Kitörés 60-35-25 Emlék- és teljesítménytúra - Börzsöny Akciócsoport


Go to content

Kitörés 60-35-25 Emlék- és teljesítménytúra - Börzsöny Akciócsoport

Korábbi túrák > Beszámolók

Kollár Zsuzsanna
Kitörés 60 - Egy NAGYON szubjektív beszámoló


Vannak pillanatok az életemben, amikor olyan mélyen megértem az élet ajándékát, hogy egyszerűen csak állok, összeszorult torokkal, könnyekkel a szememben és felnézek az égre. Nem jön ki más a számon, csak egy egyszerű “Köszönöm Istenem!”.

2015. február 14.

16:45. Esztergom. Indulunk. Győző és Zoli társasága a kocsiban erőt ad. Ahogy rendezgetem a dolgaimat – és próbálok minden kis szükségesnek tűnő dolgot belegyömöszölni a futómellényembe –, kicsit izgatottan, kicsit félve, arra gondolok, hogy miért is vagyok itt. Életem eddigi legkomolyabb fizikai és mentális futós kihívása előtt állok.
Hogy kerültem ide?! Egy hónappal ezelőtt még nem volt tervben ez a túra.
Az élet néha hoz furcsa fordulatokat. Egy ideje tanulom, hogy hogyan tudom a váratlan és néha fájdalmas helyzeteket legjobban a javamra fordítani. Néha megy egyedül is, Istennel, de legtöbbször a szeretteim és barátaim segítenek abban, hogy átmenjek egy-egy nehézségen. A nevem már két hete ott szerepelt a Kitörés 60 nevezettek listáján. Szívem szerint kiszálltam volna.
A múlt pénteki beszélgetés Zolival viszont meggyőzött arról, hogy a visszalépés nem opció. Pontosan amiatt ahogy a dolgok alakultak, ott a helyem. A dilemma ezzel együtt felmerült bennem, hogy mindenképpen futva szeretném teljesíteni a távot, de akiket ismerek, és tudom, hogy mennek, azok vagy gyalog indulnak (túráznak), vagy UFO tempóban kívánják ledarálni a közel 60 km-t. Zoli határozott bátorítása mindenesetre segített meghozni az elhatározást, és döntöttem, megcsinálom… hogy ha kell, egyedül is nekivágok, futva.
Ekkor jött a döbbenet. A jóféle. A családom, és a barátaim, akik évek óta ismernek és tudják, hogy miken megyek keresztül, olyan szinten mellettem voltak, hogy egyszerűen csak ámultam és nem győztem megköszönni őket Istennek. Zsuzsi, Böbi, Dia, Edina, Eszter és Zoli, és a többiek, mind-mind arra bátorítottak, hogy vágjak neki. Nem vagyok egyedül. Nem vagyok egyedül!
A Kitörés 60 nem csak egy kemény futás lesz, hanem út a gyógyuláshoz. Ezen a túrán ismét szembe kell néznem a félelmeimmel, ismét el kell jutnom a saját határaimhoz, és túl kell lépni ezeken.
Zoli, egy elképesztően tehetséges futó, eszméletlen eredményekkel a háta mögött, és még eszméletlenebb lehetőségekkel a lába előtt, felajánlotta, hogy végigfutja velem a Kitörést. Amikor ezt múlt pénteken elmondta, arra gondoltam, hogy senkinek a világon nincsenek ilyen drága barátai. Az igaz barátság önzetlen, és le tud mondani a saját érdekeiről a másik javára. Összeszorult torok, könnyek. Végtelen hála a szívemben. Isten tudja, hogy kik azok az emberek akiket mellém rendelt, nagyon is jól van ez így.
Ülünk a kocsiban. “Megvan mindenem? Vigyek sapkát? Kell ennyi kaja? Kabátot vegyek?” Zoli közben adja a tanácsokat. Győzővel férfiasan elbeszélgetnek. Szeretem hallgatni amikor férfiak egymás között beszélgetnek. Én pedig nézem ahogy elhagyjuk a kis falvakat, és egyre közeledünk a Kitörés rajt helyszínéhez. (Taking it all in…) Egy pillanatra mint egy filmet, úgy látom az életemet. Nagy kaland lesz ez a mai jelenet, amikor újabb és újabb kemény kihívásokkal kell megküzdenem. Életem története. Mindannyiunk története.
„Győző, jövőre te is jössz velünk!”
Megérkezünk. Ez izgi.
“Úgy néztek ki mint a desszantosok” A felszerelés kötelez… érzek egy kis nyomást, jól érzem?

