Kitörés 60-35-25 Emlék- és teljesítménytúra - Börzsöny Akciócsoport


Go to content

Kitörés 60-35-25 Emlék- és teljesítménytúra - Börzsöny Akciócsoport

Korábbi túrák > Beszámolók

Szőcs Annamária beszámolója
Kitörés 60
2017. 02.11-12.

Időben érkezem valamivel négy előtt már a Kapisztrán téren vagyok. Gyalog megyek fel a Déliből, nehogy kevés legyen az előirányzott 2200 méter szint. Az előző évektől eltérően idén nincs előregisztráció. Nagy a fejetlenség, első körben nevezési lapot szerzek be, majd nagy nehezen megkapom az itinerem is. Szerintem az előnevezős rendszer jobb volt, de ezen hamar túl is lendülök. Istvánnal és Tamással elindulunk, békés rendőri megfigyelés mellett. A Bécsi Kapunál ellendemonstrálók kiabálnak, a magam 39 évével is bőven anyukája lehetnék a kiabáló kislánynak, túra ide vagy oda, gondolatban azért kislány megbuktatlak töriből.

Tempósan gurulunk a Moszkva felé, majd át a Városmajorba. Itt van egy pici bizonytalanság (első eltévedés?), mert István, aki immáron nyolszoros teljesítő másik irányból szokott kerülni, most arra megyünk amerre én „szoktam”. Jön szembe egy fiatal srác és megállítja Istvánt megkérdi hová megyünk. A válasz: Szomorra. A srác áll bután mi pedig robogunk tovább, kaptatós rész következik, A Diós-árkon keresztül, némi lépcsőzés után feljutunk az első ellenőrzőponthoz a Széchenyi-emlékműhöz.

A Széchenyi-hegy után a Normafa felé vesszük az irányt. Itt még minden csontszáraz. Normafát elhagyva a koregrofia a következő szokott lenni: lámpa és hólánc FEL! Most sincs ez másképp, elsőnek a lámpát veszem elő. Majd kb. 200 méter megtétele után a szögest is. Vadonatúj tűzön, vízen, de leginkább jégen járóm van. Most viselem először. Az első lépések bizonytalanok. Aztán rájövök tényleg nem csúszik, atombiztos.

Óvatos, de határozott léptekkel érjük el 2. ep-t Csacsi réten. Itt már vannak esések, csúszások. Virág-völgyről sok rosszat olvastam az előző heti túrabeszámolókból, de minden gond nélkül letudjuk a távot. Tamást közben elveszítjük, mert visszamegy megkeresni a telefonját. Istvánnal ketten baktatunk fel a János-hegyre. A tervezettnél előbb érünk fel, ötös közeli a tempónk. Itt még nem tudjuk, hogy korai az öröm. Pecsételünk, megesszük a csokit és öt perc múlva már Erzsike lábai előtt fényképezünk. Elkezdünk ereszkedni a P-jelzésen Szépjuhászné irányába. Néhány száz méter után jön a fekete leves. Tükörjég minden. 2015-ös Kitörés „feelingem” van. Csúsznak, másznak, esnek, kelnek körülöttem az emberek. Remélem, hogy csak átmeneti a helyzet/terep. István elesik mögöttem. Próbálunk lejutni a hegyről, mindenki kapaszkodik mindenbe, amit ér. Közben megjön Tamás, kiderül, hogy a telefon végig a zsebében volt. Ugyanolyan a szögese, mint az enyém. Fut benne. Azt mondja ne féljek, (4 térdműtét után ez nem vicces), mert lehetetlen elesni a cuccban.

Valahogy lejutunk innentől Istvánnal megyek végig. Nem tudom mennyit esett, rövidebb időközökre elveszítjük egymást. Mondani meg nem mondja. Nagy-Hárs-hegy felé vesszük az irányt. Simán felérünk, pecsételünk és tudjuk, ha hegy ezen oldala száraz a másikon tükörjég vár. Így is történik. Én megyek elől. A Bátori-barlangnál az új lépcső tövében áll egy srác és reszket a fájdalomtól. Eltörött a csuklója. Fogalma sincs merre induljon, lefelé tükörjég, vissza kapaszkodni nincs ereje. Társasággal van így sokat tenni nem tudnunk érte. Valahogy lebotorkálunk Hűvösvölgybe. Itt megállunk én eszem egy lángost, István egy hot-dogot. Ismerős a terep: mászni kell, kell az erő. Az S en felkapaszkodunk először a Vadaskerti emlékműhöz, gyors pecsételés után viszonylag gyorsan feljutva az Újlaki-hegy tetején állunk.

Innen megint ereszkedni kell, felfelé nem csúszott, tehát lefelé fog. Így is történik. Behullámvasutazunk Virágos-nyeregbe. Új szlogen születik: „Szopóágon Szomorra”. Jó lehet akinek itt a cél, nekünk még van hátra 35 km. Iszunk egy langyi teát, a szendvicset elrakjuk. Az előző évekkel ellentétben ez most csak olyan átmenő pont érzés nekem, jobb szokott lenni. Nem időzünk sokat. Rám kiabál egy katona ruhába öltözött segítő, hogy hööööööölgyem, huszonötös arra, hatvanas arra. Értem én nem kell kiabálni. Mögöttünk ugyanezt a marcona urat megszólítja egy hölgy csak úgy bele a vaksötét éjszakába az erdőben, hogy „Hol van a buszmegálló?”. Gyorsan ellépünk onnan, mert fuldoklunk a nevetéstől.

Iszonyat, ami fogad a Kötők padján. Tükörjég minden, és lejt lefelé a szakadékba, védőháló nincs, egy peremen kell egyensúlyozni. Vagy lépésben haladunk, vagy várunk, hogy egy bajbajutott társat kihúzzanak, felszedjenek valahonnan. Szopóág rendesen. Tavaly itt szakadt le a porc a bal könyökömben. Tériszonyom van, csak túl szeretnék jutni ezen a részen. István sokszor elesik, nem bírom nézni, segíteni nem tudok, minden esés után megkérdezem, hogy „jól vagy?”. Tudom, hogy nincs jól. Elől megyek, mert rossz látni, ahogy elesik, nem bírom. Van egy köves, kidőlt fás rész, ahol nem állok meg a lábamon. Inkább magamtól leülök a tükörjégen, a műszálas futógatyámban elindulok a szakadék felé, csúszom lefelé, a talpam fennakad egy kidőlt fa ágán, oldalazok kicsit és valahogy talpra tudok állni.

