Kitörés 60-35-25 Emlék- és teljesítménytúra - Börzsöny Akciócsoport


Go to content

Kitörés 60-35-25 Emlék- és teljesítménytúra - Börzsöny Akciócsoport

Korábbi túrák > Beszámolók

További fotók, videók, beszámolók:
https://www.facebook.com/events/158784577553409/

+++++
Ottorino

KITÖRÉS 60 - 2012.02.11-12. Táv: 58.65 km; Szintemelkedés: 1810 m; Szintidő: 17 óra.

Amikor szóba kerül a KITÖRÉS túra, a nagyokosok mindig azt mondják, hogy a 2010-es, az volt ám az igazi, mert akkor nagy volt a hó. Ez alattomban bántotta az önérzetemet, mert én 2011-ben csináltam először és akkor "csak" beton keményre fagyott sárbarázdák és patanyomok voltak. Idén van hó doszt, és mínusz tíz alatti Celsius fokok röpködnek. Nosza! Itt az alkalom a bizonyításra, hogy a tavalyi sikeres teljesítés nem a hómentességnek volt köszönhető. Meg asztán nem tom mé', de megkedveltem ezt a túrát. A közeli, sikamlós emlékek a TÉLI MÁTRA XL-ről arra sarkaltak, hogy jól felkészüljek a KITÖRÉSre. Frici túratársam cipőjére húzott kapaszkodókörmeivel otthonosan mozgott a Mátrában, amíg mi csetlettünk, botlottunk. Ebből okulva elmentem abba a túrafelszerelést is árusító boltba, aminek a nevét megkapjuk, ha a nagy sós vizet és a látószervet egymás után tesszük. Megvan? Rendben. Itt egy kisebb fajta vagyonért vettem egy pár fémhegyekkel szerelt, cipőtalpra húzható eszközt. Azzal a gondolattal vittem haza az új szerzeményt, hogy eme invesztíció miatt, most már mindenképpen indulnom kell a KITÖRÉSen. A szombat a készülődés jegyében telt. Késő délután jól beuzsonnáztam, és felkerekedtem, hogy a Széna téri Masztodon Kettő plazában találkozzak Pistivel.

Korán van még fent fagyoskodni a várban, beszélgetünk egy kicsit itt a langy melegben. Csevegés közben elmegy előttünk egy túrázónak öltözött hölgy, kezében két piros, összecsukott túrabot, az egyik nyelén árcédula fityeg. A kijárat felé siet. Ránézek az órámra. Tíz perc múlva, negyed ötkor mi is elindulhatunk. A tavalyi tapasztalat alapján a nevezésnél nagy tömegre számítok, ezért kell olyan korán felmenni. Idén sajnos félórával későbbre, 18 órára tették a rajtot, ezért jó pozíciót kell szereznünk, hogy holnap reggel elérjük a hazafelé tartó buszokat. Pistinek a 07:56-os tatabányait, nekem pedig a 08:49-es Széna térre menőt kell elérni, mert utána már csak dél felé indulnak buszok, akkor meg már az igazak álmát szeretnénk aludni. Otthon! - Na, kászálódjuk! Megnézzük mi újság odafent. Az emelkedős Ostrom utcán ostromoljuk a várat. Ellenállás nélkül jutunk keresztül a Bécsi kapun. Az első dolog, ami feltűnik, hogy milyen kevés a rendőr. A második - a Kapisztrán térre érve -, hogy milyen kevés a túrázó. Mindezek természetesen a tavalyi évhez viszonyítva értendők. Kiszúrom a fekete páncélsisakot viselő Surdot, aki megmutatja, hogy melyik srác osztogatja a nevezési lapokat. Idén a nevezés procedúrája nagyságrendekkel kultúráltabb, mint az elmúlt évben. Amikor végigálltad a választott távhoz tartozó sort, akkor egy gépkocsinál a kitöltött nevezési lap, és a nevezési díj ellenében kézhez kapod az itineredet. Az előnevezettek külön sorban állnak. - Hát, akkor álljunk be a 60-as sorba. Jó hosszú, de tempósan haladunk. Ó, nagyon jók vagyunk. Még csak háromnegyed hat, és már kezünkben az itiner. Gyorsan átfutom az útvonalleírást, mert érdekel, hogy idén is megvan e a Diós árok avagy [Z-] jelzés alternatíva. Megvan. Ma szívesebben mennék a [Z-]-n, mert tavaly a Diós árok rettentően benzingőzős volt. A másik, amit elolvasok, hogy Perbál után az új [S-] jelzésen megyünk e, a gombagyárat messze elkerülve. Igen (sajnos). Gyöngyi a leghosszabb sorban, az előnevezettek sorában áll, és úgy látszik hatig nem is kerül sorra. A fentebb vázolt foghíjas szomori buszközlekedés miatt nem várunk rá, de Frici gondoskodó oltalmába ajánljuk. Ha a Borókáig utolér, akkor a maradék 35-ön együtt megyünk.