17:06. Vár - Bécsi kapu. A rajtban egy gyors fotó, és már indulunk is. Zoli diktálja a tempót, vezet. Rengetegen vannak. Kerülgetünk.
Jé, ott jön Z.Roland. Nagy mosollyal köszöntjük egymást. “Mi van Roli, te nem futsz?”
Néha halljuk, ahogy az emberek egymás közt megjegyzik, “nekünk is így kéne menni”. Terepszínű ruhákban, katonai egyenruhákban, túra felszerelésekben, több száz ember indul útjára. Mindenkinek megvan a maga története.
3-4 km-nél. “Zoli, nagyon fáj a lábam. A sípcsontomnál begörcsölt, vagy nem tudom mi ez. Mind a kettő. Rosszul leszek… Rosszul vagyok!!! Igen, álljunk meg… Mi ez??? Mi történik velem?”

Ezt nem hiszem el, már az elején kész vagyok, nem tudom így végigcsinálni. Mindjárt elájulok.

Zolinak hihetetlen lélekjelenléte van, azonnal leültet, és segít rájönni, hogy valószínűleg túl szorosra húztam a cipőt. Leveszem a kamáslit, meglazítom a cipőfűzőt, lehúzom a bal lábamról a bokarögzítőt (a Turul túrán szerzett részleges bokaszalag szakadásom miatt még mindig muszáj vigyáznom). Közben szakad rólam a hidegverejték. Iszonyatos éles fájdalmat érzek mindkét lábamban. Nézem Zolit, ahogy picit aggódva figyel engem. Nem akarok kiszállni, nem akarok csalódást okozni, se magamnak, se neki. Nem akarom feladni. Muszáj, rendbe jönnöm… Közben haladnak el mellettünk az emberek, de nem igazán érzékelem őket. Lassan kezd enyhülni a fájdalom. A kamáslit és a bokarögzítőt Zoli belegyömöszöli az amúgy is tele futómellényembe. Nem tudom mennyi idő telt el. Sajnálom, hogy meg kellett állnunk, és időt veszítettünk, de kész vagyok elindulni. Kérem a Teremtőmet, hogy adjon erőt minden további lépéshez. Mind a kettőnknek.

“Jól vagyok, mehetünk!”

És már úton is vagyunk. Szépen tempósan haladunk felfelé. A sík szakaszon utazósebességgel gurulunk. Egy ismeretlen hang mellettem, “rendben van a lábad? Minden OK?”
Minden OK!

Első ellenőrzőpont: Széchenyi emlékmű (5.5 km)

Zoli navigál, hálás vagyok neki. Megyek utána, ő pedig megerősít: “Zsuzsi ez most rólad szól…” Hmm. Nem drága barátom, ez nem csak rólam szól. Ez arról is szól, hogy te feláldoztad ezt az időt, ezt a lehetőséget, hogy engem végigvigyél ezen a közel 60 km-en, a saját tempódhoz képest sokkal lassabban menj, csak, hogy egy barátot megerősíts abban, hogy az élete igenis ér valamit.
Zoli hívja Esztert, “minden rendben”. Nagyon drágák nekem. Ja, igen a palacsinta ebéd… Picit irigykedek, majd legközelebb én is azzal alapozok.

