2010 — Kitörés 25 — tétova hegyi‐teve beszámolója

Kitörés 25
Küzdelmes és szép túra volt, amit a havazás és készületlenségem tett kissé extrémmé. Ez volt továbbá életem első esti (éjszakai) túrája, de valószínűleg nem az utolsó. A sötében való magányos haladás, esetenként botorkálás teljesen más oldaláról láttatta a túrázást illetve túrafutást. De tetszett a dolog s egy megfelelő fejlámpa beszerzését követően máskor is bevállalom a sötétben való futkorászást.
A túra hagyományőrzése, az elesett katonák előtti tisztelgés szívfacsaró, de egyben felemelő érzéseket ad. Majd egy városnyi ember pusztult el hiszen értelmetlenül akkor. A túra szervezőit és életbentartóit (beleértve a pontőröket is) ugyancsak tisztelet illeti.
A túra városi szakasza a Normafáig nekem nem volt egyértelmű. Szerencsére itt még sokan voltak, akik kérésemre mindig szívesen kisegítettek. Némi megkönnyebülés volt a zöld jelzés megjövetele, de a Normafától kezdődött az igazi kihívás, ugyanis kislányom barbi‐s lámpája nem túl erős fénnyel rendelkezett, bár több volt a semminél. A Csacsi rét megtalálása azonban másnak is gondot okozott, olyanoknak is, akiknek viszont jó lámpájuk volt. Hozzájuk csapódva végül is meglett a rét s a második pecsét. Sajnos a hó némi szél kíséretében elég erősen esett, ami lassan, de biztosan áztatta az itineremet s mosta el a korhű emblémákat felsorakoztató pecséteket. A réttől egy fejlámpás sráccal nyomtuk tovább s lukadtunk ki Makkosmáriánál. Vissza tehát a János hegy tövébe s tovább a piroson, de már a jó irányban. Kellemes emelkedőn baktattam felfelé a libegő felső állomásáig, ahol a korhű ruhába öltözött őrök mellett újabb pecsét s egy autós szelet fogadott. Itt csatlakoztam egy kisebb csapathoz félve az újabb elkeveréstől. A Hárs‐hegy aljától azonban ismét futni kezdtem mivel a gyalogtempó nem adott elég meleget nekem. A kilátóban újabb pecsét s tovább le a sárga jelzésen. Itt elég jók voltak a jelek, bár erősen figyeltem, nem akarva megint felesleges kilométereket beletenni a pályába. Hűvösvölgynél elértem egy bolyt, akikkel együtt gyalogoltam egészen a Vadaskert aljáig. Az emelkedő azonban futásra ösztökélt. Hamarosan meglett a Határ nyereg is. Az újlaki‐hegy aljában toporogtam kicsit, mivel a barbis lámpa nem mutatta a helyes irányt tovább. Páran beértek a korábban elhagyottak közül s innen velük nyomultam tovább a tetőig, ahol a katonaruhás pontőrök között érdekes színfoltként egy lány‐katona is feltünt. A hidegben azonban nem sokáig lehettet álldigálni s hamar folytattuk utunkat a célig (25 Km‐es), a virágos nyeregben lévő Boróka büféig. Egy fasírt, kenyér és még uborka is járt a tea mellé a megfáradt célba ért túrázóknak. Csak bámulattal adóztam a továbbhaladóknak, akik aznap egészen Szomorig mentek. Hamarosan megkaptam az oklevelemet és a kitűzőt s tekintettel arra, hogy az autóm a vár mellett maradt nekiindultam, hogy lemenjek a buszmegállóig. A büfé előtt azonban egy terepjáró állt, amibe bekéredzkedve jutottam le a Hűvösvölgyig. Innen is köszönet a megmentőimnek, hiszen a vizes, átázott ruhában buszt várni és buszozni nem kis erőfeszítés és biztos megfázás várt volna rám.
Összegezve, a túra minden szempontból nagyon tetszett s már most tervezem a 60‐as teljesítést is a megszerzett tanulságok birtokában. A városi szakaszra jól fel kell készülni (van egy‐két csalafinta lekanyarodás), normális lámpa nélkül nem szabad elindulni és érdemes némi váltóruhát (száraz sapka, kesztyű, felső, esetleg széldzseki) magunkkal vinni. No meg kell némi állóképesség is. 1050 méter szint a Virágos nyeregig, s további 990 méter Szomorig.
Az itiner korrekt bár térképet nem tartalmaz, a pecsétek gyönyörűek. Az oklevél is nagyon tetszik, ahogy a kitűző. De ami igazán megkapó az a túra hangulata, ami már a rajtban elkezdődik a korhű öltözetekkel, majd folytatódik a katonasírokon égő mécsesekkel, a pontokon helyenként felhangzó zenékkel. Ez teszi igazán emlékezetessé a dolgot s idézi mindannyiunknak fel az itt elesett katonák emlékét. Legyen könnyű nekik a föld.