Valaki kiabál egy nagyot, mire az emberek a térről a Bécsi kapu irányába kezdenek tódulni. Rápillantok az órámra: Még van két perc. Nem mozdulunk. Amikor a Magdolna torony harangjátéka rákezdi, akkor még mindig van több, mint 30 másodperc, de ezt a jeladást már hivatalosnak tekintjük, és elindulunk. A Várfok utcán lejtünk a Moszkva tér - leánykori nevén Széll Kállmán tér - felé. Beszorulunk egy terepszínű gyakorlóba öltözött, alakzatban haladó szakasz mögé. Valakinél még magnó is van, ami házilag felénekelt dallal zsibbaszt. A Moszkva tér peremén megyünk pár métert, hogy aztán balra beforduljunk a Csaba utcába. Az előttünk ballagó szakasz átmegy a túloldalra, és jobbra befordul a Városmajorba. Akkor most már biztos, hogy mi a [Z-] opciót választjuk. A lépcső előtt utolér és elhagy Bell Sanyi másik két prominens túrázó társaságában. Megfordult a fejemben, hogy ha majd elfogyasztottuk az ide épített, több szakaszból álló, nem kevés fokú lépcsőt, akkor nem megyünk fel a [Z-] jelzéssel a Martinovics-hegy tetejére, hanem rögtön ráereszkedünk az Istenhegyi útra. Amikor látom, hogy a három előttünk járó is így gondolkodott, akkor úgy döntök, hogy istenuccse utánuk megyünk. Ezzel mikrokispistázások sorozatát indítom el. (Vallomások lejjebb.) Tehát: Istenhegyi út, Szent Orbán tré, majd Diana utca, az ő véget érni nem akaró lépcsőjével. Amikor mégiscsak véget ér, már majdnem fent vagyunk a Sváb-hegyen. Magunk előtt látjuk elhaladni azokat, akik a Diós-árok verziót választották. Ők vannak többen. Már annyiszor túráztunk erre, hogy Pisti automatikusan be akar fordulni a - [Z-] jelzést követve - a Tücsök utcába. - Várjá' Pisti! - Nézz má' oda! Senki nem fordult be, egyenesen a Fogas megállója irányába tartanak. Már úgyis bűnbeestünk, menjünk mi is arra. Át kéne kelni az úton. - Most mi van ezzel a kocsival? Jön már, vagy várost néz? Gyere má' tetűkém! Ja, bocsi, ez egy rendőrautó. Nagy szívás lenne, ha visszakocsikáztatnának. A Fogas Sváb-hegyi megállójának régi épületét a vágányok felől kerüljük. Alulról éppen szerelvény érkezik. - Gyere Pisti! Húzzunk el innen, mert ha meglát valaki, még azt hiheti, hogy Fogassal jöttünk fel... Azért még hátranézek, hogy leszáll e róla túrázó kinézetű fazon. Nem. Az enyhén jobbra görbülő Karthauzi utcán megyünk tovább. A balra kiágazó Evetke utca sokakat megtréfál. Nem hiszik el, hogy lejtőssége ellenére arra kell menni, ezért tovább kapaszkodnak fölfele. Pedig aki balra fordul - mint például mi is -, az Széchenyi emlékhez felvezető lépcső aljába kerül. Most is van egy tag aki vidáman emelkedik tovább a Karthauzi utcában. Utána kiabálok: - Halló! A TURULon vagy? - Fáziskésésben vagy öreg - szól közbe Pisti. Az három hete volt. - Miért? Turult mondtam? Jaj, ssza meg! A figura meg már továbbment. Remélem, hogy azért csak odatalál. - Na, kezdjünk bele ebbe a lerobbant, düledező lépcsőbe. Itt nagy harcok dúlhattak, mert szinte egy foka sem ép. Felérünk az emlékhez. Lejátszódik egy túrákon gyakori jelenet: Az utolsó három méteren elénk vág négy ember, és az orrunk előtt nyújtogatják papírjaikat a pontőrnek. - Nem baj - gondolom magamban. Kár a sietségért, jöttök ti még szembe valahol a tundra kellős közepén...