Második ellenőrzőpont: Csacsi rét (8.8 km)

Közben beszélgetünk, nevetünk, ha a helyzet úgy kívánja pókemberként ugrálunk a kidőlt fákon, miközben a túrázó társaink a fenekükön csúsznak át ugyanezek alatt a fák alatt.
Megyünk. A terep kemény. Felkerül a grip, és innen azzal megyünk tovább. Hó és tükörjég.
Az idő csodálatos. Nem kell a sapka, sál, se a kesztyű. Három réteg futópóló elégnek bizonyul. Csodálatos látvány tárul elénk, ahogy megyünk felfelé.

Harmadik ellenőrzőpont: János-hegy (12.4 km)

“Milyen csokit kértek?” “Snickeeers!!!” A pontőröket sikerül megmosolyogtatni.
Mosolygok én is, de közben fájdalmas érzések szorítják össze a szívemet... Néha csak a következő lépést nehéz meglépni. Az ember könnyen az önsajnálatba veti magát. “Kemény csaj vagy”, mondják. Dehogy vagyok kemény, nem is akarok az lenni. Egyszerűen így dolgozok fel dolgokat.

Negyedik ellenőrzőpont: Nagy-Hárs-hegy (15 km)

Nagyon kell figyelni, minden lépést előre ki kell gondolni, egy rossz mozdulat és a túrának vége lehet. Vajon hányan fognak ma lesérülni? Hányan fognak csontot törni, bokaszalagot szakítani...
Ahogy lenézünk a gyönyörű Budapestre, arról beszélgetünk, hogy milyen kemény lehetett 1944-45 telén ezeknek a katonáknak, akik a legnagyobb reménytelenség ellenére mertek kockáztatni. El sem tudjuk képzelni, mit élhettek át. Az életük árán is szembe mertek nézni a félelmeikkel és az ellenséggel. Bátorság. Dicsőség. Mi pedig futunk. Szabadon. Biztonságban. Egy álomszép helyen. Ez a nem semmi. Ajándék.

Ötödik ellenőrzőpont: Újlaki-hegy (21.4 km)

Közben találkozunk G.Zoliékkel. Majd R.Petiékkel. Peti jön egy pár métert velünk. Hergel minket rendesen, hogy ez nem tempó, induljunk el végre. Először nyomást érzek, de később örülök ennek a kis beszólásnak. Igaza van, menni kell.
13 ellenőrzőpont. Szépen megyünk előre, egyiktől a másikig. Már messziről látjuk a következőt, már nyúlok is hátra a mellényem zsebébe a pecsét papírért. Csak el ne hagyjam. Pár szó erejéig mindegyik helyen megállunk, begyűjtjük a pecséteket. A “katonák” jó fejek, vannak érdekes jelmezek, érdekes karakterek.
Egy-két arc marad meg bennem, vajon meddig fogok rájuk emlékezni... A fa mögé bebújt katonák. Egy férfi és egy nő. Zolit tavaly itt ijesztették meg, meséli. A fiatal katona, aki nem fogad el puszit mert szolgálatban van. A csipkeruhába öltözött honvéd. A sérült katona, akinek nem fejlövéstől vérzik a homloka. Erőt egészséget, és jó estét! Tábortűz. Csend. Tél szag.
Megyünk a jégen, megyünk a fagyos hóban. Néha megcsap minket egy kis meleg áramlat. Néha pedig – amikor a völgyben járunk – kimondottan hidegnek érezzük a levegőt.

Egyszer-egyszer megállunk, lekapcsoljuk a fejlámpákat, hallgatjuk a csendet, és nézzük a csodálatos csillagos eget. Arra gondolok, hogy ebben a pillanatban pont itt a helyem. Muszáj megtapasztalnom ezt az érzést. Eszembe jut Isten. Itt van. “Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat amiket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá” (Zsoltár 8:4-5). Ezt az érzést senki nem tudja elmesélni, ezt meg kell tapasztalni.

Zoli közben terep trükköket tanít. “Ha látod, hogy én megcsúszok, akkor ne gyere arra. Ha feltorlódik a tömeg, kerüld meg őket. Keress egy jó és biztonságos utat”. Figyelek. Visszaemlékszek az első terepfutásomra, amire ő vitt el. Első futásra megszerettem a terepet. Tudtam, hogy ez lesz az én utam. Akkor nem gondoltam volna, hogy kevesebb mint egy év múlva itt leszek a Kitörésen, és egy ilyen komoly terepen megpróbálhatom magam.

