2012 — Kitörés 60 — Evelyn beszámolója

Kitörés 60

Az első és legfontosabb megállapítás: a túlélők közé tartozom…
A szombat délutáni logisztika szerint több órával a rajt előtt már Budán voltam. A sofőr a kocsit átvitte a célhoz és busszal jött vissza. Így túraruhában, hátizsákkal és túrabottal felszerelve elindultam „plázázni” a közeli üzletközpontba. Nem akartam kiselefántként feltűnést kelteni az üzletekben, ezért lefoglalva egy padot, átmeneti csövesként elkezdtem feltölteni szénhidrát tartalékaimat egy nagy adag pizzával, víztartalékaimat egy nagy üveg ásványvízzel, majd mindezt tetéztem egy kis szundikálással. Félöt körül teljes menetfelszerelésben elindultam felderíteni a rajtot, ami egy rövid sétából állt a Kapisztrán térig. Itt kezdtek gyülekezni a túrázók, számomra szokatlan túraöltözetben. Már ez is jelezte, ez nem egy szokványos gyaloglat lesz. Majd megérkeztek a szervezők is, stílusosan egy katonai dzsippel. Mire kipakoltak már jókora tömeg gyűlt össze. Amint megjelent az „előnevezők” tábla máris kialakult egy hosszú menetoszlop arccal a Bécsi kapu felé. Megkapva az útlevelemet úgy döntöttem, hogy minél hamarabb „elhagyom a várost”, mert az egy négyzetméterre eső egyenruhák száma kezdett magas lenni. Döntésemet tett követte és elkezdtem a kitörést…
Az ellenség megtévesztéseként rögtön letértem a kijelölt útvonalról. No nem taktikai okokból, pusztán azért, mert a nagy üveg víz beindította a veseműködésemet és egy egyáltalán nem „mellékes” helyiséget kellett keresnem. A sikeres kitérő után a „vidéki kislány” elindult a nagyvárosi forgalomba túrázni. A leírást követve, egyre csendesebb utcákon haladva elértem a Diós árkot. A levegő hőmérséklete -5°C volt, de az emelkedőn kapaszkodva hamar melegem lett. Balra fönt a magasban a fogaskerekű zakatolt, jobbra fönt a házak sora magasodott. Kiérve az árokból néhány kanyar után rátaláltam a zöld jelzésre, ami az első ellenőrző ponthoz vitt volna, ha hagyom. Ismét sikerült letérni, de most nem szándékosan…Szerencsére egy várostérkép segítségével néhány 100 méter esti séta után visszataláltam a helyes útra, ahol már megjelentek a gyorslábú kitörők. Őket követve eljutottam a Széchenyi emlékműhöz. Gyors bélyegzés és irány Normafa felé a Csacsi-rét. Az útvonal a Téli Turulról már ismerős. Közben jó volt tapasztalni, hogy éberen vigyáznak ránk…
A sárga kereszten haladva egyszer csak utamat állta egy csendőr. Felszólítás nélkül átadtam a papírjaimat… Továbbmenve többen jöttek szembe, keresve az ellenőrző pontot. Igen nehéz volt kihagyni, hiszen az út közepén állt. Hmm.. Érdekes… A Virág völgynél átváltva a piros jelzésre következett a János hegy. „János legyen fenn a János hegyen…” énekeltem az ismert operettet, (szigorúan magamban, hang nélkül ) csak a ritmus miatt. Így egész jó hangulatban szaladtam bele az orosz állásokba. Sajnos már bevették a hegyet… Az itineremre kaptam egy sarló-kalapácsos jelölést. A fogságba esést elkerülve még meg kellett másznom egy lépcsősort, hogy eljussak Budapest legmagasabb pontjára a teljes fényárban úszó Erzsébet kilátóhoz. Megfordult a fejemben, hogy fel kellene menni a toronyba, de aztán elhalasztottam, majd egy családi kirándulás során bepótolom. Most inkább az energiámat pótoltam egy müzli szelettel.
Ezután nagy amplitúdójú hullámvasutazás következett. Pozsonyi hegy,Nagy-Hárs hegy, Újlaki-hegy. Visszanézve „három hegyen túl” látszott a kivilágított kilátó. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mekkora távolságokat járunk be egy-egy teljesítménytúra alkalmával.
