2012 — Kitörés 25 — Kortom beszámolója

Kitörés a Budai Várból

Kortom beszámolója a Kitörés emléktúra 25 km‐s távjáról.
Eredetileg Totesszel mentem volna a Kitörés 60 kilométeres távjára, ő viszont lebetegedett, így csak a Kitörés 25‐öt mertem bevállalni.
Nem igazán szeretek egyedül túrázni, mert nem nagyon bízom a tájékozódási képességemben. Ezért ha mégis úgy alakul, hogy egyedül kell mennem, mindig nagyon alaposan felkészülök előtte. A túra napján így részletesen megnéztem a térképen, hogy merre vezet az út, és hogy hol lesznek az ellenőrzőpontok. Sok helyet ismertem már ezek közül, így megpróbáltam fejben elképzelni, hogy hol, merre kell majd mennem, hol kell lennie az ellenőrzőpontnak, stb. Ezen kívül még átolvastam néhány előző évekbeli túrabeszámolót, mert azokból is sok hasznos dolgot tudhat meg az ember.
A 25 km‐es táv miatt még akár könnyűnek is gondolhattam volna a túrát, de a nagy szintemelkedés (körülbelül 1100 méter), a hideg éjszaka és a nagy hó miatt tudtam, hogy ezt a túrát (sem) szabad félvállról venni.
A túrabeszámolókból megtudtam, hogy érdemes korán a rajthoz menni a nagy tömeg miatt. Így már 17.30-kor ott voltam, habár a túra csak 18.00-kor kezdődött. Azonban még így is nagyon megdöbbentett, hogy már fél órával a kezdés előtt is mekkora tömeg gyűlt össze a Budai Várban, a Kapisztrán téren. Volt egy kisebb probléma az előnevezésemmel, és a sor is nagy volt, így csak 18.10 fele tudtam elindulni. Rengetegen mentünk együtt, olyan 30–40 fős csapatokban. Én speciel örültem a nagy létszámnak, hiszen ennyi ember között kizártnak éreztem, hogy eltévedjek. Az első komoly emelkedő a Diós‐árok volt (ami nem ért váratlanul, hisz sokan írtak róla a túrabeszámolókban), ami nagyon hosszan és meglehetősen meredeken vezetett felfelé a Sváb‐hegyre. Itt láttam, hogy rengetegen kifulladtak, és megálltak pihenni. Sok embertől hallottam (illetve láttam), hogy ez az első komolyabb túrájuk, így a felszerelésük sem volt tökéletes, láttam olyan túrázót, aki például farmerben vágott neki a túrának. Szerintem nincs ezzel semmi baj, emlékszem, pár éve én is így kezdtem neki az első túrámnak. Szóval felértünk a Széchenyi‐emlékműhöz, itt volt az első ellenőrzőpont. Ekkor még nagyon együtt volt a tömeg, így 15–20 percet kellett várnom a bélyegzésre. Hogy elkerüljem a hasonló várakozásokat, felgyorsítottam, és lehagytam jópár ember, így innentől kezdve 5–10 fős csapatokkal mentem együtt, aminek köszönhetően a többi ellenőrzőpontnál egyáltalán nem kellett várakoznom.
Ezután továbbhaladtunk a Gyermekvasút mellett a Normafához, majd megtekintettünk egy katonasírt, ahol rengeteg gyertya égett. A túrán rengeteg hagyományőrző is részt vett, akik teljes katonai menetfelszerelésben (sisak is volt rajtuk) vettek részt, nagyon hangulatossá téve ezzel a túrát. Én ezen a szakaszon direkt egy ilyen csapattal mentem gondolván, hogy ők biztos nem először járnak ezen a túrán, és tudják, hogy pontosan merre kell menni. Nem is csalódtam, sikeresen elértük a második ellenőrzőpontot a Csacsi‐réten. Útközben, és később is sok olyan szembejövő túrázóval találkoztam, akiknek visszafelé kellett menni, mert kihagyták valamelyik állomást. A második ellenőrzőpontnál egy magyar katonai egyenruhába öltözött személytől kaptuk a pecsétet, aki figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk, mert az oroszok már a János‐hegyen járnak.
Igazából innentől tetszett nagyon a túra, mert tényleg bele tudtam élni magam a régi idők hangulatába. Havas utakon menetelünk, előttem, mögöttem korabeli menetfelszerelésbe öltözött katonák, közbe néha énekeltek is pár régi katonadalt. Szóval nagyon át tudtam érezni ezt a hangulatot, már csak emiatt az élmény miatt is feltétlenül megérte elmennem. Most következett a második jelentősebb emelkedő, amin felkapaszkodtunk a János‐hegyre. Gyönyörű volt, ahogy a sötét éjszakában láttuk a kivilágított kilátót, és láttuk, hogy percről percre közelebb kerülünk hozzá. Igazából ezt az emelkedőt nem is éreztem fárasztónak, mert nagyon elmerültem a régi idők katonás hangulatában. Felérve a János‐hegyre találkoztunk a korabeli orosz katonaruhába öltözött pontőrökkel, akiktől a pecsét mellé egy Sport szeletet is kaptunk, amit egyből el is fogyasztottam. Mivel még rengeteg időm volt, és nem is akartam rohanással elrontani a túra különleges hangulatát, megittam két pohár forró teát a termoszomból, megettem az egyik szendvicsemet, és nyújtottam is egy kicsit.
Itt csatlakoztam egy orosz katonáknak beöltözött csoporthoz, és a túra további részét már velük tettem meg. A jeges talaj miatt óvatosan leereszkedtünk Szépjuhásznéra, ahonnan felmentünk a Nagy‐Hárs‐hegyre. Itt is volt egy kisebb emelkedő, de nem volt vészes, ekkor már gondolatban a legutolsó emelkedőre készültem, amiről tudtam, hogy nagyon kemény lesz. Örültem, hogy az újonnan vett lámpám kifogástalanul működött. Sőt, már felbátorodtam, és volt olyan szakasz, ahol már nem ment előttem senki látótávolságon belül. Úgy gondoltam jó az ilyet is gyakorolni kicsit, hogy magam ismerjem fel éjszaka a megfelelő turistajelzéseket.
Ezután lementünk Hűvösvölgybe, ahol több katonasírt is láttunk. Itt megálltunk kicsit emlékezni a hősi halottakra, majd elkezdtünk felkapaszkodni a Határ‐nyeregre, illetve az Újlaki‐hegyre. Véleményem szerint ez volt a túra legkeményebb része, de megérte, mert a csúcsról gyönyörű kilátás nyílt a kivilágított városra. Itt fent német katonának beöltözött emberektől kaptunk pecsétet, én pedig kicsit használhattam a már eléggé megkopott német nyelvtudásomat. Innen leereszkedtünk a Virágos‐nyeregbe, ahol a Borókba Büfében forró tea és fasírt zsemlével várta az érkezőket. Ez volt a Kitörés 25 vége, úgyhogy átvettem az oklevelet és a kitűzőt, valamint megkaptam a harmadik pecsétet a budapest kupás füzetembe.
5 óra 20 perc alatt teljesítettem a távot, ami 4.3 km/h‐s átlagsebességet jelent. Ez ugyan nem valami sok, de szerintem egy ennyire különleges hangulatú és gyönyörű éjszakai túrát vétek lett volna végigrohanni. Kicsit sajnáltam, hogy nem a 60 km‐es távra mentem, mert biztos vagyok benne, hogy még sok érdekesség várt volna rám.