Zoli vezet. Néha hihetetlen erő és elszántság lesz úrrá rajtam. Néha viszont megrettenek a távolságtól. Eszembe jutnak nagy mondatok általam tisztelt futóktól: ne felejtsd el, hogy miért vagy itt… Ha lehetőséget adsz magadnak arra, hogy bármilyen kifogást találj, akkor fennáll a veszélye a kiszállásnak. A B és C tervért is tudj küzdeni…

Az olvadt, saras szakaszokon a grip megnehezíti a futást, többször meg is állunk, hogy megigazítsuk őket, mert folyton előrecsúsznak. Pár perc hezitálás után úgy döntünk, levesszük őket. Innentől grip nélkül megyünk végig.

Hatodik ellenőrzőpont: Virágos-nyereg (23.1 km)

A tea nem készült el. Szendvicset azért veszünk. Bár tudom, hogy nem fogom megenni.
Katonasírok az út mentén. Felkavaró érzés. Jó emlékeztető. Örülök, hogy egy olyan országba és időbe születtem, ahol nincs háború.

Hetedik ellenőrzőpont: Alsó-Jegenye-völgy (27.6 km)

A mezőny teljesen szétszakadozik. Innentől kezdve szinte alig látunk embert. A rövidebb távokon induló turisták vannak előttünk, de őket is hamar megelőzzük. Két futó, akiket beérünk.
Valahol ezen a szakaszon sikerül a jégen egy hatalmasat esnem. A bal sípcsontom megzúzódik az eséstől. Felállok, nagyon fáj. Közben Zolit kérdezgetem, “ugye nem tört el, ugye nem tört el?”. Egy pár perc séta, újra indulunk. Felnevetek. Nem is én lennék, ha nem estem volna.
A két futót újra beérjük. Mennyien lehetnek még előttünk?

Nyolcadik ellenőrzőpont: Muflon-itató (33 km)

Egy pár korty forró tea és mosdószünet. Zoli közben a három futósráccal beszél. 16:30-kor indultak. Vajon hányan lehetnek még előttünk?
Megyünk tovább. Most kellene belehúzni egy kicsit. De kezdek fáradni. A sípcsontom – amire ráestem – lüktet. Érzem, hogy mindkét talpamon kezdődnek a vízhólyagok. A korábban elfogyasztott szénhidrát zselék, és a magnézium elkezdi kikezdeni a gyomromat. Innentől kezdődik a Kitörés. “Istenem, segíts. Zsuzsi, szedd össze magad…” mondogatom. Zoli bátorít, húz, viccelődik. Nagyon sokat segít.
“Együnk ropit.” Jól esik a sós. Két helyen egy picit eltévedünk. De a Suunto nem téved.
Vannak részek, ahol meredek szakadék mentén megyünk. Nagyon csúszik. Félek. Elképzelem, hogy egy rossz lépés és máris lezúgok a fák között a szakadékba. Gyorsan túl akarok lenni ezen a szakaszon.
Kis patakokon kelünk át. Szívom magamba az élményeket, képeket, hangokat, hangulatokat.

Kilencedik ellenőrzőpont: Fehér-út (38.6 km)

Jönnek a szántóföldek. Pár hete itt bokáig ért a dagonya. Most jégbe fagytak a rögök. Nehéz futni ezen a terepen, de mégis jobb mintha sár lenne. Sokat belegyalogolunk. Vannak havas részek, lefagyott részek. Nagyon kell figyelni. Egyre fáradtabb vagyok. Vajon mennyi van még bennem?
Zoli felbont egy csomag földimogyorót. Nem tudok kajára gondolni. Pedig jó lenne enni pár falatot. “Na jó, mégis kérek.” Be merjem még tolni az utolsó ampulla (250 mg) Magnéziumot? “Zoli, mit gondolsz?” Hát igen, ezt valóban csak én tudom. Ki kell tapasztalni. Minden egyes ilyen túra egy lecke. Felkészít a következő határkeresésre. Mit, mennyit, hogyan, és mikor. Egyet már most eldöntöttem. Legközelebb nem pakolok ennyi kaját a futómellényembe. Felesleges extra 3-4 kg-ot cipelek a hátamon. Mennyivel könnyebben futnék enélkül a súly nélkül.

