2010 — Kitörés 60 — Zete beszámolója

Kitörés 60 emléktúra
“A németek egy éjjelen nem védték tovább Budát,
összegyűlt mindegyikük, 40 000 szoldát,
jéghideg éjjelen, mindjük sisakosan
45 vad telén, kezdődjék már a roham.”
Cseh Tamás: Széna tér

Idén autentikus helyszínről indult a Kitörés emléktúra, a Budai várból, aminek nagyon örültem. Fél hat után kevéssel értem fel a Magdolna-toronyhoz, s már hosszú sorban vártak a nevezésre a kitörésre indulók. Üdvözöltem néhány ismerőst, majd egyedül vágtam neki a távnak. Arra gondoltam, majd útközben csatlakozok valakikhez, akikkel egyforma a tempónk, de ha nem, az se nagy baj.
A Diós-árok emelkedője méltó bevezető ezen a túrán a nehézségekhez, jól leizzasztja az embert a folyamatos és egyre nehezebb kaptató. Elérve a Z sáv jelzést, beszélgetni kezdtem két túrázóval s annyira belekezdtünk a szövegbe, hogy végül rossz irányba, lefelé indultunk el, szépen vissza kellett mászni és a másik irányba folytatni. De ez se akart összejönni, így az első pontot, ami a Széchenyi-emlékműnél volt, ellenkező irányból közelítettük meg. Egy egész csapat résztvevő hasonlóan így járt. Nem voltam nagyon bosszús emiatt, úgy voltam vele, inkább itt tévesszek egy kicsit, mint mondjuk a végén, a hírhedt Perbál-Anyácsapuszta átvágásnál. (Hát nem így lett sajnos.)
Elérve Normafát, véget ért a városi szakasz, kezdődött a java. A terepviszonyokra végig két jellmzőt lehett mondani: nehéz vagy nagyon nehéz. Ráadásul elkezdett apró szemekben hullani a hó, és gyakorlatilag virradatig hullott, plusz néhol kegyetlen szél is lecsapott. Csacsi-rét előtt értük el az első katonasírt, amin már volt pár mécses. Idén én is készültem, hoztam magammal annyit, hogy mind a négy útba eső sírra tudjak egyet-egyet tenni. Örömmel láttam, más túrázók is gondoltak erre. Minden ponton szép számban katonaruhába öltözött pontőrök voltak, eredeti felszerelésben, fegyverekkel, ahogy ehhez a túrához illik. Itt jegyzem meg, hogy az ő teljesítményük is minden elismerést megérdemel, órákig kint lenni ilyenkor a terepen, kivinni a sok felszerelést nem akármi — ezúton is köszönet érte!
A Boróka büfében rövid pihenő, majd az egyre rosszabb terepviszonyok között keskeny egynyomtávú ösvényen kellett araszolni a néhol kimondottan veszélyes ösvényen lefelé. Az Alsó-Jegyenye völgyhöz közelítve zeneszót hallottam, az egyik pontőr harmonika-muzsikával múlatta az időt, nagyon hangulatos volt! A Solymár előtti benzinkúthoz is betértem egy ital+kávéra, majd nekivágtam a Zsíros-hegyi emelkedőnek. Erővel még bőven jól bírtam, erős tempót terveztem be, de aztán alighogy letértem a műútról, alaposan fejbevert egy vaskos faág ami pont fejmagasságban lógott be az ösvény fölé. Pár percig szédelegtem is egy kicsit, de aztán elmúlt. A Muflon-itatóhoz közelítve gyanús hangokat hallottam, közel érve kiderült, nyitva van a hely, bár az ellenőrző pont nem itt volt, hanem kint a terepen. De nem lehetett kihagyni ezt a remek alkalmat, így egy forralt bor erejéig betértem. A ponton pedig kaptunk egy-egy pohár remek húslevest, igazán jólesett!
Jött a Nagy-Szénás “kellemes” kaptatója majd a Kutya-hegy után a K kereszt jel mentén még keményebb rész jött: csak egy vékony csapás, néhol komoly mélységű hóval. A S sávot elérve a Fehér út elején ismét ellenőrző pontot találtam, de itt nem tartottam pihenőt, egyből indultam tovább. A Fehér út szerencsére nagyon jól járható volt, csaknem végig kocogtam lefelé. Hamar véget ért az erdő és kiértem a sík pusztaság szélére. A Malom-földeknél ismét egy autentikus módon berendezett fedezék alatt/mellett volt az ellenőrző pont, ahol teát kaptunk.
Itt már nagyon bizakodó voltam, hogy jó időben, különösebb probléma nélkül tudom befejezni a túrát. De nem egészen így lett. Perbál után a gombafeldolgozóig minden rendben volt, elérve a bejáratot jobbra indultam a leírás szerint. Viszont az út sehol sem fordult balra, mint vártam, hanem tovább előre tartott. Nem zavart különösebben, mert voltak bakancsos lábnyomok bőven. Egy idő után viszont már csak egyetlen lábnyom maradt, kiértem egy mező szélére, majd egy erdősarokba kerültem. Itt eszembe jutott, hogy 2007-ben BHG sporival együtt szintén keveregtünk egy sort, és rémlett, hogy itt mentünk fel végül a gerincre. A sarokban betértem az erdőbe jött is egy balra felfelé kapaszkodó út. Igaz, kijárva egyáltalán nem volt, állatnyomok és régi taposás nyomai voltak csak a 30–40 cm-es hóban. Viszont nem aggódtam nagyon, mert irányba jó volt. S tényleg: egy erős de nem túl hosszú kaptató után fent voltam a gerincen, ahol elvileg S sáv jeleknek kellett volna lenniük, de nem láttam egyet sem. Cserébe az eddigi legnehezebb szakasz várt rám: alig tudtam utat törni nagy hóban, csak bukdácsolva, csigatempóban tudtam haladni. Elértem egy magassági pontot, majd egy elágazásban felismertem azt az utat, amin anno szintén leereszkedtünk Anyácsapusztára. Nemsokára a S négyzet jelek is megjöttek, tehát a kevergés véget ért. Gyorsan leértem az utolsó ponthoz, ahová kisvártatva három fő jött még utánam. Az elöl haladó koma nagyon nézte az előttünk haladó legalább 15–20 főt, akik több csapatban mind kihagyták a Kakukk-hegyet és az aszfalton mentek be Szomorra, de végül is kis rábeszéléssel négyen kezdtünk el a megadott úton baktatni a Kakukk-hegy irányába. Itt már minden utolsó erőre szükség volt, 55 km volt a lábunkban, folyamatosan de igen lassan haladtunk a nagy hóban. Elértük az Anyácsai horgásztavat, majd már azt hittem, a jelek megkerülik a Kakukk-hegyet, amikor elkezdődött egy kíméletlen kapaszkodó, olyasmi mint a Muzsla a Mátrabércen. Először egy hupli, örülsz neki, hogy mindjárt vége, aztán még egy, végül a harmadik az, ami az igazi. A csúcskő mellől csináltam néhány fotót, majd egy nyaktörős ereszkedőn lecsúsztunk a szomorú állapotban lévő kálváriához. Innen már csak egy szusszanás volt hátra és bent voltunk a célban.
Igaz, az utolsó reggeli busz pont elment, így volt két és fél óránk, de én egyáltalán nem bántam Jól bereggeliztünk, pihentünk, beszélgettünk, néztük a fáradtan, de büszkén beérkezőket. Nagy tett volt mindenkitől, aki végigjárta!