1. ellenőrzőpont, Széchenyi emlék.

A sok lépcső után egy picit lazítunk a Széchenyi emlék utcán, a Svájci lépcső felé tartva. Van itt egy kovácsoltvas kapu, amit mindig megnézek. Egyik oldalfalán körző, háromszögű vonalzóval, a másikon festőpaletta ecsettel. Mindkettő dombormű. Vajon kik lehettek azok, akiknek a hivatását szimbolizálják? Ketten szembe jönnek. Ezek is elbökték az Evetke utcát, de az is lehet, hogy nekik erre szimpatikusabb. A szóló manusszal viszont nem találkozunk. Áh, rég lépcsőztünk, most Svájci lépcsőzhetünk, fel a Rege utcára. A korlátot nem tanácsos megfogni, mert odafagy az ember keze. Felérve körülnézek, de semmi mozgás nincs. A Fogas felé tartunk. Széchenyi-hegyi végállomása kihalt. Balra fordulunk. A Kő büfé ki van világítva, de egyetlen hangot sem hallok kiszűrődni. A kisvasút végállomásánál jobbra fordulunk és végigmegyünk a hosszadalmas Hegyhát úton. Így, vízszintben gyalogolva azért érzem a kezemen, hogy nagyon hideg van. Kesztyűt húzok, amíg újra felmelegszik a nagyujjam. Nagy szerencse, hogy nem fúj a szél. A Normafa vasútmegállónál átmegyünk a túloldalra, és később, ahol a sípályák kezdődnek rátérünk a turistaútra. A többség a szilárdburkolaton megy, de mi célzattal jöttünk erre: Az egyik padnál megállunk. Száraz, le van söpörve róla a hó. Itt rakom fel a kapaszkodókörmöket, és Pistinek is van igazítanivalója a szerelvényén. Amíg átkelünk az úton a székely kapuhoz, addig tök rossz menni vele, de aztán biztonságérzetet ad, főleg a csúszós lejtőkön. Rongyolunk is tempósan a [Z+] mentén. Átkelés a kisvasúton, és egy útkereszteződésnél a [S+] jelre váltunk. Már messziről észreveszünk egy mécsesekkel borított sírt. Csak távolról, menet közben nézzük, de gondolatban tisztelgünk az elesettek előtt. Már majdnem a Csacsi-rétnél járunk, amikor két futó jön szembe. - Mi az? Ezek pontot hagytak ki? - kérdezi Pisti. - Dehogyis! - válaszolom. Ezek a vérbeli kispistázók. Nem mennek le a Virágvölgybe, hanem visszamennek a Normafa szintjére, és onnan közelítik meg a következő pontot, a Libegő felső állomását, óriási szintkülönbséget spórolva meg ezzel. Aztán ezek szokták verni a mellüket különböző fórumokon, hogy milyen jó időt futottak...

2. ellenőrzőpont, a Csacsi-rét.

Most nincs itt a katonai kórház nővérkéje, mint tavaly. A nagy hidegben biztos lefagyott a fityulája. Csak egy magyar katona van itt, aki igazoltat. Pisti oroszul köszön neki. - Nem jó! Az egy későbbi pont lesz - figyelmeztetem. A katona veszi a lapot, és valami szláv bükkfanyelven közli, hogy nem beszél oroszul. Jobbra fényvisszaverő lapkák vannak a növényzeten, ott ahol a [S-] kiágazik a rétről. Lazán suhanunk lefelé az enyhe lejtőn. A végén átkelünk egy árok felső végén, és a szélén folytatjuk a süllyedést hosszan le a Virágvölgybe. Lent megjegyzem Pistinek, hogy a ponttól idáig tartó lejtmenetet, és utána ugyanezt emelkedőben spórolta meg a két futó. Mi azonban váltunk a [P-]-ra és a völgy alsó szélére, jobbra kanyarodunk, hogy belekezdjünk a János-hegy felé tartó kaptatásunkba. Pistinek néha visszacsúsznak a lépései, irigyli a kapaszkodókörmeimet. Mitagadás, nekem sokkal kevesebb gondom van a csúszkálással. Amennyire lehet egyenletesen haladva próbáljuk leküzdeni a nem kis emelkedőt. Gyéren vannak a túrázók. Talán egy valaki előz meg minket, és mi se előzünk meg két-három túrázónál többet. A fehér hó hihetetlenül javítja a látási viszonyokat. A fejlámpámon elég a gyengébb fényerőt beállítani. Egyenesen emelkedő szakaszhoz érünk. - Nemsokára keresztezzük a kisvasutat a Jánoshegy állomásnál - közlöm Pistivel a helyzetünket. A kivilágított Erzsébet kilátó így, alulnézetben becsapósan közelinek mutatja magát. Tűzoltó barátom mesélte, hogy évekkel ezelőtt, egy éjjel a kilátóhoz riasztották őket. Valamelyik ökörnek meggyulladt a faszesz a gyomrában, felnézett a János-hegyre, és azt hitte, hogy a kilátó ég... Már elég régóta látjuk a bástyát, de nem látszik közeledni. Aztán egyszer csak elfekszik az emelkedő.