Tizedik ellenőrzőpont: Malom-földek (44.7 km)

Fagyott, jeges hó. Nehéz benne futni. Néha beszakad alattunk. Egy ilyen pillanatban, egy rossz lépéstől kimegy Zoli bokája. Együttérzek vele. Tudom milyen érzés. Nagyon tud fájni. És persze az emberben minden egyes ilyen kibicsaklás után ott a gondolat, hogy mikor fog legközelebb kimenni. Utálom a terepet. De ez nem igaz! Valójában nem a terepet utálom, hanem a saját emberi határaimat. Utálom, hogy a testem nem engedelmeskedik. Utálom, hogy fáradok. Az agyam friss, a lábaim nehezednek. Miért nem tudom őket rendesen emelni? Annyira nehéz haladni. De hiszen nem csak nekem és Zolinak nehéz. Itt van még rajtunk kívül több száz ember. Nem tudhatom, hogy kinek mi a baja. Kinek hol fáj. Ki az aki kialvatlanul jött ide. Vajon Diáék merre járnak? Istenem, vigyázz mindannyiunkra.

Tizenegyedik ellenőrzőpont: Perbál Kaiser söröző (46.5 km)

Egy pár korty tea, ismét egy mosdószünet. Már csak picit több mint 10 km. Sehol senki, se előttünk, se utánunk. Megyünk tovább. Én nagyokat hallgatok. Zoli húz. Pár percenként eszembe jut, hogy miért vagyok itt. Pár percenként eszembe jut Zoliék barátsága, és hogy ő most miattam megy ilyen lassabb tempóban. Menni kell. Feladat van. Talán lehetek én az első beérkező nő. Talán. Zoli be fog vinni, tudom. Azt mondja, ha a hátán is, de bevisz. Nem, nem Zoli. Nagyon köszönöm, de igenis megcsinálom. A kiszállás nem opció. “Ez a beszéd.” Menjünk!

Tizenkettedik ellenőrzőpont: Anyácsapuszta (52 km)

Már csak a Kakukk-hegyet kell megmászni. Szemét egy szint, de valami miatt mégis várom. Talán mert ez az utolsó kemény megpróbáltatás, talán mert innen már csak pár km választ el a céltól. Minden lépés nagyon valóságos. Nem futunk. Zoli elől, ő azért megfut egy-két durvább szakaszt. Mert ő a Zoli. Inspirál.

Tizenharmadik ellenőrzőpont: Kakukk-hegy (56.3 km)

A nap amikor “Hitlerrel” pálinkázunk. Ez kész. Hívjuk Győzőt, indulhat értünk. Akkor innentől kezdve gurulunk, egyenest a célba. Egymás mellett futunk. Szótlanul. Zoliban még bőven ott van legalább egy maratoni táv. Nekem mára ennyi elég.

Cél: Szomor (57.815 km)

01:51. Beérkezünk. Zoli a tornateremhez vezető kis úton leállítja a Suunto-t, elkezd gyalogolni. Nem értem. Mosolyogva emlékeztetem, hogy még nincs vége, a cél még pár méter, a hajrá a legvégéig tart. Nevetünk mindketten. A kis falusi iskola tornatermében csak páran várakoznak. A pontőrök regisztrálják az időnket, gratulálnak. Átvesszük az okleveleket és a már célba ért férfiak néznek minket. Az egyik szervező készít rólunk egy képet. “Milyen frissek vagytok”, mondja.
Lefutottam. Kész!