Az indulástól számított 4 és fél óra múlva benyitottam a Boróka büfébe, ami teljes telítettséget mutatott. A célba érkező 25-ösök, a rajtoló 35-ösök, a pihenőt tartó 60-asok itt találkoztak. De jól elfértünk, hisz mindannyian ugyanazon az oldalon küzdöttünk. A meleg tea, fasírt és zsemle erőt adott a következő hosszú monoton meneteléshez. A keskeny gerincúton egymás nyomába lépve haladtunk meg-megcsúszva, a behajló ágakat kerülve.
Az alsó Jegenye völgybe leérve, hirtelen egy éjszakai piknik közepébe csöppentem. Két fa közé kifeszített amerikai zászló, korabeli amerikai zene, amerikai egyenruhák, mind azt jelezték itt van a segítő csapat. Megkaptam a United States Army feliratú bélyegzést és lassan elhagytam a kellemes hangulatú pontot. Búcsúzóul még egy jelzőrakéta is felröppent. Továbbmenve kissé fagyosabbnak éreztem a levegőt…. nem csoda -10°C volt a hőmérséklet. Emlékhelyek mellett elhaladva, 5 és fél km-t tettem meg, amikor újra utamat állták a katonák és betereltek a Muflon itatóba. A német sasos bélyegző mellé meleg levest is kaptam. A gyomrom hálásan fogadta be.
A következő szakaszon a Nagy Szénást is sikerült magam mögött hagyni. A több évtizeddel ezelőtti eseménnyel ellentétben, most az éjszaka csendjét csak a vadvédelmi kerítés forgókapujának fájdalmas nyikorgása törte meg. A Fehér úton megtaláltam a 9. ellenőrzőpontot is.
Lassan elmaradtak a hegyek, kényelmes szakaszon bandukoltam…. Ennek ellenére lépteim elbizonytalanodtak… szemeim kezdtek lecsukódni… tennem kellett valamit. Kiléptem a sorból és egy ágba kapaszkodva, fejemet a karomra hajtva aludtam 2 percet (nem vicc!). Majd ittam egy kevés citromos teát. Mindez elég volt, hogy magamhoz térjek és friss léptekkel haladjak tovább.
Pár kilométer után egy ismerős kerítés és egy ismerős létra magasodott fölém.(Téli Turul) „Adj erőt, hogy át tudjak lépni. Van hitem a magas falak előtt.” A túloldalon egy fok még mindig hiányzik. Innen már mintha hazai pályán lennék, magabiztosan haladtam. A szántóföldön a hideg szél teljesen felébresztett. A befagyott Békás patakon most könnyű volt az átkelés. A Malom-földeknél csoportosulás. Katonák és civilek. A katonák kezében bélyegző, a civilek kezében elemózsia. Átverekedve magam az állásponton, folytattam utamat az áhított cél felé. Azonban a citromos tea megtette a hatását, és nekem is ennem kellett. Beérve Perbálra, elővettem egy szendvicset és kevés hideg teát kortyolgatva mellé, megettem.
A sárga sávon haladva, kiérve a faluból szántóföld,fasor, dombhát, völgy, domb, rét,fiatalos erdő, Nyakas-tető . Jobb kanyar, bal kanyar, le, föl….. Balra erdő, jobbra szántóföld, középen Anyácsapuszta. Itt a romos kastélynál a 11. ellenőrzőpont.
Hajnal felé járt az idő. A kabátomat kezdtem hidegnek érezni… Az ujjában a lecsapódott pára jéggé fagyott. Az Anyácsa-tó partján a hőmérséklet -15°C ! Már csak egy megpróbáltatás volt hátra a Kakukk-hegy. Igaz, hogy most jobb erőben közelítettem meg, mint az első alkalommal, de nem siettem a felfelé menetben, mert a jéghideg levegőt nem szerettem volna bekapkodni. Komótos, de folyamatos mászással értem el a csúcskövet. Innen már vidáman ereszkedtem lefele a Kálvárián, majd Jó reggelt kívánva megérkeztem az utolsó ellenőrzőponthoz.
Tőlem csak az egykori túlélők voltak boldogabbak, amikor megpillantottam Szomor község házait. Egy kevés gyaloglás után 6 óra 55 perckor beléptem a Poharazó büfébe. Itt megkaptam az emléklapot,a kitűzőt, és a felvarrható emblémát. Most már igazolásom is van róla, tényleg túléltem….
Különleges és szép túra volt ez. Végig ott volt velünk az elesett katonák emléke. Útjukat végigjárva, talán sikerült méltó módon kifejezni az irántuk való tiszteletünket.