3. ellenőrzőpont, János-hegy, Libegővel szembeni pihenő és játszótér.

- Na, ezek az oroszok - súgom oda Pistinek. Az itinereket átvevő katona előre köszön: - Zdravsztvujtye. - Zdravsztvujtye tovaris - köszönünk mi is. Piros filctollal egy szempillantás alatt sarló-kalapácsot rajzol a harmadik rubrikába. Átvesszük a papírokat, majd elköszönünk: - Doszvidanyia. Előttünk csekkoltak a Padödős lányok, ők azt mondták, hogy: Báj báj Szása. Alighogy elhagyjuk a pontot ránk köszön valaki. A neonvilágítás ellenfényében nehezen ismerem fel azt a két túratársat, akikkel a TÉLI TURULon találkoztunk Szomoron, a mostani célkocsmában. Akkor ők a KITÖRÉSre való gyúrás gyanánt gyalogoltak Szomorra, mi pedig ettük az ellátmány virslinket, majd mentünk tovább Tatabányára. Most, a kölcsönös üdvözlések után elindulnak a lefelé vezető [S+] irányába. - Hát ti merre mentek? - kérdezem. Egyikőjük olyan kézmozdulattal válaszol, mint ha azt akarná mutatni, hogy egy hal úgy oldalvást elúszik. - Na, jól van! Gyere Pisti! Mi felmegyünk a kilátó tövébe. De ha már mindenki összevissza kispistázik, akkor mi is megengedhetünk magunknak annyi lazaságot, hogy nem a meredek hátsólépcsőn megyünk fel, hanem itt a műúton, ahol jól letaposták a havat a gépjárművek. Szinte élvezet felmenni ezekkel a kapaszkodókörmökkel. Amikor felérünk hátranézek a kilátó irányába. Valaki éppen jön lefelé a pár lépcsőn, a torony placcáról. - Nincs ott rendkívüli ellenőrzőpont? - kérdezem az illetőtől. - Az ellenőrzőpont lent van, de nem arra van ám a hivatalos útvonal, amerről ti jöttetek - szólal meg az alak Hevér Gábor hangján. - Hát, csak azért jöttünk arra Bubu, mert kapaszkodókörmök vannak felerősítve a cipőmre, és ott a lépcsőn, a sziklás terepen nagyon rossz vele közlekedni - magyarázom szánalmasan a bizonyítványom. - Látod Pisti, ilyen az én formám. Csak egy picit térjek le a hivatalos útvonalról, máris az Útvonalkövetők Klubjának a főnöke előtt bukok le. Nem is lehetett volna tökéletesebb az időzítés. - Na, most már szlalomozzunk le innen a [P-]-on. Jól kocogható lefelé a havas szerpentinező turistaút. Javítunk az átlagsebességünkön. Ilyen gyorsan talán még nem értem le a Szépjuhásznéhoz. A kék kút mellett megyünk el, és rátérünk a Hárs-hegyre vezető [S-]-ra. (Ezen maradunk egészen a Zsíros-hegyig.) Nem tudom mi van velem, de túl sokat nyögök ezen az emelkedőn. Elhatározom, hogy nem nézegetek föl, hogy mennyit kell még mászni. Egy idő után nem tudom megállni, és felnézek. Nem kellett volna. Sok van még, de most már tényleg csak a sétálós résznél emelem fel a fejem. Besétálunk a pontra.

4. ellenőrzőpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly kilátó előtt.