Nem hiszek a fülemnek, de közben valaki megszólal, hogy nem csak az első női befutó vagyok, hanem
női pályacsúcsot is mentem. Tényleg? Ez jó. De annyira nem jöttem jól. Örülök azért. A férfiak kérdezgetnek minket, mesélünk egymásnak. Egyikük elkéri a pecsétlapomat, lefotózza. Közben nyújtunk, és már kérjük is a virslit és a forralt bort. Egy nem fogadott hívás 00:08-kor. Anyutól egy korábbi sms, “Kitartás, nagyon klassz vagy. Szeretlek, büszkeségem vagy”. Felhívjuk Böbit. Nagyon várta a hívásunkat. Örül ő is. Felhívom a tesómat, éppen buliban van, “eszméletlen büszke vagyok rád”, mondja.

Győző már jön is értünk. Csokit és narancsot hozott nekünk. Vidáman mesélünk neki a hazafelé úton. „Győző, jövőre te is jössz!”

Ennyi volt hát? Közel 60 km. Életem eddigi legnagyobb futós próbatétele. Hatalmas élmény volt.

A mérleg:

Egy összezúzott sípcsont, 2 vízhólyag, 3 elveszített grip szegecs.

KONTRA

Egy életre szóló élmény, 9+ óra egy igaz barát oldalán, fizikai és mentális győzelem, egy női pályacsúcs.

A nap végén, hálás vagyok azért, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy… Nem mondom, hogy mindent értek, de tanulom elfogadni a helyzeteket. És tanulom a legtöbbet kihozni a nehézségekből. Ha Isten az én oldalamon fut, ki árthatna nekem?

Ugyanakkor azt is látom, hogy
az élet a maga bonyolultságával csodálatosan precízen össze van fonva. 70 évvel ezelőtt egy pár száz katona bátor döntése ma hatással volt az én életemre. Soha nem tudhatjuk, hogy a mi életünk hogyan fog másokat megérinteni, vagy hogy a mi döntéseink hogyan lesznek más emberekre hatással. Ezért úgy gondolom, hogy érdemes egy olyan életet élni, ami a körülöttünk élőkre, és akár jövőbeli ismeretlenekre is – ha nem is közvetlenül – jó hatással van.


+++

Kulcs beszámolója:


2015 február Kitörés 60
Elonyök:
- különleges hangulatú túra, szép számú katonai hagyományorzo rendezovel és résztvevovel is
- jó szalagozás, táblázás

Hátrányok:
- a nagyon sok jeges szakasz normál bakanccsal nehézkesen volt végigjárható, csúszásgátló használatára való egyértelmu, kiemelt szervezoi figyelmeztetés sokaknak segített volna

Egyéb:
- nagyon sok résztvevo, a távon végig bolyokban haladtak a túrázók
+++

Sumanachen Kitörés 25 beszámolója:


https://sumanachen.wordpress.com/2015/02/19/2015-02-14-kitores-25/
+++

MirP beszámolója a Kitörés 60-ról:

http://users.ininet.hu/turazo/index.php/teljesitmenytura-beszamolok/2015-os-turak/februar/100-kitores-60

+++

Radzeer beszámolója:

http://flare.privatedns.org/blog/2015/feb/16/kitores-25-2015/

+++

MagicTomi

Kitörés 35

Miután 2014ben sajgó lábakkal fejeztem be a 25km-es távot, életem elso TT-jaként, idén a másik szakaszra neveztem be. 21:15re értünk a Virágos nyeregbe az inditáshoz Gyurival. Kicsit még vakaróztunk és felhivtam Norbit, aki a teljes 60as távnak esett neki, hogy megtudjam merre jár. Nem állt olyan jól, mint elozetesen reméltük. A terv az volt, hogy a Mufflonnál már együtt dobunk be egy sört és onnan 3asban megyünk tovább. De mivel a 25ös nagyon jeges volt, lassabban haladtak, igy megegyeztünk h mindenki megy a maga tempóján és legrosszabb esetben Szomoron látjuk egymást.

