2011 — Kitörés 60 — OI beszámolója

Köszönet a szervezőknek!
Ez volt az első “Kitörés‐60” túrám.
Már tavaly indulni szerettel volna, de közbe szóltak a választások. Akkor sok dolgom volt…, most is…18.15 órakor
indultam a Magdolna‐torony árnyékából. Követtem a tömeget a Diós‐árokig, majd el kezdtem előzgetni, így jó menetidőt
menve érkeztem meg a Széchenyi‐emlékhez. Magyar katonák helyezték el a bélyegző lenyomatot az igazolólapra. Találkoztam
német nyelvterületről származó “kitörőkkel” is, ők a Széchenyi‐emléknél ép eltévedtek… Irány a Csacsi‐rét! A
Normafánál a székelykapun belépve lámpát kellene kapcsolni, de a Hold a segítségemre van, besütve segíti utam a lombja
veszett erdőben. Fényképezek a katonasírnál, majd a Csacsi‐rét “nővérkéje” igazolja ott létem… Továbbra sem kapcsolok
lámpafényt, mert az út jól látható és jól járható. Lassan, de biztosan feltünik a János‐hegyi kilátó fényárban úszó
kontúrja, és a műutat elérve orosz “felszabadítóink” osztogatják a csokit és a pecsétet.…bárcsak 1945‐ben is ezt
tették volna… A csoki és némi kihült melegszendvics elfogyasztása után felmegyek a kilátóba, majd lefelé vezet utam.
Keresztezem a Budakeszi utat, s máris a Nagy‐Hárs‐hegyen vagyok. Pecsét, szőlőcukor és irány a Hűvösvölgy. A
katonasírnál megállok fényképezni, s megbontom a balfi vizes palackom. Átvágok a villamos síneken, s megkezdődik az
emelkedés a Vadaskert felé. Valahol elveszik az eddig követett, és jó minőségű S jelzés, de fényvisszaverő jelek
vannak. Ismét katonasír, ismét fényképezés. Az Újlaki‐hegy oldalából remek a panoráma a fényárban úszó Budapestre, majd
elérem az Újlaki‐hegy sziklás ormát. Igazolás, majd ereszkedés a Virágos-nyeregbe.hangulat odabent a tetőfokára hág,
van itt minden, mint egy “csillagközi” kocsmában. A fasírtot kihagyom, mert nem akarok még pihenni, viszont egy
fényképezés elejéig a német tányérsapkát a fejemre teszem, sőt a Rajnaiból is innék, de az csak kellék az asztalon.
A pontőrök énekelnek, én is csatlakoznék hozzájuk, de szorít az idő. A Csúcs‐hegy oldalában megállok a katonasírnál,
majd egy jót esek a kijárt és csúszós hegyoldalban. A térdem megütöm, a bokám aláfordul. Most kellene abba hagynom…
De nincs idő a fájdalomra, mert menni kell előre! Összeszorítom a fogam és megyek előre.A 35‐ös táv indulói
kerülgetnek, sokan vannak és engem zavar a hangoskodásuk, zavar a lámpájuk fénye (még nem kapcsoltam lámpát). Végre
normális a terep, megérkezem az “amerikaiak” által elfoglalt ellenőrzőpontra. Pecsételés, majd irány tovább. Valamit
innék, s pihennem is kellene, így betérek a benzinkúthoz, ahol jól esik a 0,33as Coca‐Cola elfogysztása és a 10 percnyi
pihenő. Kilépve majdnem megyfagyok, elő kell vennem a kesztyűt és a túrabotot, mert már nagyon fáj a lábam.Végre
egyedül vagyok! Felkapcsolom a fejlámpát és irány a Zsíros‐hegy. A pontra érkezve derül ki, hogy elfogyott a kaja és a
tea…semmi baj nem enni jöttem! Itt jegyzem meg, hogy egyik‐másik teljesítménytúra már‐már olyan mint a lakodalom,
annyi az ellátás! Ízlések és pofonok! Hideg van! Felérek a Nagy‐Szénás tetejére…a kilátás szebb mint
nappal…következik Kutya‐hegy, majd a Fehér‐út az EÁP‐al. Pecsét, folyadékpótlás balfi vizzel, müzliszelet, zokni
iagzítás és indulás. Minden lépés fáj, keresem a füves területet, de abból van a legkevesebb…Kiérek az erdőből,
előttem van Perbál. Lassan, de biztosan haladok, úgy 3,5 km/óra “sebességgel”(?). Még szerencse, hogy az elejét
megnyomtam… Az igazolás megszerzése után beérek perbálra és betérek a kocsmába. Kicsit melegszem és iszom egy colát.
Kivilágosodott, lekapcsolom a lámpát! Egyedül megyek végtelen dombokon, rossz utakon. Gondolkodnom kellene, de nem
tudok…illetve mégis…a gyerekeim jutnak az eszembe, hogy ők még alszanak, meleg szobában, puha ágyban. Majd anyai
nagyapám jutott az eszembe, aki sokat mesélt nékem a háborúról mikor kisgyermek voltam.Mesélt az oroszokról, mesélt a
németekről. Mikor a falujukba érkezett a front, kiköltöztek a “verembe” a földjük végébe.A házuk udvarát egy német
ütegállás sajátította ki, de szerencsére az oroszok nem tudták bemérni.Nagyanyámat, ki még 60 éves korában, mikor
meghalt is igen szép asszony volt, a diszóól alá ásták el az oroszok elől. Majd a kitörés vélhető képei játszódnak le
szemeim előtt, mikor halomra ágyúzták az oroszok a kitörő német és magyar katonákat. Felérek a Nyakas‐gerincre, s már a
szalagozást figyelem, hogy mior kell letérnem. Megtalálom és Anyácsa‐puszta felé vonszolom magam. Pecsételek, majd a
Matterhorn magasságúnak tűnő Kakukk‐hegy felé veszem az irányt! Felkínlódom magam a hegyre, s egyáltalán nem lep meg,
hogy nincs lyukasztó… Egy hasonlóan “rossz” lábbal rendelkező bajtársammal mászunk le a hegyről, s beérünk Szomorra.
Minden lépés fáj, minden lépés egy örökké valóságnak tűnik, de elérjük a kocsmát és furakszunk az “Úr asztalához”, ahol
a kitűzőt, a felvarrót és a jól megérdemelt emléklapot adják. Ez volt az első “Kitörés‐60” túrám, de nem az utolsó!
Jövőre ismét eljövök, hogy leróhassam kegyeletem Budapest Hős katonáinak, hogy drága emlékű nagyapámra emlékezzek!