Fehér álcaruhába öltözött katonák adják itt a szolgálatot. Finom mentolos szőlőcukrot kínál az egyik. Éppen a tüzet élesztgetik. Pisti nagyon megéhezett, és amíg ő megeszi a szendvicsét, addig én repetázok a szőlőcukorból. Miután restauráltuk magunkat, lefelé indulunk. Lejjebb, a kis fahídhoz vezető út bob pályává alakult. A barlangbejárat felé nem merek rövidíteni, mert ott sziklás, és onnan rögtön a volt bányabejárathoz lehet ledögleni. Van, aki ennek ellenére arra megy. Mi inkább a fahíd felé próbálkozunk, de nem a csúszdán, hanem mellette, ahol már van mibe kapaszkodni. Mialatt lefelé óvakodunk, ketten - óne zsinór - lecsúsznak seggen. A híd után, felfelé valamivel könnyebb visszajutni az útra. Most már nyugodtan szökellhetünk lefelé a Nagy-Hárs-hegyről. A lejtő alján, a fátlan, kiálló köves mező egyenetlenségeit kitölti a hó, itt is gyorsabban haladunk régebbi önmagunkhoz képest. A mező után megint lejtő a kisvasút forgókorlátos átkelőjéig, aztán vízszintes a Hárshegy állomás alatt. Innen megint meredek lejtő, amíg meg nem pillantjuk a bevásárlóközpont fényeit. Úgy ki van világítva, mint egy leszállópálya. Átkelünk a műúton, és eloltjuk lámpáinkat. Kis lejtőn leszaladunk a villamos árka fölé, és a peremét követve megyünk tovább. Erős szénfüst szagot lehet érezni, mintha mindenki most rakott volna rá egy lapáttal a hűvösvölgyi végállomás környékén. Egy újabb mécsesekkel és virágokkal díszített katonasírhoz érkezünk. Valaki menet közben felvételt készít róla. Amikor elfogy az út, lemegyünk a lépcsőn a villamos szintjére, sőt még az alá is, egy aluljáróba. A füstszagon keresztül is átérződik az olajban sülő tészta illata. A műút túloldalán nyitva van a lángosos bódé. Vevőkörét szemmel láthatóan túrázók alkotják. Nyelünk egy nagyot, és tovább megyünk az Ördög-árok felé, hogy átkeljünk a fölé épített rövid kőhídon. A [K-] és [S-] elágazásánál áll egy kisebb csoport és felfelé néznek, arra amerre a [S-] vezet. Nem mozdulnak, én megyek előre. Néhány másodperc múlva visszanézek, és látom, hogy a [K-] jelzésen mennek a vitorlázó repülőtér felé. Hát, igen. Meg is lehet kerülni a Vadaskerti-hegyet. Mi viszont sóhajtunk, és belekezdünk az emelkedős ösvénybe. Később, amikor az ösvény becsatlakozik egy szélesebb turistaútba, akkor jobbra fordulunk. Már elég messze vagyunk a Hűvösvölgytől, de főleg toronymagasan fölötte, és még mindig érezni a szénfüstöt. Ha nem magam tapasztalnám, akkor nem is hinném el. Sajna már nem lehet harapni a levegőt még az erdőben sem. Szembe jön egy lámpa. Elfelejtett balra kanyarodni, vagy csak egyszerűen kiállt egy technikai szünetre. Felkanyarodunk a Vadaskerti-hegy felé vezető út utolsó emelkedőjére. Szótlanul gyűrjük a métereket. Alighogy felküzdöttük magunkat a hegyre, rögtön le is kell rongyolni róla. A lejtő aljában jobb helyett balra fordulunk, mert röpke szerelvényigazítás miatt leülünk a Mátyás király vadas parkja emlékmű melletti pihenőnél. Amikor végeztünk tovább megyünk a Határ-nyereg felé. Utunk ismét egy katonasír mellett vezet. A nyeregben még nappal is oda kell figyelni, hogy merre van a [S-] folytatása, most is inkább kétszer körbetekerem a fejem, minthogy kitévedjünk a repülőtérre. Odaérünk a túra talán legpocsékabb emelkedője alá. Apró lépésekkel tudunk csak haladni, nagyon figyelve, hogy hova lépünk. Kitartásunk jutalma, hogy fent megláthatjuk az erősen megdőlt határkövet, ami azt jelzi, hogy felértünk a Szépvölgyi út parkolójához. Még mindig van emelkedő, csak enyhébb kivitelben, ugyanis fel kell még mászni az Újlaki-hegyre. A szélesebb - eredetileg köves - útról tájékoztató fatábla térít le balra. Még az előző meredeken előzött meg két sporttárs, azok most mennének tovább egyenesen. - Erre! - szólok utánuk, és már megyek is a helyes irányba. Ismét keskeny ösvény, majd sziklalépcső. Egy villogó fény irányába tartunk. A lámpa a csúcs vaskályháján, vagy annak közelében villog.

