2011 — Kitörés 60 — Soma beszámolója

Ha már többen írtak beszámolót, én is írnék, elsősorban azért, hogy ha valaki megy jövőre (én biztos nem), az ne
kövesse el ugyanazokat a hibákat, mint mi (apámmal) most.
Mint mindig, most is nyitásra igyekeztünk odaérni a rajthoz (hogy legyen kis biztonságunk vész esetén) — azonban a fél
hatos rajt gyakorlatilag csak illúzióvá vált, amikor közel másfél órát álldogáltunk a nevezésre várva (18:45–50 körül
tudtunk csak elindulni, pedig már 5‐kor a rajt helyén voltunk). Ez még belefért. Kis szépséghiba ugyan, de van ez így.
Leérve a Városmajorhoz, úgy döntöttem, hogy a zöld jelzésen menjünk, mivel Budának azt a részét, amerre az útvonal
vitt, egyáltalán nem ismertem (főleg utcanevek alapján) — viszont a Széchényi‐hegy már ismerős volt. Sajnos a zöld
jelzés a városban roppant hiányos volt. Volt, hogy 10 percig rossz felé mentünk már az elején, majd visszafordulva
talátluk csak meg nagy nehezen az újabb jelet az első lépcsősor fölött. Miután elkezdett kanyarogni az út, már
egyáltalán nem volt vészes a dolog, mivel 1 irány volt, 1 irányban a zöld — szimpla ügy. Azonban a hosszú lépcsők után
egy 3–4 utcás elágazáshoz értünk, és konkrétan sehol sem láttunk jelet. Ekkor egy lány is hozzánkcsapódott — aki
szintén először vett részt a k60‐on (sőt, első túrája is volt), és mivel az iramunk megegyezett, velünk tartott szinte
a legvégéig (33‐ig, de majd később). A jelet azonban három lámpával hárman sem találtuk. Ekkor jött elő az itiner,
aminek szürkés árnyalataiból és semmitmondó foltjaiból semmit sem tudtunk leolvasni (valószínűleg több részen azért
volt homályos, mert a kicsinyítésnél, tájolásnál torzult). Lapozgattunk benne, de a többi is hasonló minőségű volt (az
utolsó kettő felvételes képről ne is beszéljünk… de szerencsére azokat nem is kellett használnunk). Ekkor jött elő a
szöveg. Miután a zöldet nem írta le sehol, oda jutottunk, hogy hárman 3 irányba indultunk. Szerencsémre egy közel 25–30
centi magas, dzsindzsával benőtt betonfelhajtón megláttam egy kis fehér foltot — a gazok mögött ott fénylett a jel…
Ezután egy erdős részre kanyarodtunk rá, ahol fényvisszaverős matricákat vettünk észre — de akkor még nem tudtuk, hogy
elvileg azok jelzik az utat. Haladtunk a zöldön, amíg az vissza nem vitt minket a városba, és el is tűnt (ha nem is
tűnt el, valahol olyasmi helyen lehetett, mint a korábban leírt, és nem találtuk meg). Ekkor jött az a rész, hogy a
közelben levő helybelieket kérdezgettük, hogy a Széchényi‐hegyre hogyan lehet eljtuni (ugyebár onnan biztos volt a
tudásom korábbi túrákról). Körülbelül a János kórház tetejéig vezényeltek vissza, majd a másik útvonalat követve (és
közben kavarva pár buszmegállóval, amik ugyan biztosan az EP felé “mutattak”) eljutottunk az első ellenőrző pontig…
mindezt laza másfél‐két óra alatt. Mint utóbb kiderült, közel 9 km‐et (8,8-at) bolyongtunk.

Innen azonban már nyeregben voltunk, mivel tudtam, merre kell menni. Lazán eljutottunk a Csacsi‐rétre (bár a sárga
jelzéseknél volt valami kavar, de akiknek tudtunk, azoknak szóltunk, hogy rossz irányba mennek) — és itt mutatta meg az
egyik pecsétes lámpával, hogy a matricák az utat mutatják. A János‐hegy felé félúton jött velünk szembe két túrázó.
Mondták, hogy kihagyták a csacsit. Aztán minél közelebb mentünk a 3. ponthoz, egyre sűrűbben jöttek emberek felénk -
mind kihagyta a korábbi megállót (kb. 30 embert számoltam…). A következő állomásig párszor tapasztaltuk, hogy a sárga
jelzés elég hiányos — helyesebben néhol gyakorlatilag le voltak gyalulva a fákról, ám itt nem okozott nagy gondot,
mivel a matricák elég jól mutatták, mi is a helyes út.