Átjutunk a Kötők padján, Alsó-Jegenye völgy felé indulunk lefelé. Ül egy srác az út szélén. Megszólítom, hogy tudok e segíteni valamiben. Azt mondja jól van, de „éppen áldozatot hoz”. Jesszus mondom ez arra várt, hogy jöjjek és most feláldoz engem a jégenjárómért a Kitörés oltárán. Kiderül, hogy mezítláb fog tovább gyalogolni és a zoknit a cipőre húzza. Tehát a zokni lesz az áldozat. István beér az ep.-n.

Meg se merem kérdezni mennyit esett. Csak annyit mond: szopóág. Innentől ez lesz a szitokszó. A Csúcs-hegyi nyeregtől azt hittem nem lesz rosszabb, de lett. Elkezdődik a borzalom. Az Alsó-Jegenye -völgy végig tükörjég (2-3 km-es szakasz). Életemben nem láttam ennyi esést, mint itt, emberek a földön, a patakban, mindenhol. A felénél látok egy srácot és másik kettőt mellette akik húzzák fölfelé, olyan mintha Balázs lenne. Ááááááá gondolom biztos nem ő, profi túrázó kizárt, hogy ne legyen szögese. Nincs neki. Ahogy elhaladok egy csoport mellett Viki hangjára kapom fel a fejem. Az ott lent valóban Balázs, fent Viki várja, hogy felhúzzák. Istvánt nem látom sehol, gondolom felment az erdős részre. Kijutok. Leülök és megvárom. Tavaly miután szétszakadt a könyököm, Ő ajánlotta fel, hogy ott a buszmegálló (Solymáron vagyunk). Most én mondom neki, hogy ott a buszmegálló. Ahogy anno én úgy ő sem hajlandó meghallani. Rengeteg itt a feladó, ide érkeznek a mentők is a sérültekért. Megyünk tovább.



Brutál szakasz jön megint tükörjég vezet lefelé a völgybe a hídhoz majd fel. Annyira csillog, és meredek, hogy nem merek lemenni rajta, megint magamtól ülök le, de már óvatosan a csúszós gatya miatt. Kerek-hegy felé tartunk. Egyedül vagyok, azon gondolkodom mit is keresek itt. Ja tudom, szopóágon megyek Szomorra. Lassan előkerül István, nem merem kérdezni Ő pedig nem mondja, látom rajta, hogy össze-vissza van törve. Rossz érzés hogy, nem tudok neki segíteni. Holtpont következik, de nem a terep miatt, álmos vagyok, nagyon álmos. Alig vonszolom magam, sose akar a S jel összeérni a K-el. Többször látni vélem a kéket de kiderül, hogy vízió. Olyanokon meditálok, hogy mi lenne, ha még lőnének is ránk....minek meditálok ilyeneken?

Elérünk a Muflonhoz, vártam már, mert tudom, hogy itt kicsit leülhetek. Így is történik. István valamiért nem akar, de olyan fáradt (álmos) vagyok, hogy annyiban hagyom. Egy részeg vendég tántorog mellettem, a pultos kislány mondja neki, hogy a túrázó (én) jobban néz ki mint, ő pedig egy métert se gyalogolt. Miután kétszer felborítja a botjaimat jobbnak látjuk indulni. Pedig maradós pont ez, hisz utána a Zsíros-hegy és a Nagy-Szénás következik. Elindulunk lassan kiérünk Nagykovácsiból, a hegy felé vesszük az irányt. Néhányszor beleállok, de jó tempóban érünk fel. Szeretem ezt a helyet nagyon. Tavaly semmi nem látszódott a köd miatt, most nagyon szép. Nem csak a kilométerek, de a jég is elfogy a talpunk alatt.

Képtelen vagyok ébren maradni, most István megy elől, többen odajönnek hozzám, hogy jól vagyok e, mert fura a járásom. Ég az arcom, törnek a végtagok körülöttem, nekem meg az a legnagyobb bajom, hogy álmos vagyok. Jól vagyok csak álmos, mindeközben figyelnem kell a bokámra/térdemre, mert olyan a talaj. A kezdeti vidámság a tegnapé, mindenki vívja a kis csatáit, önmagával, az álmossággal, a fájdalommal, a jégen elszenvedett sérülésekkel. Kinek mi. Én fizikailag jól vagyok a Kötők padján kicsit megviselte a bal térdem az oldalazás, mentálisan nehéz nekem most. Istvánnal megbeszéljük, hogy jó amikor együtt nevetünk, poénkodunk de jó nagyokat is tudunk hallgatni, hosszú km-eken át. Most utóbbit tesszük. Megint én megyek elől, de jól van ez így, tudom, hogy max. 5 perccel lehet utánam.

Átmászok a mászókán, le a szántáson Perbál felé. Németek vannak körülöttem, István elmarad. Egyedül megyek át a patakon, végül Perbál előtt beér. Zoli azt mondta, hogy Perbálon hívjam és elindul értem. Hajnali 4 óra van, nem merem hívni. Írok neki, hogy Perbálon vagyok de telefonálni nem merek. Kóválygok a kocsmában az álmosságtól. Megbeszéljük, hogy egy asztal mellett lehajthatom a fejem és becsukhatom a szemem 5 percre. Így is teszünk, majd irány vissza a hidegbe, amit elkezdtünk be kell fejezni. Nincs ez másképp most sem. Össze-vissza forog a bokám a keményre fagyott szántásban, sehogy se találom az utat, még mindig éjszaka van, eleinte nagyon fázunk. Ahogy István mondja két balkanyar majd egy jobbos és már fordulunk is le Anyácsa felé, itt ér minket a napkelte. Nincs már csevegés a ponton, pecsételünk és megyünk tovább.

