2006 — Kitörés 60 — (budai-)H.G. beszámolója

Kitörés 60

Mathauékkal indultam este 7 órakor. Az elején nem találtuk a Honvédsírokat, így a sötét parkból kimentünk a kivilágított kerékpárútra. A János kórháztól pedig a táblázatban jelzett Diós árok meredek utcáján mentünk fel a Város-kút érintésével a Sváb-hegyig. Itt két “sporttárs” éppen leszállt a megállóba beálló 56-osról, úgy látszik, a fogaskerekűre sokat kellett volna várniuk.

Rövidesen kénytelen voltam végleg búcsút venni a csapattól, mivel ők a fogaskerekű mentén haladtak tovább a Széchenyi-hegy irányába, míg én immár egyedül maradva folytattam utamat a kacskaringós zöld sávon, a Széchenyi-kilátó érintésével. Az első pont a Gyermekvasút állomás előtt rendben megvolt (ez a pont lehetett volna a Széchenyi kilátónál a kispistázás mérséklése végett, vagy 100 méterrel előbb a Kőbüfében (szerencsétlen pontőrök minek vacogjanak a hidegben…).

A ponttól az előírt utat követtem, amelyből a kispistázók jókora darabokat levághattak (például a Normafa síház megkerülése, Normafa — Csacsi-rét útszakasz). A Normafánál szép kilátás nyílt a fővárosra és környékére, néhányan a sötétben szánkóztak. Hóban és éjszaka még nem jártam itt (sem). A Z+ jelzésre rátalálva összeakadtam két katona-pontőrrel, akik a Csacsi-rét ellenőrzőpontot hivatottak erősíteni. Elmondásuk szerint társaik már régóta ott vannak az esőháznál (de melyiknél…?), a túrázók viszont eddig még nem találtak oda. A srácokat szépen körbvezettem az előírt úton: a Z+ jelzésen egészen le a S jelzés kereszteződéséig, majd onnan a sárgán éles jobbkanyarral vissza a Csacsi-rétre (kiváncsi lennék, vajon hányan tették még meg ezt az ésszerűtlen kunkort?). A Csacsi-réten az esőházat üresen találtuk, előtte várakozott néhány tanácstalan túrázó. A srácok végül aláírással igazolták ottjártunkat.

Innen ismét ésszerűtlen útvonal: a sárgán le a Virág-völgybe, majd a piroson vissza, fel a János-hegyre. Igazából nem értem, hogy minek kellett a Csacsi-rétet erőltetni, a kitörő katonák annak idején nem hiszem, hogy ennyit kerengtek volna fel-le a hegyoldalban. A János-hegyen Osziék vártak meleg teával chips-szel és csokival.
Innen le a piroson Szépjuhásznéig, majd a Nagy-Hárs-hegyen át a sárgán tovább Hűvösvölgybe. Ezt ismét elég értelmetlen volt így beletenni, mivel vélhetően sokan kihagyták, másrészt a katonák sem mászták meg gondolom 1945-ben… Vagy ha már annyira bele kellett tenni, lehetett volna kérdéses ellenőrzőpont is (pl. írjunk fel valamit a kilátó emléktáblájáról…). Hűvösvölgy előtt, mint ahogyan a későbbiekben is, a katonasíroknál mécsesek világítottak, hangulatossá téve az emléktúrát.
A hűvösvölgyi pont a Balázs vendéglő romjai mellett várt szintén meleg teával és csokival. Amíg frissítettem, egy róka szaladt el tőlünk kb. 20 m‑re a bevásárlóközpont irányába, majd amikor továbbindultam, akkor szaladt vissza kb. ugyanazon az úton, amelyiken jött, az erdőbe.

Hűvösvölgytől a turistajelzéseken felül a fákra festett K‑45 feliratok is segítették a tájékozódást. Ezekre nagyobb szükség lett volna az elején, illetve a végén, a jelzetlen szakaszokon. Ismét egy értelmetlennek tűnő kitérő: a Virágos-nyeregből az Újlaki-hegyen át a Virágos-nyeregbe. De legalább szép volt a csúcsról a kilátás. A híres lépcsősor tetején a parkolónál találkoztam egy kisebb csoporttal, akik a Testvér-hegyet keresték. Fogalmam sincs miért, és fogalmam sincs róla, hogy az hol van. A Virágos-nyeregben teljes megrökönyödésemre nyitva volt a büfé, a pontőr nem a bezárt épület teraszán fagyoskodott. Szolgáltatás is volt itt: fasírtos, zsíros, és vajas kenyér közül lehetett választani. Ittam egy kávét is 100 Ft-ért, mivel már kezdtem ekkorra elbóbiskolni.

A nyeregből tovább az Alsó-Jegenye-völgy felé, ám ezúttal nem a sárgán, hanem eleinte a kéken, aztán le a meredek zöld lejtőn, utána hosszú, unalmas szakasz a zöldön, majd végül a Z+-en. Az egyik kanyarban a jelzés megvilágítására előkaptam a zsebemből a lámpát, ekkor kiesett az egyik kesztyűm, de szerencsére kb. 200 m múlva észrevettem, hogy nincs meg, így visszamentem, és éppen a kesztyűt megtalálva találkoztam egy kisebb csoporttal. Mivel ők lámpát használtak, én viszont holdfénynél akartam menni, így kissé előresiettem.

