek. Így sokkal kényelmesebb. Ez az út már felvisz a Nyakas-tetőre. Egy platón haladva észreveszem a turistajelekkel ellátott csúcskövet. Innen már tiszta sor. Egy jobbost figyelek, ami majd levisz egy dózer útra. Megvan. Amikor leérkezek, jobbra fordulok, és átváltok a [S4]-re, ami mellett már a túra végéig kitartok. A gombagyár felől jövő út, amelyen a TÉLI TURUL teljesítésekor jöttünk, itt csatlakozik mostani útvonalunkhoz. Megállapítom, hogy az a verzió sokkal rövidebb, és nem olyan kanyargós, mint ez. Nos, ez a dózer út alig észrevehetően balra kanyarodik, és mintegy az út folytatásaként egy szántó melletti útba csatlakozik. Bocs, de megint a TÉLI TURUL jut eszembe. Alig néhány hete ezen az úton olyan tapadósfajta sár volt, hogy a cipőink egyenként három kilósra híztak. Most úgy lehet suhanni rajta, mintha szőnyegen mennék. Ezt ki is használom, mert a távolban, előttem lámpafényeket látok, és utol akarom érni a lámpák gazdáit, abban a reményben, hogy Pistiék azok. Még a pont előtt utolérem azokat, akik a Nyakas-tető felé menet megelőztek.

11. ellenőrzőpont, Anyácsapuszta, romkastély.

Romosnak elég romos, de hogy kastély lett volna valaha is, arra nem utal semmi jel. Egy vén kúriának talán elmegy. Az igazolás beszerzése után rögvest tovább megyek. Egy darabig még egyenesen vezet az út, de később kiszélesedik, és nagy ívben jobbra kanyarodik. A kanyar után is lehagyok egy párt. Nem tudom, hogy fogok e még a túrán találkozni Pistiékkel. Egy domb aljában vezet az út az Anyácsai-tó felé. A tó csücskénél egy raklap van átvetve egy pataknak csúfolt éren. Most persze nélküle is száraz lábbal át lehet kelni a másik oldalra, amit egy szántóföld képez. Jó szokás szerint teljesen fel van szántva a turistaút, de a hó kitölti annyira a barázdákat, hogy gond nélkül lehessen bennük egyensúlyozni. Nem sokkal később balra lemegy az “út” a tó partjára. Itt sokkal jobban lehet gyalogolni. A nagyjából téglalap alakú tó hosszabbik oldalának végére érek, és balra kanyarodok a rövidebbre. Ez pár tíz méter, ami után jobbra fordulok, és becélzom a Kakukk-hegyet. Az út itt sem út, hanem szántás; érdemesebb a még nem letaposott, mélyebb hóban gázolni. Már mutatkoznak a jelei a hajnal hasadozásának. Most van a leghidegebb, és itt, a kitettebb helyen, még a szellő hűtő hatása is jobban érvényesül, ha mégoly gyenge is az. A hegy mellé érek. Figyelem a bal oldalt, mert két cserje között, alig észrevehető ösvény vezet felfelé. A lábnyomokból látszik, hogy sokan továbbmentek. Ez az ösvény olyan keskeny, hogy amikor felkapaszkodok rá, akkor egy bokor le akarja szedni a hátizsákomat. Közben hárman, akik ideértek nézik, hogy mit csinálok, de láthatóan nem hiszik, hogy erre kell jönni. — Ha érdekel valakit itt van a [S4] jelzés — szólok hátra, és válaszra nem várva kapaszkodok felfelé a Kakukk-hegyre. Később hátra nézek. Jönnek a többiek is. Négy menetes emelkedőt kell leküzdeni. Az első se lanka, de az a legkönnyebb. Aki először jár erre azt hiheti, hogy végzett a heggyel, de amikor balra fordul, elé horgad a legdurvább helyi emelkedő. A tetején alig van egy kis szusszanásra alkalmas táv, máris jobbra kell fordulni, és egy faiskolában kell feljebb hágni. Még egyszer jobbra térsz, és az utolsó emelkedő már a csúcskőhöz vezet. Nincs itt senki, de jelölésre alkalmas eszköz sincs. Közben felért az előbb említett hármas csoport. Azt javaslom, hogy készítsenek fotót a csúcskő körül. Közben azért előveszem az itinert, hátha van benne utalás az utolsó ponttal kapcsolatban. Hát persze! Idén nem is a csúcskőnél van a pont, hanem lejjebb, a romos Kálvária aljában. Elindulunk a meredeken lejtő ösvényen. Szaporázok lefelé. Alig valamivel könnyebb, mint fölfelé. Nagyon oda kell figyelni, hogy hova lépsz. Amikor elérem a Kálvária felső végét, enyhül a lejtő. Lesétálok. Itt lesz a kápolna, amit én eddig domboldalba süllyesztett, elhagyott pincének néztem, mert ez sincs jobb állapotban, mint a Kálvária stációi.