Kihagyjuk a tavamat és a hivatalos úton megyünk. Vár még a Kakukk-hegy, mindennél jobban szeretném már ha itt lenne. Gyere utolsó hegy, gyere, legyünk túl végre rajta, erős vagyok, bírom. Csak jönne már, végül ott állok a tövében. Beleállok nem tudom hányszor, sokszor. 50x km, 2000m szint és egy átgyalogolt éjszaka után, 24-25 órája vagyok talpon, vágytam már ezt a hegyet, mert ez a vége. Ismerem minden méterét. Hosszú meredek föl, majd egy balos emelkedő fel, jobbos emelkedő, emelkedő, emelkedő...a tetőre idén se kell fölmenni (kár, mert így nincs kilátás), elterelnek az utolsó pont felé, bélyegzünk, és lecsorgunk a Szomorra. Kimarad a Kálvária is. Az aszfaltos úton haladunk, amikor István bevallja, hogy nincs bal oldala, azért nem ült le a Muflonban, mert annyira fáj a forgója, hogy félt nem tud elindulni, 10 nagy esést vall be.

Előttünk a srácok egymást támogatják, végül beérünk. Nagyon jó érzés befejezni! Lecsorgunk a Sportcsarnokhoz, ott áll Zoli, pedig nem hívtam utána se, még aludhatna, de itt van helyette. Örök hála.

Nem a táv volt nehéz, hanem a körülmények, azok a körülmények amikre nem lehet felkészülni. A kiírásban olvasható: "Extrém, éjszakai túra, igen nehéz túra, csak megfelelő edzettségű indulóknak ajánlott!! A túra minden körülmények között megrendezésre kerül!" A rendezők között sok az ismerős hallom, hogy mondogatják a hátam mögött, hogy "Annamari 60-on volt" gondolom sok mindent láthattak, sok sérülést ezért nem nézték ki belőlem. Azt már be se merem vallani, hogy esés nélkül abszolváltam a távot. Vége van, a végjáték a szokásos, kitűző, felvarró, oklevél, kézfogás, gratuláció fogadása, és gratuláció a többieknek. Más érzés, mint tavaly, idén más volt a motiváció.

Köszönöm szépen Istvánnak, hogy velem tartott, Zolinak azt, hogy hajnalban értem jött a. A szögesemnek pedig köszönöm, hogy életben maradtam. Jövőre újra jövök

+++++

Goom beszámolója
(Megjelent volna a Magyar Túrista magazinban, ha a műhiszti miatt nem tiltják le)

Hetvenkét éve, 1945. február 11-én törtek ki Buda várából a fővárost védő magyar és német katonák. Szomorra próbáltak eljutni – ami a közel ötvenezres tömegből csak néhány tucatnyi embernek sikerült. Tizenegyedik éve, hogy emlék- és teljesítménytúrát szerveznek erre a napra, amit az igazán nehéz kihívások közé szokás sorolni.

A Kitörés 60 egészen különleges teljesítménytúra, egyedi jellemzőkkel, amik máshol igen ritkán (vagy sohasem) fordulnak elő. Az ellenőrzőpontok személyzete korhű öltözékekben és felszerelésekkel fogadja a túrázókat – természetesen beleértve tiltott önkényuralmi jelképeket is (vörös csillag, sarló-kalapács, nyilas- és horogkereszt). Emiatt évről évre politikai támadások célkeresztjébe is került az esemény, amit bizony a résztvevők is megéreznek – ha másból nem, a fokozott rendőri jelenlétből mindenképpen. Ehhez kapcsolódik egy másik sajátosság: meglehetősen gyakori, hogy a túrázók (korabeli vagy modern) katonai felszerelésben indulnak útnak – időnként fegyverek másolataival! Ilyent sem látni másutt… Aztán az emléktúra-jelleg: az út közben több helyütt felbukkanó katonasírokat gyertyákkal, mécsesekkel halmozzák el. Ezeknél sok túrázó megáll, és rövid főhajtás után halad csak tovább.

Talán emiatt is, meg a nehéz körülmények miatt is, de a szintidő a szokásosnál jóval „engedékenyebb”: tizenhét óra áll rendelkezésre. Ez alatt hatvan kilométert kell megtenni, bőven kétezer méter feletti szintkülönbséggel, néhol meglehetősen szerény jelzésekkel. Különlegesség még a februári éjszaka is: este fél öttől hétig lehet rajtolni, általában hidegben, fagyban, sokszor pedig sárban és latyakban. A rendezők fel is hívják a figyelmet a túra kiírásában: „Extrém, éjszakai túra, igen nehéz túra, csak megfelelő edzettségű indulóknak ajánlott! A túra minden körülmények között megrendezésre kerül!” Természetesen kötelező felszerelés a lámpa, de a legfontosabb igazából a tapasztalat, a természet és önmagunk ismerete…

Roland kollégámmal egy zsámbéki leparkolás, majd buszozás után este 17:40-kor sikerült elrajtolni Buda várából, a Kapisztrán térről. Nem örültünk ennek: aggódtunk, hogy a sok-sok előttünk haladó komoly dagonyát hagy maga után. Később kiderült, emiatt kár volt tartani… és az is, hogy a hatalmas tömeg-rajtot így megúsztuk. A sok (békésen figyelő) rendőr között „törtünk ki” a Bécsi kapun át, akárcsak a katonák és civilek 72 éve. Várfok utca, Széll Kálmán tér, hamar a Városmajornál vagyunk. Fogaskerekű végállomás, János kórház, ahol néha még jelzik is a Mária-utat… De igazából szükségtelen is: nincs olyan pillanat, hogy senki ne menne előttünk. Sokkal gyakoribb, hogy csoportok, társaságok haladnak együtt – sokat előzünk Rolanddal. Aztán jön a Diós-árok, amiről olvastam, hogy komisz. Sárra gondoltam naivan, de kiderült, hogy egy hosszú, monoton emelkedőről van szó. Itt is jól meghúzzuk lépteinket, szépen haladunk előre. Felérkezve kis lépcsőzés, és máris a Svábhegy megállónál járunk.

