2011 — Kitörés 60 — Ványi László beszámolója

Köszönet a szervezőknek.
2011 február 12‐én este hat óra előtt értem a Budai várba, a Kapisztrán térre a pulimmal, Tücsivel. Egy hónapig
készültem lelkileg erre az emlék túrára, a kiíráson túl még az interneten is utána néztem az 1945–02-11-i eseményeknek.
Döbbenten láttam a nagy rendőrségi készültséget a téren, azt hittem valami EU rendezvény van a Hadtörténeti Múzeumban.

Hamar rájöttem, hogy miattunk, megemlékező túrázók miatt vannak itt ekkora létszámban kisbuszokkal, járőr kocsikkal és
az elmaradhatatlan kamerás VW transzporterrel. Gyorsan beálltam az előnevezők sorába, szerencsére rengetegen voltunk,
ahol várakozás közben mindenki felháborodásának adott hangot. Majdnem úgy éreztük magunkat, mint 2006 őszén, 21 évvel a
“rendszerváltás” után ezt tudja a magyar rendőrség, erre van elég embere, pénze? Kíváncsi lennék, hány aktát zártak le
aznap “ismeretlen tettes” megjelöléssel. A szemléletük úgy látszik maradandó, mindegy, hogy milyen kormány van
hatalmon. Indulatainkat a hideg szél lehűtötte és próbáltuk vidámabban nézni a marcona rendőröket és innentől
nevetségesnek tűnt a jelenlétük. Ilyen fegyveres alakulattal biztosan nem tudták volna védeni több, mint két hónapig
Budapestet a bolsevik hordákkal szemben és a várból kitörve Hősökké válni.

Este fél hétkor kaptam meg az útvonal leírást és megkezdtem a 60 km‐es Kitörés túrát rendőrségi kísérettel. A
várakozásban kicsit átfázott lábamnak jól jött a Diós‐árok izzasztó emelkedője. Kutyám pórázon poroszkált mellettem az
első ellenőrző ponton túl a Normafáig, ahol a széles turistaúton végre elengedtem és jó nevelt értelmes puli lévén nem
kellett az egész úton hívogatnom, reguláznom, hanem szépen jött mögöttem. Itt a budai hegyeken nem könnyű eltévedni, de
nekem többed magammal sikerült letérnem a Hármashatár‐hegy felé, de egy nyiladékon megpillantva a sorban imbolygó
lámpásokat balra tőlünk mélyen bent az erdőben sikeresen rátaláltunk a helyes útra. Vesztettem jó fél órát és növeltem
a távot több mint egy km‐el. De megérte, mert fagyosan világított a hold és minden ezüstösen ragyogott, jobbra az alvó
főváros, balra pedig a Naszály és a Pilis hegyei sötétlettek a csillagos éj alatt.

A Virágos‐nyereg végén volt a 25‐ös túra vége, ahol elköszöntem az alkalmi ismerősömtől, aki Angyal nevű kutyájával
idáig túrázott. Közösen hajtottunk fejet a gyertyáktól tündöklő katona sírok előtt és menet közben róluk beszélgettünk;
milyen akaratuk, elszántságuk és erejük lehetett akkoriban a honvédeknek. Pecsételés után felvettem a saját tempómat és
már csak a Tücsivel mentem tovább a Jegenye‐völgyi patak mellett, ami nappal is szép lehet, de így a fagyos éjjelen
csoda szép volt. Solymárt elhagyva elnéztem a sárgát, letértem a sárga keresztre, de itt csak tíz percet vesztettem
oda‐vissza. Nagykovácsi szélét elhagyva önszorgalomból megmásztam a Nagy‐szénás magaslatot, ahonnan a lenyugvó hold
küldte felém bíztató csillogását és hátrahagyott ezernyi sziporkázó csillagot világítani az égbolton.

Elhagytam már a 9‐ik ellenőrző pontot, ahol a fehér utat tapostam az erdő mélyén, itt hallottam a bagoly hangját és a
koslató róka ugatását is. Itt sokat mentünk és még nem találtunk rá a várt vadkerítésre de egy kis térképértelmezés és
telefonos segítség után mentünk tovább még jó darabig, amíg a hegyek szinte belevesztek a szántóföldekbe. Megtaláltuk a
vadkerítést és innen volt a túra nehezebb szakasza, mert a fagyos szántóföldön csillagfényben még 10 kilométert
menetelni igencsak próbára tette a bokámat. Perbál előtt beton majd aszfaltút következett, amin nagyon jól esett a
járás, csendben haladtam, még a kutyák sem ugattak meg.

Tők település háta mögött ismét traktornyomban vagy a szántás rögei között lehetett botorkálni Anyácspusztáig.
Pecsételés után szép volt látni, hogy milyen sok apró fény halad előttem és mögöttem is, amikor a szemben lévő rétről
visszatekintettem éppen idejében, mert akkor kezdett pirkadni halványan. Baktattam tovább, amikor telefonon hívott a
lányom, hogy itt vannak már Szomoron, én pedig pont a Kakukk‐hegy lábánál voltam, ami igen nehéz szakasz (hála a
szervezőknek nem hagyták ki). Megmásztam a hegyet, közben teljesen felkelt a nap, ami feledhetetlen panorámával
ajándékozott meg. Leereszkedni a másik oldalán a hegynek a fiatal fenyvesen keresztül ismét jó fizikai állóképességet
kívánt. A meredek ellaposodott és a kálváriát lehagyva értem el Szomor első házait, ahonnan lazításképpen lekocogtam a
hátra lévő kilométert. Forralt borral kedveskedtek a kereszteződésben, de már láttam a templomot, szemben vele pedig a
célt és inkább futottam tovább a Poharazóig. A helyi közeg ide is ki lett rendelve, ott pislogott a járőrautóban,
pazarolva a drága üzemanyagot. Gratuláltam magamnak és a pulimnak. Ittam egy jó magyar sört, megkaptam a szervezőktől
az oklevelet és a felvarrót valamint a forró virslit amit elfeleztem a Tücsivel.

Minden elismerésem a szervezőké! Minden ellenőrző ponton korhű katonaruhában segítették az utunkat, a járművek és a
fegyverek is korabeli eszközök voltak, a Malom földeken a tizedik ellenőrző pontot már messziről jelezték világító
rakétákkal. Kaptunk szőlőcukrot, csokit, friss fasírtot, Frankfurti levest, teát és a célnál, a falu közepén forralt
bort.
Még egyszer elismerésem a Börzsöny Akció Csoportnak és a velük fagyoskodó segítőknek.