Szóval nekivágtunk a sárgán és épp egy kisebb bolyba csöppentünk. A hegy oldalában mi is rögtön megkóstoltuk a havas/jeges szakaszt. Én bottal a kezemben és vassal a lábamon elég jól boldogultam. Néha megengedtem magamnak egy pillantást jobbra és elég szép volt a város az esti fényárban, de nem nagyon volt ido nézelodni. Legjobb volt a lépésekre koncentrálni. Az elso EP-t (Jegenye-völgy) 1 óra alatt el is értük.
Nem sokat gondolkodtunk, toltuk tovább és Gyuri elég jó tempót kezdett menni, le is szakadtam picit tole de csak pár méterre és egészen addig jól haladtunk, amikor én már kezdtem hiányolni a szakaszt amin tudtam h el kell hagyni a sárgát. Hátulról jött az infó h még nem vagyunk ott és mentünk is volna tovább de Norbi hivott hogy akkor ért be a 25ös célba. Nyugtáztuk, h jelentos táv van köztünk és majd idorol idore beszélünk. Hamarosan el is értünk a Mufflonhoz ahol gyors pecsételés után leittuk magunkat a saját készletbol és haladtunk tovább. Még éreztük az erot.
A következo szakaszt nem annyira szerettem. A Mufflontól a Nagy-szénásra nyáron is felmásztam egyszer és tudtam h elég jó kis emelkedo elé nézünk, ráadásul ha nem lesz jeges, akkor köves lesz. Volt jég/hó vegyesen. A Nagy-szénáson éreztem némi kéztetést h jó lenne pihenni, de gondoltam haladjunk a csapattal akikkel együtt jöttünk el a Mufflontól, igy leereszkedtünk a völgybe és újra mászni kezdtünk a következo hegyre. Ezen a környéken figyeltünk fel eloször a törpökre :), a sok túrázó a fejlámpával messzire látszott elottünk és mögöttünk is a Nagy-szénásról. Még a köv EP elott leszedtem / elhagytam a vasakat a lábamról. Frissen vásárolt csúszásgátló nem birta túl jól a kiképzést. A vasakat összefogú szövet elszakadt, a gumis rész pedig funkcióját vesztve szétcsúszott igy a cucc egyszeruen leesett a lábamról. Sajnáltam mert sokat segitett.
A Fehér úti EP-nél tartottunk egy 15-20 perces pihenot. Gyuri kajált, én csak melegedni és száradni igyekeztem a tuznél illetve ittam egy korty lélekmelegitot is. Ha jól rémlik ezután jött a szakasz ami úgy éreztem h a következo EP-ig egy folyamatos lejto volt. Ennek elonye volt h haladtunk rendesen, hátránya viszont h kezdtem érezni a fáradtságot a lábamban. Elég monoton egy szakasz volt, talán a vadkerités átmászása adott egy kis szint a dolognak. Amikor elértük a semmi közepén az EP-t, megtudtuk h Perbálon a kocsmában teát kérhetünk, de kicsit kiábránditó volt a tavolság, ami még elottünk állt. A templom torony elég távolinak tünt. Némi beszélgetés közepette azonban egy-kettore benn voltunk Perbálon és a tea mellett egy kis vizet is reméltünk, mert fogytán voltak a készleteink. A kocsmában elég sokan voltak és elég meleg is volt, de jó volt kicsit átmelegedni. A teát betoltuk és kértünk kis vizet is, amit kézségesen és ingyen kaptunk. Köszönet érte a személyzetnek.