Kis ereszkedés, és első ellenőrző pont: Széchenyi emlék. Fel a lépcsőn, sok-sok ember, pompás kilátás – és az (eddig csak képen látott) uniformisok. Meghökkentően valóságos, mintha egy filmbe csöppentem volna, úgy érzem magam. Mellettük katonasír, sok-sok gyertyával, mécsessel – és komoly arcú túratársak állnak mellette, fejet hajtva. Hátam borsózik, nem tagadom, megható jelenet. Aztán elindulunk, zöld jelzés továbbra is, Rege út – át a két Széchenyi-hegyi végállomás között: fogaskerekű és gyermekvasút. Irány a Normafa, egyenesen, sok előttünk haladóval – és sok előzéssel. Remek a ritmus, a Mátrában rájöhettem, hogy Rolanddal kiválóan egy tempót tudunk menni: nagy áldás ez!

Aztán letérés balra, vagyis kicsit fel; emelkedik a terep. Mert ez már terep, ma először, nyolc kilométer után. Amivel együtt jár a lámpáink előkeresése is – meg a havas, néhol jeges utak felfedezése is. Elágazás, a zöld kereszt sárgára vált, újabb katonasír. Aztán sor kígyózik, megállunk: itt a Csacsi-rét, 2. EP. Máskor ilyen helyzetben gyakori a türelmetlenség, bosszankodás: ámulva nézem, itt milyen békésen, higgadtan várunk a sorunkra. Beszélgető, derűs túratársak várják türelmesen, hogy sorra kerüljenek. Több helyütt itt is (mint az éjszaka folyamán még jó párszor) német nyelvű párbeszédek hallhatók: nagy eséllyel dédapák, felmenők utolsó útját járják be az emlékező leszármazottak. Nem kis idő, pénz és energia lehet ez nekik: elismerő pillantásokat kapnak sokfelől. Aztán uniformisok, pecsét, jobb kanyar. Emelkedő, letaposott jég, többen is elesnek: elő hát a csúszásgátlóval! Pár perc, amíg talpainkra kerül – de ez idő alatt is körülbelül 7-8 ember vágódik el, ugyanazon a helyen. Aztán gyorsan kiderül az, ami az egész éjszakánkat, de legalábbis annak igen jelentős hányadát alaposan meghatározza: a „jégenjárók” hatalmas szolgálatot tesznek. Hihetetlen nagy a különbség a túratársakhoz képest, akik nem hoztak ilyent! Ahol ők az út szélein igen nagy óvatossággal – és ehhez mérten lelassulva – haladnak, ott mi… futunk. Először csak megyünk, gyorsan, az út közepén, élvezve, hogy hirtelen mennyi hely lett. Aztán futunk, mert hatalmas biztonságot adnak ezek a kis vacakok a talpunk alatt. És naná, hogy dübörög az adrenalin! Hihetetlen a sebesség-különbség, itt-ott elismerő vagy ijedt, esetleg megrökönyödött szavak, kommentek kíséretében. Egy-egy perc leforgása alatt több tucat túrázót előzünk meg, most látjuk, milyen sokan is vannak előttünk.

A sárga sávon vagyunk, ami nemsokára fonódik a pirossal, majd „át is ad” neki bennünket egy időre. Elvileg ismerős szakasz számomra a Piros 85 TT-ről – csak hát ellenkező irányból (de legalább szintén sötétben). Gyakorlatilag nem annyira, meg hát nagyon a láb elé kell nézni, így is. Azért a bal oldali panoráma folyamatosan vonzza a tekintetünket, nemsokára pedig szemből is pompás a látvány: igen, már a János-hegyen szuszogunk felfelé, bár szerintem így kevésbé megerőltető, mint a másik irányból. Meg hát a látvány, ugye… Átkelünk a gyermekvasút sínjein, és gyorsan a parkolónál találjuk magunkat. Itt vannak az oroszok! Vagyis hát a szovjetek. Pompás állapotú egyenruhák és usankák, egy tricikli… és barátságos, mosolygós hölgyek osztják a pecsétet – és a remek csokikat. Jól esik egy kis energia, nehéz szakaszok vannak már mögöttünk – és még inkább előttünk. Rögtön neki is vágunk a János-hegy megmaradt szakaszának. Az Erzsébet-kilátónál (mint mindig) fotózok, és (mint mindig) megfogadom, hogy egyszer majd végre világosban is feljövök ide…

Aztán az ereszkedés veszi át a főszerepet. Meg a komoly odafigyelés: igen kimérten, óvatosan lehet csak haladni. Legalábbis így látjuk a túratársakon. Mi bolond módra persze itt is sokat futunk. A szerpentin azért megfog minket is, a lépcsőknél figyelni kell nagyon. Szűkebb helyeken meg elsősorban a társakra: segítünk, ahol tudunk. Aztán csak-csak leérkezünk, balról visszatér a sárga sáv, és itt a Szépjuhászné. Kapaszkodás követi az ereszkedést: igazi hullámvasutazás ez. Nagy-Hárs-hegy, itt még nem jártam: megdolgoztat, de pazar panorámával ajándékoz meg. Északi oldal, tehát ereszkedés jön, persze havas-jeges, tudtuk előre. Műút, átkelés, áruház mögött el, itt a Hűvösvölgy! Lépcsőzés le, óvatosan, átkelés – amonnan újabb hegyek sejlenek fel. Nem dombok, és az emelkedő sem séta felfelé. Megérkezett az OKT, az országos kéktúra is. Pár méter csak, de találkozunk még ma… többször is. Feljutunk a Vadaskerti-hegyre, nem adja olcsón magát. A Határ-nyereg jön, megint egy kis kékkel, ereszkedéssel, jéggel. Futható, nincs gond, hajrá! Hullámvasút. És emelkedő, naná: a mai legmeredekebb. Az Újlaki-hegyről eddig nem volt ismeretem. Na, most van: megtanultam a nevét egy időre. Pompás kilátással nyűgöz le – majd a tetején, addig azonban ez is próbára tesz. Ellenőrző pont, még a csúcs előtt. Aztán kis kavargás, rossz irányba megyünk túratársakat követve, de gyorsan korrigálunk. Északi oldal, ereszkedés: itt – ma először – némi kis sarat is talál Roland, de „ennél több ne legyen”.