Haladtunk a vonalon jó hangulatban, nem volt semmi gond. A büfé előtt még a matricák is mutattak valamiféle
“végjelzésszerűt” — gondolom, a 25‐ösöknek. De a büfénél kezdődött az újabb tumultus — mint a várban. Teli a fogadó -
vagy mifene -, az adagunkra 40 percet kellett várnunk, továbbá teát kicsivel, pár perccel később kaptunk.
Kihangsúlyoznám, hogy a túrán ez volt az első hely, ahol volt valamiféle étel és/vagy ital — legalábbis ahol kaptunk,
pedig egyáltalán nem voltunk késésben — néhol még dolgoztunk is abból a hátrányból, amit elszenvedtünk korábban. A
büfébe természetesen nem fértünk be… kint ettünk állva, mint a lovak. Aztán amikor indultunk volna tovább, 4 csoport
álldogállt egymás mellett kb. 60–100 méterre a büfétől tanácstalanul. 3–4 út vezetett el onnan, amiken nem volt jelzés
(volt jelzés, de le volt kaparva a nagy részéről, másikaknál meg nem is volt). Elindultunk az egyik szimpatikus úton,
de mint kiderült kb. 20–25 perc után, nem jó irányba mentünk. A fogadónál kérdezősködtünk, és kisült, hogy a meredek
legbaloldalibb úton kellett volna indulni tovább.

Miután rákanyarodtunk a gyalult útra — közelről megvizsgálva a kaparást, észrevettük, hogy kb. egy centis részen még
látszódott a sárga szín… hát, igen. Csak nagyítóval kellett volna nézni éjszaka, és máris nem mentünk volna kb. 1–2
km‐et fölösben (megint). Ezek után a hozzánk csapódott társunknak egyre jobban fájni kezdett a cipőjében a bokája.
Azonban nem kellett sokat várnunk, hamarosan beért két ismerős arc a büféből — egy lány és egy fiú… mint kiderült, ők
voltak a söprögetők. Elég gáz érzés fogott el minket, hogy alig pár km‐re a 25‐től már mi vagyunk hivatalosan az
utolsók, de megvitattuk a dolgot, a söprögetők kegyeire bíztuk útitársunkat, mi pedig belehúztunk. Szinte teljesen
ledolgoztuk elég erős és izzasztó irammal a hátrányunkat, mire Solymárra érkeztünk. Azonban a java csak ekkor jött.
Több emberrel találkoztunk a benzinkútnál, akik tanácstalanul forgolódtak. Miután a Budai‐hegységemes térképemről
tudtam a sárga jelet, hogy megy, elindultunk arra. A füzet szerint az első jobbra fordulásánál (meg valami tisztást
emlegetett a leírás), balra kellett volna fordulnunk, ami bizony szalagokkal is jelölve volt (lett volna). Sajnos elég
pongyolán volt fogalmazva, hogy tisztás — mi is számít annak pl. … így körülbelül 4–5-ször mentünk rossz irányba
mindig a sárgára visszatérve az erdőben. A végén egy kisebb — számunkra annak tűnt legalább — tisztásnál nem találtunk
más utat, csak a sárgát, ami ment tovább. Kisebb csapatunk minden tagja szalagokat keresett lámpájával, de semmit sem
talált, még matrica sem volt sehol (mint utóbb kiderült itt is csak úgy pörögtek a fölös km‐ek a rossz irányok miatt).
Körülbelül 10–20 percen belül (elég bizonytalanul a sárgán indultunk tovább) a söprögetők is beértek — igen, a
ledolgozott hátrány újra valódi lett -, akik persze tudták az utat, látszott rajtuk, nem először csinálják. Sajnos
túrázni nem tudok más iramában, így elég hamar kiizzadtam — apám sem volt túlságosan top‐on (pedig Szomor56‐ot lazán
bírtuk fáradtság nélkül, kis izomlázzal csupán), és nem értettük, miért nem bírjuk a tempót. Nagy nehezen elértünk a
hivatalos “szalagos” részre, ahol bizony egy deka szalag sem volt — itt a söprögetők sem voltak biztosak, merre kell
menni (mármint az aktuális útvonal szerint), többször szétváltak és úgy jutottunk el — számunkra a “Végső állomás”-ra,
a Zsíros‐hegyre. Elég nagy kudarcként éltük meg, hogy gyenge 33 km‐nél ki kellett szállnunk, mert reggel negyed 6‐kor
már teljesen lebontották az állomást (pedig az ideje szerint 6‐ig kellett volna üzemelnie), mivel a söprögetőkkel nem
bírtuk az iramot, és inkább Nagykovácsitól pár km‐re adtuk fel, minthogy pl. 10 km‐re olyan helyen, amit nem ismerünk.