5. ellenőrzőpont, Újlaki-hegy.

Néhány lépéssel lejjebb szignálja egy katona a menleveleinket. Most már nagyon éhes vagyok, de tudva, hogy nemsokára a Borókához érünk, nem veszek elő kaját. Megint csak lefelé sietünk. Azt már a túra előtt megállapítottuk, hogy a szint zömét az első 25-ös szakaszba szerkesztették. Idáig a föl-le-föl-le volt a jellemző. A büféhez közeledve kiszámítjuk, hogy a nehéz terep ellenére 5-ösnél valamivel jobb átlagot mentünk. A tavalyi KITÖRÉSen, itt, az Újlaki hegy alatt tömött sorokban bukdácsoltunk a fagyott sárral kövezett úton. Pillanatnyilag nem látok senkit sem előttünk, sem mögöttünk. Már fél tizenegy van. Nem hiszem, hogy még a Borókában lesz Zsolt és a túratársaink Tatabányáról és környékéről. Ők a 35-ön indultak. Utunk kivisz egy rétre, és már idelátszanak a rajt-cél-ellenőrzőpont épületének fényei.

6. ellenőrzőpont, Virágos-nyereg, Boróka büfé.

Fegyveres őr köszönt az ajtóban, és betessékel. Odabent, amint a mi távunkhoz tartozó pontőrt keresgéljük, Zsolték üdvözölnek. (Később vettem észre, hogy a falon öles számok jelzik a távokat.) Zsolt elmondja, hogy már negyven perce (!) beneveztek. Az emelkedett hangulatukról rögtön észrevettem, hogy nem mostanában érkeztek. Csak azt nem értem, hogy a hangulatfokozás előtt miért kellett benevezni. A pulthoz megyünk, és kikérjük a fasírtos zsömlénket, és a teánkat. Amikor elénk rakják, a zsömlét, rögtön kimarkoljuk a tányérból. Oldalt méltatlankodik valaki, hogy lenyúltuk az ő fasírtjukat. Nem magyarázkodok. Nem volt ráírva, hogy kié, és kifejezetten elénk rakták a tányérokat. Amikor a teát is ideadják, akkor az asztalokhoz megyünk, és lerakjuk a zsákmányt. Nem akarunk leülni, de nem is tudnánk, mert minden hely foglalt; a túratársak ráérősen csócsálnak. Tempósan befaljuk a zsömlénket. A két deci teám mennyiségét úgy növelem, hogy belefacsarok a jégkásává fagyott üdítőmből. Elővigyázatosságból még otthon raktam bele fél deci fagyállót, de kevésnek bizonyult. Amint bekebeleztük a hadtápot, nem sokat totojázunk. Kimegyünk a Borókából és az előtte levő cserjesáv felé támadunk. Lemegyünk a [K-] [S-] útra, és balra fordulva igyekszünk tovább. Még 35 van előttünk. Bármennyire is igyekeztünk odabent, most fázunk. Idő kell a felmelegedéshez. Egy futó kér utat. Félrehúzódunk. A [S-] jobbra ágazik. Követjük. Balra néhányan körülállnak egy kivilágított katonasírt. Hátul megszólal valaki: - Bocsi még egyszer. Ugyan az a futó kér utat, mint két perccel ezelőtt. A keskeny, oldalt csúszós ösvényen teljesen félre kell állnunk, hogy elengedjük. Ez egy hosszú szakasz lesz a keskeny ösvényével, de remélem, hogy nem kell majd unos-untalan félreállni. Különben is egy komplett menetoszlop halad előttünk. Az utolsó emberen - úgy látom - edzőcipő van, bot viszont nincs nála. Minduntalan lecsúszik a jobb lába. Egy hirtelen lejtős résznél seggre is ül. Mögöttünk a tatabányaiak és Zsolt "vidám" hangját hallom. A Kötők padjáig pihenő üzemmódban haladunk a torlódás miatt. Az itt lévő rövid csúszda után kissé kiszélesedik az ösvény, és meglendül a sor. Olyannyira, hogy a végén, amikor van egy sunyi jobbos letérő, akkor az előttünk járók tovább mennek egyenesen. Kihasználva a malőrt, mi letérünk, és visszakiabálunk, hogy "Erre!", de már kocogunk is lefelé. Hosszan lejtünk a völgy irányába. Előttem szalad Pisti. Amikor elkezd jobbra, balra cikázni, akkor sejtem, hogy leértünk az út mélyen erodált részéhez. Nem árt a fokozott óvatosság. - Tavaly a réten az amcsik voltak - mondom Pistinek. Nem telik bele egy perc, és meglátunk egy csillagos-sávos lobogót a tábortűz fényénél.