Civilizáció nyomai, majd egy sátortábor: Virágos-nyereg, EP. Nem is kicsi: a 25 km-es társak itt befejezik – a 35 kilométeresek meg innen indultak. Nagyobb részük mér múlt időben: nyolc és tíz között rajtolhattak – most háromnegyed tíz van, tehát ők is elénk kerültek. Sebaj, jó a tempónk, majd előzünk! Gondoljuk mi naivan. Hamar kiderül, mekkorát tévedtünk… Előbb azonban kis szusszanás, falatozás: friss fasírt a szendvicsben, amit kapunk, meg tea is jár mellé. Fotózok itt is, sokféle egyenruhás és eszköz látható – a sötét (és az aprócska gép) persze megnehezíti a dolgomat. Elköszönünk a személyzettől – meg az itt is felbukkanó kéktől. Aztán a Tök-hegy, Csúcs-hegy meg a „Kötők padja” környékén az egyik legnehezebb szakasz jön. Meredek hegyoldal balról, meredek lejtő jobbról. Azokon avart látok – de a lábam előtt nem: ott masszív jég van. Tükörjég. Előttem meg sok ember, akik mindehhez mérten lassúak is. Itt-ott azért elengednek (már ha tudnak); megköszönjük, gyorsítunk újra. Aztán újabb vonat, újabb lassulás, felváltva. Egyszer kicsúszik a bot a kezemből: csúszik lefelé hat-nyolc métert, és több perc, mire feljutok vele, Roland segítségével. Huh. És csak durvul, továbbra is, szakadékok jönnek, meredek szakaszok, sziklákon kelünk át, néhol jobb nem is nézni lefelé.

Aztán enyhül kissé ez a rész is, de itt vizesebb, csúszósabb a teteje, ami Rolandot… futásra készteti. Fejemet csóválom, nevetek – és futok. Hihetetlen. Még nekem is – hát még azoknak, akik a széleken (vagy egyenesen az erdőben) próbálnak valahogy előbbre evickélni. Huh, szegények, mennyi időt elveszítenek, sokszor emlegetjük. Mi azonban lassan beérkezünk a Jegenye-völgybe, a következő pontra. Ilyen jó teát én még nem ittam! Forró, citromos, cukros. Afféle korabeli csajkával mérik az „elvtársak”, egyenesen az üstből. Nem merek sokat inni, mert elnehezülnék tőle, és a terep se lesz könnyebb, figyelmeztetnek. Hát, igazuk is lesz. Talán – ha lehetséges – még csúszósabb lesz a jég, az ösvények felülete. A Paprikás-patak szeszélyesen kanyargó völgyében járunk, egy ideig számoljuk, hányszor kelünk át a kis hidakon… De jobban elvonja figyelmünket az előrehaladás. Elképesztően nehéz lehet itt csúszásgátló nélkül! Később hallottuk, hogy sajnos törések, ficamok, szalagszakadások voltak itt… akadt, aki kétszer is belecsúszott a jeges patakba. Mi is egy villogó mentőautó mellett érkeztünk fel az útra, Solymár szélén, alighanem ő is balesethez mehetett. Jobbulást kívánunk mindenkinek!

Pár méter aszfalt – és egy „tömött” buszmegálló – után ismét felfelé vezet utunk. Tükörjég. Ne állj meg, szól hátulról Roland – de nem tehetek mást. Egyszerűen csak csúszok visszafelé. A „jégen járó” kütyükkel. Hátborzongató. Hogyan mennek majd itt fel a többiek, akiknek nincs? Alighanem az erdőben. Néhol nekünk is muszáj, de aztán javul kicsit a helyzet. Utat szelünk át, egyre ritkább, hogy előzünk: megfogyatkozott a tömeg, és ma már nem is lesz többet. Aztán újra OKT, balról, egy ideig ezen haladunk most. Civilizáció, ami nem túl gyakori ezen a túrán. Túlzásba azért nem visszük: Nagykovácsit csak „horzsoljuk”, egyedül a Zsíros-hegyen lévő Muflon-itató, ahol ténylegesen érintjük. Ott azonban nagyon: betérünk, megkapjuk az oroszoktól a pecsétet, szusszanunk, szerelvényt igazítunk. Roland teát vesz, én benevezek egy forralt borra, és befejezem a korábbi szendvicsemet.

Mehetünk tovább! Már vasárnap van, éppen hét órája rajtoltunk, és 32 km van mögöttünk, tehát a maci már kifelé megy a málnásból. Ez meggyorsítja kicsit a lépteinket, de csak a tempós gyaloglás szintjére. Nekem a jobb talpam emlékeztet a múltkori fájdalmaira, Rolandot meg mindkettő a délelőtti kick-box övvizsgájára… (no comment). Azért így is kellemes sebességgel haladunk, az út határázottan jobb, járhatóbb lett. És a telihold, ami az egész éjszakát beragyogta, most is kísér bennünket. Igen komoly segítség! És az élményhez is sokat tesz hozzá: hangulatos, és messzire engedi a tekintetet. Elhagyjuk az Antónia-árkot, majd Nagykovácsit is végleg. Itt a Nagy-Szénás! Most sem dombocska, de azért a Piros 85 esetében jobban megdolgoztatott. A hegy kopasz tetején (jelzések híján) kavargunk egy kicsit, navigációt veszek elő, gyorsan korrigálunk. Két leányzó követ bennünket – kicsit ők is letértek az útról. Majd végleg elköszönünk a Kéktől. Még egy emelkedő, és a túra legmagasabb pontja jön, a Kutya-hegy. Megint a sárgán megyünk tovább, újabb EP jön a Fehér útnál. Utána van egy kis tévesztésünk: jönnek velünk szembe, és igazuk van: eltévedtünk. Nem örülünk, pár száz méter – korrigálunk. A hó és a jég itt már végképp megszűnni látszik, helyette kellemetlen kavicsos út jön: vegyük le a csúszásgátlókat! Akárcsak a felvételükkor, most is jókor sikerült dönteni – itt már lezdtek zavarni.