Az állomáson kínáltak minket lekváros kenyérrel (ez volt a második alkalom, hogy kaptunk (volna) valamit), de mi
visszautasítottuk, mivel volt még mindkettőnknek 4–5 szendvicse, ami kicsit tartalmasabb volt. Tanácsomra, miszerint
nem tudtuk, hogy van éjjel BKV Nagykovácsiból Bp.-re, a tűznél maradtunk, és amíg lehetett, pakoltunk is rá -
melegedtünk. Néhány percen belül az a csoport, amivel eddig eljtutottunk és ők továbbmentek )ugyebár az EPnél már
látható volt egy matrica a helyes irányban), újra megjelent, azzal, hogy ők sem mennek tovább. Körülbelül 5:20–25-30
felé olyan 10–15 ember csapódott be a hajdani EP helyére azzal, hogy menne tovább, csak pecsételni kéne — hát, mondtuk
nekik, hogy melegedjenek, mert már kb. 15–20 perce mentek el a söprögetők, akik mögött zárják az állomásokat, és ne
menjenek tovább. Aztán 6 óráig még legalább 10 ember jött (valaki Pilisvörösvárról jött) — ugyanazzal fogadtuk őket
(nem voltunk benne biztosak, hogy ilyenkor hogy is folynak a dolgok — ezt mondtuk is nekik -, de inkább melegedésre
bíztattuk őket). Olyan 6 óra előtt pár perccel jött az utolsó kliens, aki Nagykovácsiból jött ki, mert eltévedt (mily
meglepetés). A többiek el is mentek NK‐ba (látva az EP helyét), de az utolsó srác inkább leült közénk, és reggel fél
7‐ig melegettünk a tűznél. Na most nem az a gond, hogy a söprögetők nem tudtak erről a 25–30 emberről (ugyebár ha ők
eltévednek, és a sepregetők jó vonalon mennek, akkor nem találkoznak — ez érthető), de elég érdekes, hogy ennyi túrázó
nem hiányzott úgymond senkinek (persze… mindenki saját felelősségére jött, de azért vezethettek volna minden
állomáson egy A4‐es lapon valami számsort, hogy ki van meg…) Reggelfelé a tüzet a maradék teámmal öntöttem le — ennyi
volt össz. A világosban már láttuk a szalagokat — az EP előtt kb. 5–10 méterre egy bokor volt feldíszítve, akár egy
karácsonyfa kb. 10 szalaggal — és ahogy mentünk Nagykovácsiba az éjszaka megtett úton visszafele, nem is láttunk
többet.
A történet vége kitalálható. 33 km‐nél vége a menetnek, busz, villamos, busz, kocsi… Itthon nem hagyott a gondolat
nyugodni, hogy miért voltunk ilyen gyengék. 3 térkép segítségével összevetettem, merre is, hol és hogy keveregtünk,
majd a googlemaps távolságmérőjével (nem a gagyi öntervezőssel, hanem a pontjelölős, egyenes vonalassal) kiderült, hogy
52 km‐et (51,7-et pontosan) mentünk a Zsíros‐hegyig! Az 52 km‐mel már Anyácsapusztán lettünk volna (hajanli 5‐kor!!!) -
ahonnan egy köpés szinte Szomor, úgyhogy elég gáz… na mindegy. Ennyit ér az, ha az ember 6–7 helyen bekever… Ezért:
mindenki vigyen rendes térképet, és ne sajnálja azt a két percet, még ha biztos is benne, merre van, hogy megnézze, mi
is jön pontosan és hol! Mi bíztunk a kis szürke és fekete foltokra, majd a leírásra, ami hát… elég gáz volt így
visszatekintve!
Egyébként nem lett volna gond a túrával, az EP‐ken is normálisak, kedvesek voltak az emberek, csak az elején elég
lélekölő volt a várakozás, meg persze azért abba sem haltunk volna bele — még ha késők voltunk általában -, ha nem csak
1 helyen kaptunk volna meleg teát, a meleg ételt (egy fasírtot egy zsemlével és egy fél uborkával) pedig nem kb. 40
perces mínusszal tálalják…