2006 — Kitörés 25 — Szabó Éva beszámolója

Az éjszakai túrák varázsa
Élménybeszámoló a Kitörés Emléktúráról

2006. február 11-én, a kora esti órákban, Bajza József Gimnázium természetjáró szakosztályának lelkes csapata a Keleti pályaudvar lépcsőjénél várakozott. A csapathoz csatlakozott két katona is, akik elkísérték a társaságot erre a nem mindennapi túrára. Ezen a hideg téli napon egy rendhagyó megemlékezésre került sor. A II. világháború egyik legtragikusabb eseményének, a „Kitörésnek” szentelték a szervezők és a résztvevők a programot.

A túrát szervező MATASZ Katonai Hagyományőrző Tagozat és a Börzsöny Akciócsoport tagjai gondoskodtak arról, hogy mindenki megtalálja az erőnlétének és a bátorságának megfelelő távot. A közel kétszáz főnyi induló közül a Bajzások az időjárás és a közlekedés viszontagságai miatt végül a 25 km-es táv mellett döntöttek.

18:00 körül indultunk a Városmajorból. Az útvonal már az elején próbára tette a csapatot, ugyanis a fogaskerekű vasút nyomvonalával párhuzamosan kellett felkapaszkodni a Széchényi-hegyre. A gyermekvasút épületénél korhű katonai jelmezbe öltözött pontőrök fogadták a társaságot. Pecsételés után egy könnyebb szakasz következett végig a gerincen a Normafáig, majd le a Csacsi-rétre. Itt megtekintettük a közelben található ismeretlen katona sírját. Hisz végül is a túra célja megemlékezni az 1945. február 11-i budavári kitörés során elesett katonákról. A hóban átfagyva visszatértünk az ellenőrző ponthoz, ahol begyűjtöttük a szükséges igazolásokat, majd nekivágtunk a Jánoshegyi kilátóhoz vezető hosszú meredek szakasznak. Közben a nagy hónak és a nem egészen egyértelmű jelzéseknek köszönhetően kisebb eltévedés után ismét a Normafánál találtuk magunkat. Innen viszonylag nagyobb veszteség nélkül értük el a Jánoshegyi-kilátót, ahol forró teával és csokival várták a kimerült sereget. A téli ruházat egyre melegebbé vált. Gyönyörű csillagos éjszakánk volt, a kivilágított Budapest panorámájával és az éjszaka csendjével. A kilátás pazar volt. Innen egy meredek lejtőn próbáltunk lejutni, ami a zord télnek köszönhetően most tiszta hó volt. Így felverve az erdő csendjét, sikítozva, el- elcsúszva, néhányan nylonzacskón ülve próbáltunk leérni a hegyről és megközelíteni egy újabb hegy, a hírhedt Nagy-Hárs-hegy leküzdésével a következő, hűvösvölgyi ellenőrzőpontot.

Ismét lefelé mentünk, csúszva mászva, néhol egymást támogatva tudtunk csak átkelni a hidegtől kimerülve, elcsigázva. Hűvösvölgynél volt egy újabb katonasír mécsessel, ahol néma csendben hallgattuk végig a kísérők előadását arról, hogy valójában miről is szól ez a nap, mire is emlékezünk most.

1945. február 11-én az utolsó felvonásához érkezett Budapest ostroma. Ezen a napon már csak egy egészen kis területre, a budai Várba és annak közvetlen környékére szorultak vissza a magyar főváros védői. Több mint negyvenezer — 23.900 német (ebből 9.600 sebesült) és 20.000 magyar (ebből 2.000 sebesült) — katonát zárt körül Budán a Vörös Hadsereg. A körülzárt katonák két lehetőség közül választhattak. Megadják magukat, vagy kitörnek.
A feltétel nélküli megadás — a hadifogság — sem a magyar, sem a német katonák részére nem volt elfogadható alternatíva. A II. világháború során egyébként sem volt arra példa, hogy német védsereg letegye a fegyvert a Vörös Hadsereg előtt, ha választhatott a megadás vagy a kitörés között.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a védők felmentésén fáradozó német erők kívülről nem tudják áttörni az orosz gyűrűt, mindenképpen kísérletet kellett tenni arra, hogy a bekerített csapatok a Budai-hegységen keresztül áttörjék magukat a 30–35 km-re, Mány — Zsámbék — Tinnye térségében húzódó német vonalakig.
A Budapest-erőd főparancsnoka — Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok — február 11-én 17 óra 50 perckor a IX. SS-hegyihadtest hírközpontján keresztül leadta utolsó rádióüzenetét: „Munition ist zu Ende. Verpflegung aufgebraucht.” (Lőszerünk végére értünk. Élelmiszerkészleteink elfogytak.) — ezekkel a drámai mondatokkal kezdődik a szöveg, majd elhangzik a rádióüzenet lényege: „a sötétedés beálltával kitörök!” Már kezdetét vették a kitörés előkészületei, amikor a Budapesten rekedt magyar csapatok parancsnoka, Hindy Iván vezérezredes rádióján is elhangzott az utolsó rádióüzenet: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bíztuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”

A védők felvették a reménytelen harcot a túlerővel szemben, és hősies módon küzdöttek utolsó leheletükig. Az eredmény megrázó: „a német vonalakat elérő katonák számát a szakirodalom mindössze 785 főben állapítja meg. A többiek meghaltak, hadifogságba kerültek, eltűntek. Mintegy négyezer katona sorsa a mai napig is ismeretlen.” Ők nagy valószínűséggel ott nyugszanak valahol a Budai-hegyekben. Rájuk emlékeztünk ezen a napon, azokra, akik vállalták a reménytelent, életüket áldozták a becsületért.

A Balázs vendéglőnél volt a következő ellenőrzőpont, ahol meleg teát adtak a katonai szerelésbe öltözött rendezők. Itt már a társaság egy jelentős része azonosulni tudott a 61 évvel ezelőtt erre járt katonákkal, át tudta érezni, mit is élhettek át a hidegben kimerült emberek.

Hátra volt még egy jelentős akadály. A Hármas-Határ-hegy vonulata ott sötétlett előttünk a hideg holdfényes éjszakában. Azonban egy szerencsés eltévedésnek köszönhetően sikerült megkerülnünk a hegyet, és a repülőtér érintésével viszonylag gyorsan jutottunk fel a nyeregig. Innen már egy könnyű sétával elértük utunk célpontját, a Boróka büfét, ahol fasírozott és vajas kenyér várta a túrázókat a megérdemelt emléklapok és kitűzők társaságában. Ekkor hajnali két óra felé járt az idő. A csapat egyöntetűen megállapította, hogy még életében nem esett ilyen jól semmilyen étel, mint most ez után a kimerítő éjszaka után.

A holdfény, a csillagok, a hóban szikrázó mécsesek lángja, a nagyváros lámpasora feledtetheti a kimerültséget, és csak a jó hangulat, a szép emlék marad: megérte február 11-én éjjel a meleg, puha ágy helyett a hóval borított Budai-hegység turistaútjait választani.