Hét közben alaposan aggódtunk a következő szakasztól. A Békás-patak árka azonban pár nap alatt is sokkal járhatóbb lett, ahogy olvashattuk – és az „utász-egységek” még egy hidat is alkottak nekünk! Nagy köszönet érte. Óvatosan, egyenként, de biztosan átkelhettünk – száraz lábbal. A beásott alakulat megadta a következő pecsétet, és nem sokára feltűnik Perbál. A falu közepén kocsma, előtte invitáló tábla: betérünk. Forró, pompás tea fogad, meg egy kisebb kortörténeti kiállítás. Hamar végzünk, meleg van bent. Később kiderül, hogy túlzottan is hamar… Letérés a főutcáról, a falu békésen alszik: negyed négy körül járunk. Csúnya, összejárt mezei utak, megfagyott, göcsörtös sár-nyomok, nehéz az előrehaladás. Szalagozott letérés, a minőség jobb lesz, beszélgetünk nagyot. Közben nem vesszük észre, és szépen eltévedünk – csak akkor, amikor egy nagy rácsos kapu és szögesdrót zárja le előttünk az utat. Elő a navigációt! Kíméletlenül mutatja, hogy csúnyán eljöttünk, nagy vargabetűt írva. Sóhaj, és visszafordulunk. Fények bukkannak fel: ne menjetek erre, nem jó! De. Ez is arra vezet, korábban erre ment a túra – mondja a kis csapat vezetője. Többszörös teljesítő, mi is rá bízzuk hát magunkat, és nem is okoz csalódást: szépen visszajutunk a hivatalos útra. Így is tettünk meg jó kis plusz utat, de legalább nem kellett teljesen vissza menni… Hamarosan be is érkezünk Anyácsapusztára – ahol kiderül, hogy az én itineremre nem került pecsét Perbálon. Puff! Nem vagyok nyugodt, bár a túrajelentésemmel igazolni tudom (arra ugyanis kaptam), vagy a track, amit rögzítek… és fényképeztünk is. Szerencsére ezekre nem lesz szükség a célban: elhiszik ezek nélkül is.

Elterelés! Magyaráz a fiatal pontőr srác, hogy az Anyácsai-tó környéke járhatatlan, és hogy merre tovább. Szalagozás lesz, ott jobbra, ott meg majd balra… Rendben. Vera köszönt rám, örülünk a találkozásnak, ami nem első alkalom. A távolban a holdfénynél kiemelkedő hegy látszik a horizonton. Addig nyugtatgatom Rolandot, hogy nem, oda nem, amíg rájövök, hogy: de. Az lesz az utolsó, de annál meredekebb emelkedőnk, a Kakukk-hegy. Addig sem kell azonban unatkoznunk: a betonutat követően nemsokára szántásra jutunk, és azon evickélünk tovább. Szerencsére el is vetették már az ősszel, így azért járhatóbb. Hogy mégis kalandosabb legyen, kellemes zsombékos-lápos szakaszt is beiktattak… csak a kényeztetés kedvéért persze. És igen: itt a hegy. Nem beszél senki, megdolgoztat bennünket, de megvan, kész! Utolsó pecsét, bámulom a kézigránátokat, gondosan elteszem az itinereket. Nem futunk lefelé, a faluban sem. Átengedjük magunkat az érzésnek: mindjárt! Világosodik, egyre jobban – de még így is sötétben érkezünk be az iskolába. Szerettünk volna 14 órán belül beérkezni, a titkos terv a 13 óra volt – az órám 12:49-et mutatott, amikor megállítottam. Nagy öröm! Bent gratuláló kézfogások, gyönyörű oklevél, kitűző és még felvarró is jár a célba érkezéshez. Meg az érzés, ami szintén egyedi, nem csak a túra: Kitörés-teljesítő lettem! Részese lehettem ennek a közösségnek, amiért hálás vagyok - és büszke.

+++++

Stabat beszámolója

Kitörés 60

Igazából sok újat nem tudok hozzátenni Ottorino beszámolójához, legtöbbször csak megerősíteni tudom. A nézőpontom egy kicsit más, rajtam nem volt csúszásgátló.

Hat óra előtt érek a Várba a Margita 40-nel a lábamban, meg egy vízhólyaggal. Nincs sor, úgy néz ki a hepaj is lement eddigre, maradtak a járó autóban melegedő rendőrök és a büdös. Szinte egyedül érzem magam, mígnem a Városmajor után Gergővel észrevesszük egymást. Télen miről beszélgethetnénk, mint a nyári kerékpározásokról. Aztán tervezgetjük a célba érkezést, 10 óra alatt, de ha nem lesz meg, nem baj - mondja ő, nekem nincs különösebb elképzelésem, elég lesz túlélni. Végül szóba hozzuk, melyik rész tetszik a leginkább: a Szénás, a Virágos-nyereg a sátrakkal, ő a Jegenye-völgyet mondja én meg a Csúcs-hegy melletti keskeny ösvényt. Jó is volt mindegyik! Csacsi-rétig együtt megyünk, nem is bánom, hogy ott vár Szabolcs és az ő megfontoltabb tempója. Szabival többször egyeztettünk, legutoljára figyelmezetett, hogy vigyázni kell lefelé, mert látott pár embert elvágódni. Pedig ez még nem is volt az a szakasz. Különböző csúszási technikákat fejlesztettem ki rövid idő alatt. Természetesen mindegyik abból indult ki, hogy a súlypont minél közelebb legyen a földhöz, két lábon állva nem nagyon próbálkoztam, esetleg kis lejtőszögnél. A technikák: félguggoló állapot, jobb láb csúszik, bal láb előrenyújtva, kezek kormányoznak. Párszor majdnem sikerült mást feldönteni (egyszer Szabit). A guggolós, páros lábas csúszás a második, ez is egészen jól bevált, egyből fel lehet belőle állni a lejt végén. A legbiztosabb a seggen csúszás. Egy darabig foglalkoztatott az elesés kérdése, másé, saját magamé, aztán immunis lettem. Nem biztos, hogy a legnagyobb esésem volt, a Határ-nyereg után pont elzúgott előttem valaki, rögtön utána én is és egy kőbe beletenyereltem. Hogy ne csak a lábam fájjon az úton. Szabi a kisvasút előtt dobott egy hátast, ezt közelről láttam, nekem is fájt. Aztán sikerült hasast is produkálnia. A magaméit nem tudom összeszámolni. Amúgy én láttam németen is csúszásgátlót, a Csúcs-hegy utáni lejten, mindenki az erdőben bóklászott, ő vidáman (bár ezt nem tudhatom) jött az úton. Majdnem mondtam neki, hogy ne álljon már az út közepére, mert arrafelé csúsznék, aztán mégis a bokrokat választottam. A Csúcs-hegynél nagyon koncentrálni kellett, nem is volt egy megcsúszásom se. Volt, aki cifrázta minden elesés után. Csak halkan mondtam Szabinak, nehogy megkövezzenek, szerintem eddig ez volt a legjobb rész. Nemsokára az élet felülírta. A völgy felhívással kezdődött: balesetveszély. A végén "paprikás" arcok fogadtak. Összességében csak remélni tudom, hogy mindenki megúszta ép bőrrel. Ennyit a kűrökről.