12. ellenőrzőpont, Kakukk-hegy aljában, romos kápolna.

Tűz mellett silbakolnak a katonák a rohadt hidegben. Megköszönöm a bélyegzést, és már csak pár lépést kell megtennem Szomor felső széléig. Egy lejtős utcán jó tempóban gyalogolok a főút felé. Elfut (elszalad) mellettem valaki. Biztos el akarja érni a 06:49-es Budapest felé menő buszt. Necces. Van még hét perc az indulásig, ha nem késik a busz. Én nem rohanok, több, mint egy órám van a következő buszig. A főút sarkához érve balra fordulok és nosztalgiázok: Tavaly már itt kaptunk egy rocska forralt bort. Most ez is elmaradt. Annyi baj legyen! Mindjárt célba érek, és ez a lényeg. A célkocsma (Poharazó büfé) előtt balra nézek: A busznak már öt perce el kellett volna mennie, de még ott pöfög a megállóban. Remélem a srác elérte. Bent a kocsmában Pisti melegíti a búbos kemence alakú cserépkályhát. Árpiék is itt vannak; nem tévedt el senki. A főrendező átnyújtja a díjazást, és gratulál. Én megköszönöm a szervezést, és a pulthoz megyek az ellátmány roppanós virsliért, és a pohárka forralt boré’. Gyorsan leülök egy üres székre az asztalnál. Amennyi jeget kitudok facsarni az üdítős flakonból, annyit belefacsarok a forralt borba. Megbeszélem magammal, hogy jövőre beszerzek egy túratermoszt. Hirtelen rengeteg ember özönlik a helyiségbe. Gyöngyi és Zsolt is érkezik. Szerzek nekik ülőhelyet. Mindenki nyugodtan nyamnyoghat, van idő a busz indulásáig. Fél nyolc tájban felkerekedünk. Magamra veszek minden ruhaneműt, ami a hátizsákban van, és kimegyek a megállóba. Most következik az after túlélő túra: Fel kell kerülni a buszra. Az első busznak 08:34-kor kellene elindulni, de rengeteg ember vált jegyet. Én csak a következővel, a 08:49-essel szeretnék menni, de elterjedt az a rémhír, hogy azt már kiritkították. Egy helybéli kislány azt mondja, hogy a múlthéten még azzal utazott. R. B. Dani a biztonság kedvéért megkérdezi a bennálló busz sofőrjét, aki megnyugtat, hogy öt perc múlva itt lesz az a járat is. Nem telik bele öt perc, már kanyarodik az említett busz is. Az éppen induló mögé áll be, és nyitja ki az ajtaját. Elsőből utolsó lettem, de nem hagyom annyiban, egyenesen az első ajtóhoz megyek. Még sikerül ülőhelyet szereznem. A következő megállóban felszálló asszonyok német szavakra lesznek figyelmesek. Amikor az egyik meglátja a két beszélgető német katonát, alig akar hinni a szemének. Leplezetlen tekintettel, lassan végigméri őket, majd megszólal: Jesszusom! Mi lesz itt, ha visszajönnek az oroszok?…