2010 — Kitörés 25 — tétova hegyi-teve beszámolója

Kitörés 25
Küzdelmes és szép túra volt, amit a havazás és készületlenségem tett kissé extrémmé. Ez volt továbbá életem első esti (éjszakai) túrája, de valószínűleg nem az utolsó. A sötében való magányos haladás, esetenként botorkálás teljesen más oldaláról láttatta a túrázást illetve túrafutást. De tetszett a dolog s egy megfelelő fejlámpa beszerzését követően máskor is bevállalom a sötétben való futkorászást.
A túra hagyományőrzése, az elesett katonák előtti tisztelgés szívfacsaró, de egyben felemelő érzéseket ad. Majd egy városnyi ember pusztult el hiszen értelmetlenül akkor. A túra szervezőit és életbentartóit (beleértve a pontőröket is) ugyancsak tisztelet illeti.
A túra városi szakasza a Normafáig nekem nem volt egyértelmű. Szerencsére itt még sokan voltak, akik kérésemre mindig szívesen kisegítettek. Némi megkönnyebülés volt a zöld jelzés megjövetele, de a Normafától kezdődött az igazi kihívás, ugyanis kislányom barbi-s lámpája nem túl erős fénnyel rendelkezett, bár több volt a semminél. A Csacsi rét megtalálása azonban másnak is gondot okozott, olyanoknak is, akiknek viszont jó lámpájuk volt. Hozzájuk csapódva végül is meglett a rét s a második pecsét. Sajnos a hó némi szél kíséretében elég erősen esett, ami lassan, de biztosan áztatta az itineremet s mosta el a korhű emblémákat felsorakoztató pecséteket. A réttől egy fejlámpás sráccal nyomtuk tovább s lukadtunk ki Makkosmáriánál. Vissza tehát a János hegy tövébe s tovább a piroson, de már a jó irányban. Kellemes emelkedőn baktattam felfelé a libegő felső állomásáig, ahol a korhű ruhába öltözött őrök mellett újabb pecsét s egy autós szelet fogadott. Itt csatlakoztam egy kisebb csapathoz félve az újabb elkeveréstől. A Hárs-hegy aljától azonban ismét futni kezdtem mivel a gyalogtempó nem adott elég meleget nekem. A kilátóban újabb pecsét s tovább le a sárga jelzésen. Itt elég jók voltak a jelek, bár erősen figyeltem, nem akarva megint felesleges kilométereket beletenni a pályába. Hűvösvölgynél elértem egy bolyt, akikkel együtt gyalogoltam egészen a Vadaskert aljáig. Az emelkedő azonban futásra ösztökélt. Hamarosan meglett a Határ nyereg is. Az újlaki-hegy aljában toporogtam kicsit, mivel a barbis lámpa nem mutatta a helyes irányt tovább. Páran beértek a korábban elhagyottak közül s innen velük nyomultam tovább a tetőig, ahol a katonaruhás pontőrök között érdekes színfoltként egy lány-katona is feltünt. A hidegben azonban nem sokáig lehettet álldigálni s hamar folytattuk utunkat a célig (25 Km-es), a virágos nyeregben lévő Boróka büféig. Egy fasírt, kenyér és még uborka is járt a tea mellé a megfáradt célba ért túrázóknak. Csak bámulattal adóztam a továbbhaladóknak, akik aznap egészen Szomorig mentek. Hamarosan megkaptam az oklevelemet és a kitűzőt s tekintettel arra, hogy az autóm a vár mellett maradt nekiindultam, hogy lemenjek a buszmegállóig. A büfé előtt azonban egy terepjáró állt, amibe bekéredzkedve jutottam le a Hűvösvölgyig. Innen is köszönet a megmentőimnek, hiszen a vizes, átázott ruhában buszt várni és buszozni nem kis erőfeszítés és biztos megfázás várt volna rám.
Összegezve, a túra minden szempontból nagyon tetszett s már most tervezem a 60-as teljesítést is a megszerzett tanulságok birtokában. A városi szakaszra jól fel kell készülni (van egy-két csalafinta lekanyarodás), normális lámpa nélkül nem szabad elindulni és érdemes némi váltóruhát (száraz sapka, kesztyű, felső, esetleg széldzseki) magunkkal vinni. No meg kell némi állóképesség is. 1050 méter szint a Virágos nyeregig, s további 990 méter Szomorig.
Az itiner korrekt bár térképet nem tartalmaz, a pecsétek gyönyörűek. Az oklevél is nagyon tetszik, ahogy a kitűző. De ami igazán megkapó az a túra hangulata, ami már a rajtban elkezdődik a korhű öltözetekkel, majd folytatódik a katonasírokon égő mécsesekkel, a pontokon helyenként felhangzó zenékkel. Ez teszi igazán emlékezetessé a dolgot s idézi mindannyiunknak fel az itt elesett katonák emlékét. Legyen könnyű nekik a föld.