Tavaly a Zsíros-hegy felé fogytam el végleg, most a jeges szakaszok után igazi felfrissülés volt az emelkedő. Bár a lábam már nem nagyon akarta a túrát. Két teát is vettem a Muflonban, egyre száradtam kifelé. Az időjárás különben kellemes volt, egyáltalán nem fáztam, csak a megállás utáni percekben. A hidegre csak abból következtettem, hogy befagyott az üdítőm. Nem baj, onnantól jégkásaként fogyasztottam. A Zsíros-hegyről fél háromkor indulunk, a lámpámat lekapcsolom, a telihold fényénél folytatom az utat. Egyre jobban kínlódtam a talpam (a vízhólyag nem pont ott volt, hanem oldalt), a lábujjaim miatt, enyhülést csak az emelkedők jelentettek. Jó volt a telihold, de a pirkadat még jobb. Átmenetileg ez is segített. Legrosszabbul Anyácsapuszta után éreztem magam, viszont a Kakukk-hegy teljesen fellelkesített. Nem volt egy normális lépésem sem a túrán (az emelkedőket leszámítva), állandóan tipegtem, óvatoskodtam, nemcsak a jégen. Végül 14 óra alatt értem be és túléltem az összességében brutális jó túrát.

A szervezésben mintha egy fokkal visszavettek volna, persze így is volt elmerülésre alkalmas tengerkék szem a János-hegynél, és további nívós pontok, sok ember. A célban azonban - megköszönve az érkeztetők munkáját - lehetett volna több ember (mármint fogadó). Hosszasan álltunk a sorban, de mikor elindultunk, még hosszabb volt a sor. A virsli - mint mindig - nagyon jó volt mustárral. Enikő 35-ön járt, maradt egy kis házi müzlije, amivel megdobott minket, nem dobtuk vissza. Mindent megettünk, jött is a sav utána.

Beugrottunk misére a szomori templomba, az álmosság miatt elég küzdős volt, bár csak 45 percig tartott, de a pár ének és a szentírási részek lehetőséget adtak a vasárnap megünneplésére. Még két naptárt is kaptunk és köszönetet, hogy eltúráztunk Szomorra. Mi a 10.30-as buszt néztük ki, ami elég ingatag lábakon állt, miután már a 9.30-asról is az a hír járta, hogy csak papíron létezik. 10.35 felé nem messze a buszmegállótól napozva üldögéltünk, mikor megállt előttünk egy kisbusz, majdnem elindult két emberrel, mikor egy az utazásra jobban vágyó sporttárs leintette, mint minden más autót, hogy nem vinné el őt Zsámbékra és akkor már mi is ott voltunk, hogy talán minket is. Így viszonylag gyorsan szabadultunk a szopóbódétól, már csak a pár átszállás volt hátra és a hazaérkezés fél háromkor. Köszönjük, örök élmény volt-van-lesz!

+++++

Ottorino beszámolója

KEDVES KITÖRÉS 60-at TELJESÍTŐ TÚRATÁRSAIM!

Ti milyen kűrt adtatok elő 2017.02.11-ről 12-re virradó éjszaka?

A Nagy Budapesti Aszfalt Country lakói el se hiszik, hogy milyen zord arcát mutatja napjainkban a közkedvelt kirándulóparadicsom, a Budai-hegyek. Korcsolyapálya? Az smafu. De lejtős korcsolyapálya, na, az már igen mókás tud lenni, de menjünk csak sorjában.

A várbéli rajtba - ahogy szoktam - a Bécsi Kapun keresztül mentem fel. A kapu tetején levő mellvédről fiatalok ordítottak bele egy bömbibe. Különösen egy kislány vékony hangja volt igen seggbosszantó, aki azt skandálta a kapun át érkező túrázóknak, hogy: "Nácik haza!", "Náci bohócok." Első gondolatom az volt, hogy a bohócok szakszervezetének (ha létezik ilyen) kéne protestálni a felszólalás ellen, de aztán arra jutottam, hogy inkább az ordítozók történelemtanárának kellene bevésni egy nagy 1-est. Végül rájöttem, hogy erre nincs jó válasz, ez a "Maaargit! Nóóórmális?" kategóriájába tartozik. Szép dolog a szólásszabadság, de azért az arcpirító, hogy egyik oldalról büntetlenül lehet égbekiáltó faszságokat kiabálni, a másik oldalon egy nyelvbotlásért rásütik a megszólalóra, hogy nem polkorrekt.