7. ellenőrzőpont, Alsó-Jegenye-völgy.

- Szőr! - Nyújtom lapom az ellenőrzést végző katonának. - Szőr! - Adja vissza lepecsételve. Teamécsesek sorozata jelzi a rétről kivezető utat. Követjük. A Paprikás-patak totál beállt. Még nem láttam ilyen állapotában. Itt, a völgyében fokokkal hidegebb van, mint fentebb. Csobogás nix. Ez csak fokozza a dermesztő hangulatot. Rózsika is jéggé fagyott a kombinéjében, de csak önti rendületlenül a vizet a kifogyhatatlan korsójából. Trappolunk át a hidakon, ahogy csak a lábunk bírja. Minél előbb ki a völgyből! Jól van. Már látszanak a Hidegkúti út fényei. Csak egy rövid emelkedő, és fent vagyunk a benzinkúttal szemben. Átmegyünk. Nem látok senkit a kút bótjában ejtőzni. Tovább megyünk a buszmegálló felé, hogy jobbra forduljuk, be az erdőbe. Azt hiszem, mindjárt nem fogunk fázni. Sőt! Hosszú emelkedőre rendezkedünk be. Ezt nem lehet ripsz-ropsz letudni. Örülünk, amikor felérünk az erdőn átvezető műúthoz, mert ez körülbelül félúton van a Zsíros-hegy felé. Megvárjuk, amíg elhúz előttünk az itt kötelező egy darab személygépkocsi, és a túloldalon folytatjuk a kaptatást. Amikor enyhül az emelkedő, a [S-] jobbra tér. Ketten éppen arra fordulnak. Nekik is szólok, hogy: "Erre!" - és megyek tovább. - De hát a [S-] jel jobbra megy - érkezik a kétkedő válasz. - Az igen, de nekünk tovább kell menni egyenesen. Olvassátok el az itinert! - mondom menet közben. Egyikük hisz nekem, a másik a [S-] jelzésen megy tovább. Pistit idegesíti, hogy út közben füttyögéssel tartják egymással a kontaktust. Hamarosan elérjük a [K-] jelzést, majd még egy pár perc múlva jobbról visszatér a [S-]. A Kerek-hegy felé menő, nem kis kitérőt vágtuk le hivatalosan (!). A Muflon felé menet van egy hely, ahol mindig sártenger van. Ez most egy hatalmas, jéggé fagyott pocsolya; átsétálunk rajta. Nagykovácsi "felső" közvilágítása bevilágít az erdőbe. Mindjárt itt a pont. A bejárat előtt álló géppisztolyos katona leküld a pincébe. Nem, nincs légi veszély, hanem odalent van a németek fokozottan védett, titkos nudli leves lerakata.

8. ellenőrzőpont, Zsíros-hegy, Muflon itató, pince.