Tovább a sárgán kellett haladni fel a hosszú és unalmas emelkedőn, a Kerek-hegyen át a Zsíros-hegyre. Itt sikerült megtalálni a pontőr autóját és a bélyegzőt is, amivel kiszolgáltam magam, és tette ezt az engem itt utolérő három sporttárs. Rövidesen előkerült a pontőr is, aki mondta, hogy kb. 200 m‑re onnan lesz a frissítőpont, ahol (enyhén fagyott) gyíkhús, kenyér és (még mindig meleg) tea várt bennünket.

Itt a beérő három sporttárs közül ketten úgy gondolták, hogy nekik ennyi elég, a harmadik viszont mindenképpen tovább akart menni Szomorig. Ez nekem is kapóra jött, mivel a Sváb-hegy óta gyakorlatilag egyedül bóklásztam. A Zsíros-hegyről a Nagy-Szénás felé haladva a telkek utáni sorompónál találkoztunk szembe a Fenyős-tisztás pontőreivel. Errefelé mondjuk már nem nagyon adódtak kispistázási lehetőségek, Nagykovácsin át távban és szintben is hosszabb az út.

A Nagy-Szénást elhagyva átmenetileg befelhősödött, így a lejtőkön elő kellett vennem a lámpát a biztos haladás érdekében. Előtte olyan erős volt a holdfény, hogy az itiner nézegetéséhez sem volt szükségem lámpára. A Fehér úton aztán elég kellemetlen volt lefelé haladni. A keréknyomok helyenként síkosak, középen mély hó. Itt sikerült párszor beleülni a hóba. Az erdőből kiérve kivilágosodott, itt még aránylag jól volt jelezve az út Perbálig. Az ellenőrzőpont a faluba vezető út szélén, egy sertéstelep előtt parkolt, az autó mögött egy tartályban meleg tea, az autó hátsó ülésén zsákokban szortírozva zsíros, vajas-csalamádés szendvicsek, illetve üres kenyerek.

Perbál területén még A4-es K‑45 feliratú papírok is segítettek a tájékozódásban, a faluban, majd kint a mezőn egy balra fordulásnál még táblák mutatták az utat. Aztán a nyomok többsége egy szekérúton maradt, amely meglehetősen balra húzott a távoli gyárkémények irányába. Mivel ez a rész a “senki földje”, se térkép, se leírás, se jelzések, így a hideg miatt időnként le-lemerülő telefonommal kértem segítséget a kb. 1 órával előttünk járó Csabiéktól. Átvágtunk egy bozótsávon, majd rátaláltunk az alig kitaposott sárga jelzésre. A nyomok itt átvágtak egy nagyobb szántóföldön, de a Csikófordító feliratnál folytatódtak északi irányba, a Bab-kút felé. A helyet a Szomor 23 túráról felismertem, és rájöttem, hogy az irány nem jó. Így itt balra fordultunk a gerincúton, az egykori Töki tökölő ttúra útvonalán, majd a térképen is jelzett úton kezdtünk leereszkedni Anyácsapuszta felé. Ezen az úton kb. 300 méter után egy kereszteződésnél eligazító papírt is találtunk. Úgy éreztem magam, mintha egy tájékozódási versenyen bóját fogtam volna. Hamarosan elértük Anyácsapusztát, ahol pontőrök helyett egy nyitott kapun át kirohanó dobbermann fogadott bennünket a buszfordulónál.

Továbbmenve immáron a puszta bekötőútján a kanyarban egy ember üldögélt a hóban. Először azt hittük, hogy ő a pontőr, aztán kiderült hogy egy elfáradt túrázó, de nem bír továbbmenni, majd jönnek érte kocsival. Ő mondta, hogy a pont nemrég átköltözött Somodorpusztára, mivel sokan nem találtak ide. Ebben viszont az volt az óriási szépséghiba, hogy Somodorpuszta nem volt rajta a kijelölt útvonalon. A műútról ugyanis előbb le kellett volna térni egy dűlőútra (tábla, szalag itt sem volt, de a Szomor 23-ról felismertem az utat) és a Kakukk-hegyen át elérni a célt. Így viszont kénytelenek voltunk a műúton, Somodorpusztán át begyalogolni Szomorra, amit a célban néhány túratárs nehezményezett.

A célban terülj-terülj asztalkám fogadott: volt gulyásleves, fasírt és tea korlátlan mennyiségben, megkaptuk a nagyon szép és egyedi kitűzőt és oklevelet, valamint egy műzliszeletet és egy 2 dl-es dobozos üdítőt. Óriási feketepont viszont, hogy a célban nem volt semmilyen bélyegző (a rajtban sem). Az ellenőrzőpontokon kisállat-bélyegzők voltak, azt leszámítva kizárólag a Boróka büfé bejáratánál tudtam normális bélyegzővel, gumis OKT bélyegzővel igazoltatni. 10:33-kor értünk be a célba, de nem nagyon akartam kapkodni. A többség elment a 11:20-as busszal, meglepő módon nem sokkal ezután a főrendező felajánlotta, hogy el tud vinni egy embert Pesthidegkútra, majd elhúzott. Mi a 12:10-es busszal jöttünk el szötskével és Vései Attilával, a Tivadarék ekkor még ott maradtak a célban.