Hagyjuk is ezeket a hülyeségeket, és menjünk fel a Budai-hegyekbe. Az első mozzanatként a várból lementünk a (csak azért is) Moszkva tér szélére, majd a Városmajoron- és a Diós-árokon keresztül feltolózkodtunk a Sváb-hegyre, onnan pedig a Széchenyi gloriett érintésével a Széchenyi-hegyre. Idáig tiszta sor; villanegyed utcáin haladtunk csontszáraz aszfalton. A Normafától a Csacsi-rétre még le lehetett menni a letaposott hó mellett haladva, irinyó-pirinyó megcsúszásokkal. Innen azonban már egyre gyakrabban ültek seggre előttem azok, akik nem vették észre az alattomos, sötét színű felfagyásokat. Na jó, hát nem fogom súlyban hozni a csúszásgátlóimat, félreállok, és cipőimre húzom őket. Az igazi buli ("ahogy az má szok lenni") a János-hegyről lefelé tört ki. Ahogy az elején említettem, lejtős tükörjég. Az előrelátók megadóan fenékre ereszkedtek, és gatyaféken csúsztak le a műút szerpentinjére. (Szerencsére nem volt forgalom.) Nagyképűségnek tűnhetett, amint biztos léptekkel csattogtam el mellettük. A Szépjuhásznétól a Nagy-Hárs-hegyre felmenet az hagyján. Megint csak a lejövetel szolgált hasonló (el)eseményekkel, mint az imént. Ilyen sok németet még nem láttam Kitörés túrán, pedig ez volt nekem a hatodik. Csoportosan haladtak, folyamatosan beszéltek, amikor elestek, ordítoztak. Mondjuk ez nem meglepő. Legtöbbjük nagyon szépen fel volt öltözve; egyenruha, rohambili, mindenféle katonai aszeszoár, egyvalami nem volt rajtuk: csúszásgátló. Sokuknak több Kitöréses felvarró, kitűző volt elhelyezve a felszerelésén, úgyhogy tudniuk kellett volna, hogy a Budai-hegyek ilyentájt nem viccel. A Virágos-nyeregben felállított fasírtos-teás etetőpont utáni, a Kötők padja felé tartó szakasz felülmúlt minden eddigit. Aki járt már arra, az tudja, hogy keskeny, egyemberes ösvényen kell haladni, ami oldalra lejtős. Nyáron ez kellemetlen, mert hosszan, nagyon hosszan kell egy irányba hajlított bokával menni rajta. Most azonban, letaposott havas, aláfagyásos állapotában, mit mondjak, több, mint kellemetlen. Az "pöti malőr"-nek számított, ha valaki leseggelt; sokszor csak a szegélyező fák, vagy a régi, rozsdás kerítés fogta meg a hegyoldalon lecsúszó embereket. Itt aztán csigalassúsággal lehetett haladni, csak akkor nyílt alkalom az előrejutásra, ha valaki kidőlt előled. (Kihalásos alapon.) Ekkor azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Pedig DE! Valahogy levergődtünk (vergődtek) az Alsó-Jegenye-völgyi ellenőrzőpontra, majd megindultunk a solymári benzinkút irányába, a kanyargós Paprikás-patak mentén. Ez egy párás, naptól takart terület, azaz tükörjég. A gátlótalan emberek fele egyből a patakmederbe csúszott, szerencsésebbek lábukkal, vagy kezükkel el tudtak kapni egy-egy fát. A fifikásabbak a hegyoldalban próbálták kikerülni a jegesebb részeket, ezek onnan csúsztak le, és a jégről képtelenek voltak két lábra kecmeregni segítség nélkül. ("Vergődünk, mint néger a jégen. Adj egy téglát! [Voga-Turnovszky]) Magam egy németet vonszoltam el egy fához, ahol éppen ideje volt, hogy a saját lábára álljon. A benzinkút előtti buszmegállóban szép számmal álltak azok a túrázók, akiknek tele lett az összes hócipője. Az előzőekhez képest tényleg nem volt nagy vasziszdasz felmászni a Zsíros-hegyi Muflon itatóhoz, onnan pedig a Nagyszénásra. A Fehér útig foltokban volt még hó, de azt csúszásgátló nélkül meg lehetett oldani. Hihetetlen, de a Malom-földeken már nyoma sem volt jégnek, hónak. A perbáli teázás után a Nyakas-tetőt kellett meghódítani, amit a kőkeményre fagyott, az út teljes szélességét elfoglaló, bokaficamító traktornyomok akadályoztak. A Kakukk-hegy felé már az egyre nagyobbra fúvódó Hold alatt, a felkelő Nap vörös sugaraival simogatott úton mentünk. Meglepetésemre a Kakukk-hegy sem rejtett csúszós ösvényeket, tehát szó szerint le lehetett sétálni Szomorra, a sportcsarnokba. A jutalomfalat elfogyasztása után irány a buszmegálló. Nem sejtettük, hogy itt következik a szívatások betetőzése. A túra itinerében feltüntetett kettő darab mentesítő járat légiesült. Több, mint két és fél órán át fagytunk megfele a megálló várójában, amit néhányan találóan szopóbódénak neveztek. Nem mertünk elmozdulni a megállóból, mert hátha éppen akkor jön egy busz. Végül megjött a menetrend szerinti járat, de a felgyülemlett tömeg nem fért föl rá. A sofőr telefonált egyet és tíz percen belül jött egy busz Zsámbékról. Sok dolog van nálunk, ami nem pénz kérdése, hanem a határtalan nemtörődömségé. Mindegy, nem hagytuk csorbítani afeletti örömünket, hogy sikeresen KITÖRTÜNK, ugyanakkor nem tört ki semmink. A buszon a Moszkva tér felé utazva a kimerült srácok jámboran bólingattak.

Ottorino
+++++++

SumAnachen képes beszámolója

https://sumanachen.wordpress.com/2017/02/27/2017-02-11-2017-02-12-kitores-60/

+++++++
A beszámolók forrása a Teljesítménytúrázók Társaságának honlapja:
http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/beszamolo?a=a&id=271


Sub-Menu:


Back to content | Back to main menu