Nem esett jól elhagyni a kocsmát, mert kinn elég hidegnek érzett, de tudtam, h csak meg kell indulni és jobb lesz. Norbival megint beszéltem telón, ekkor járt a Fehér úti EP-nél. Elindultunk ki a faluból és itt kicsit zavart h egy olyan csapat jött mögöttünk, akik mindenképp zenét igényeltek a meneteléshez. Szerencsére pár 100m után megálltak h bevárjanak valakit, mi pedig többet nem találkoztunk velük. Érezhetoen tempósan haladtunk és itt már eléggé untam a banánt, a lábaim is nehezebben mozogtak. Sokat ellozgettünk embereket oda-vissza és amikor egy elég jeges szakaszhoz értünk, szóltam az elol haladó Gyurinak, hogy 1 percre csak de álljunk meg. O kihasználta a pihenot és ivott, majd csendben meneteltünk tovább. Az Anyácsapusztai EP-t elég megváltásként éltem meg. Egyrészt hirtelen bukkant fel elottünk, másrészt volt meleg tea. Mivel a bögrét otthon hagytam gondoltam a termosz tetjébol iszok, de köszönet a pontornek kaptam egy nagy csajkával, ami pont jól melegitette a kezemet. Sajnos azonban itt már erosen fáztam. A tea persze segitett, de ha épp nem meneteltünk már éreztem h fázom sot a fejem is fájt kicsit. Talán nem annyira meglepo, hisz a ruha csurom viz volt rajtam és már 21-22 órája voltam talpom.

Betoltam egy csokit, mert nem ettem túl sokat az éjjel. Indulásnál toltam be egy szenyát, meg valamikor a Fehér út elott egy Mars csokit. Gyuri lott egy képet a helyorségrol (lobogó zászló, tábortuz, korhu motor) és indultunk is. A terep nem volt túl jó mert bár a fagyott földúton mentünk, de én úgy éreztem minden barázdába elakadok. Viszont ami tetszett h fél 6 körül hagytuk el Anyácsapusztát és rövid séta után már úgy éreztem kezd világosodni. Ez sokat dobott a dolgon, mert eléggé vágytam már rá h ne a lámpám fényére kelljen összpontositani. Ráadásul a lámpa se volt már olyan eros. Valszeg a hidegben az elemek kezdtek megfáradni. Anyácsapusztától egészen a Kakukk-hegy lábáig folyamatosan dumáltam. Már kellett valami ami eltereli a figyelmem arról h csak lépkedek. Az Anyácsai-tó elég kellemes látvány volt a halvány derengésben és amikor ráfordultunk a hatalmas szántóföldre javasoltam h kapcsoljuk is ki a lámpát. Norbi hivott, h Anyácsapusztán van. Wow! Megunta a dolgot és a Fehér úti EP után lekezdett kocogni. Kemény!

Egészen kivilágosodott amire a hegymászásba belekezdtünk. Ez már nagyon nem hiányzott. Gyuri bedobta a Bombát elotte, én meg mondtam neki h menjen a saját tempójában és a tetején várjon be. Az elso szakasz még turheto volt, de aztán jött egy olyan rész ahol az elottem bandukoló és sokszor négykézláb kaptató német bajtárs is hevesen anyázott (nem tudok németül, de tuti nem a nemzeti himnuszt szavalta). Már majdnem a teton voltam, amikor Norbi veregette meg a hátamat. Utólért. Kétlem h a kitöro katonák annak idején felmásztak volna a Kakukk-hegyre, de az biztos hogy a napfelkelte nem rossz onnan nézve. Gyors pecsétszerzés után elkezdtünk lefelé menni, ami már mondanom se kell, nem esett jól. De a tudat, hogy mindjárt beérünk elég kellemes volt.

A sportcsarnokban már sokan voltak. Megszereztük az okleveleket és én azonnal átöltöztem. A száraz póló és pulcsi hihetetlen komfortot ad. Áldom az eszem, h a száraz váltóruha mindig nálam van. Kaptunk virslit meg forralt bort. A virsli nagyon finom roppanós volt, a bor pedig kellemes és meleg. A földön ültünk, eszegettünk és dumáltunk. Úgy döntöttünk h a busz indulásáig még egy pohár bor éppen belefér.

Jó túra volt. A 35km-nél több nem hiányzott, kellemesen elfáradtam és örültem h az elso 25nek nem mentem most neki. Jövore talán nekiugrok a teljes 60as távnak...
+++

A beszámolók forrása:
http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/beszamolo?a=a&id=271


Sub-Menu:


Back to content | Back to main menu