Lent, az ajtótól nem messze, egy padon ücsörögnek Mezeiék. Odalépek hozzájuk és gratulálok nekik az Év Teljesítménytúrázója versenyben elért előkelő helyezéseikért. Az egyik asztalon szigorúan titkos recept alapján főzött, poharas tésztaleves adagok várnak a sorsuk beteljesedésére. Jó lenne egy kis tea is, mert a fagyállós italom már teljesen befagyott. Sajnos idén itt nincs tea. Nem baj, majd Perbál előtt, a négy gesztenyefánál duplán iszok. A második pohár levesembe öntök egy kis fagyos kólát a Pistiéből. Hihetetlenül pocsék, sosem ajánlanám senkinek ezt az összeállítást, de megiszom, mert kell a folyadék. Felcihelődünk, menni kék. Kifelé menet Árpival találkozunk; nem várunk. Felhágunk a pár méterrel magasabban levő hajdan volt Zsíros-hegyi turistaház platójára. Páran keresgélik a továbbmenő jelzéseket. Mire odaérünk valaki megmutatja nekik, hogy balra kell menni a [K-] jelzésen. A műút padkáján araszolok, mert kapaszkodókörmökkel nem lehet hosszan menni a flaszteren. Akik az imént keresték a jelzést, megkérdezik, hogy lesz e még nagyobb emelkedő a túrán. Valójában már csak a végén lesz durvaság a Kakukk-hegyen, de azért a Szénás felé sem vízszintes az út, és mozgólépcső sincs. A kérdezők csoportjából egy fiatal srác derékszíjáról két darab fél méteres elemlámpa lóg. Az egyik, az újonc lépéseinek ütemére egy pléhbögrét verdes. Jók a figura idegei... - Ez az, Pisti: Itt szoktunk feljönni az Antónia-árokból a SÁRGA 70-en. - Igen, és most pedig itt térünk le jobbra, a műútról a Szénás felé - mondja fel a leckét Pisti. Megállapításainkat fényvisszaverő lapkák támasztják alá. Letérésünk után két perccel hátranézek, de az érdeklődők nem jönnek, pedig az orruk előtt fordultunk be. A laza vízszintezést emelkedő váltja fel. Fenyőfák övezte utat gyűrünk. Amikor pihenősebb részhez érünk felnézek a fátyolfelhős égre. A Hold sokkal feljebb jár, és jóval kisebb, mint a tavalyi KITÖRÉSen, pedig idén csak egy nappal jöttünk korábban. Az emlékfal közelébe érünk. A felmenő rozoga falépcső előtt hárman beszélgetnek. Köszönünk nekik, és felmegyünk, remélve, ha feltételes pontőrök, akkor szólnak. A csúcs felé tartva megelőz néhány gyakorlóba öltözött fiatal. Megyünk utánuk, mert felmennek egészen a Nagy-Szénás tetején levő négyzet alakú bemélyedésig, amit én csak homokozónak nevezek. Fent érdekes jelenség fogad. Nagy foltokban kilátszik a hó alól a száraz füves talaj. Pisti szerint a szél fújta le a havat. Szerencse, hogy most nem fúj. Pisti lefelé indul a társaság mögött, én baktatok a nyomukba. Az egyik cserjén legalább négy fényvisszaverő lapocska van; jó irányba megyünk. Nem is nézek semerre, csak a lábam elé. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy már bokán felül ér a hó. Egy hosszúkabátos hölgy majdnem a hóba tapossa kabátja egyik szárnyát. - Itt valami nem stimmel! - gondolom magamban, és amikor jobbra lent meglátom Nagykovácsi fényeit, akkor felkiáltok, hogy: - Visszafelé megyünk!!! A csoport (félre) vezetője azt mondja erre: - Mindegy, most már menjünk arra. - Háppersze, há, honne, menjetek csak! - Gyere Pisti, visszakapaszkodunk! - mondom, és dúlok, fúlok, hogy egy percnyi figyelmetlenségért ilyen hosszú emelkedővel kell fizetni. Most kaptuk meg a büntit a mikrokispistázásokért. Legalább letudhatjuk a sors által ránk mért penitenciát. Felérve annyira egyértelmű, hogy hol kellett volna a lejtmenetet megszakítva jobbra fordulnunk. Itt, most balra térünk. Egy hóból kiálló kőre festve meg is látom a [K-] jelzést. Hátra nézek. A többi tévelygő nem jött utánunk. Vagy éppen lefelé tartanak Nagykovácsiba, vagy megkerülik a dombot - amibe mi is belekezdtünk - és visszajutnak a Nagy-Szénásra. Hegyek között, völgyek között zakatolunk a jelzett fáig, ahol lemegy Piliscsabára a [K-], és ahol átváltunk a [K+] jelre. Irány a Kutya-hegy. Háromszor olyan hosszúnak tűnik ez az út, mint "normál" körülmények között. - De kutya sokat kell fölfele kutyagolni! - fakadok ki a nem túl meredek, de reménytelenül nyúlós emelkedőn. Alig hogy ezt kimondom, lassan lejtmenetbe megyünk át. Hát, igen. Előbb kellett volna reklamálni. Szépen lekanyargunk a forgóajtóhoz, ami befordít egy újabb katonai táborba.

9. ellenőrzőpont, Fehér-út

Hölgykatona pecsétel. Nem tudom ez mennyire korhű, de mindenesetre rést üt a militáns környezetben megszokott fallokrácián. Árpi szólít meg a háttérből: - Hát ti hol voltatok? - kérdezi. Ez az a kérdés, amire csak magyarázkodva lehet válaszolni. - A csordaszellem megtréfált. Majdnem lementünk Nagykovácsiba - válaszolom. Pisti megkínál egy termoszfedőnyi teával. Ez most jól jön, mert eléggé ki vagyok száradva. Talán egy percet sem álltunk, de a kezem már fagy lefele. Árpiékkal megyünk tovább. Még frissek, jó húzóerőnek bizonyulnak. A [S-]-ra váltva tempósan masírozunk a Fehér úton. Info táblánál a jobb villát választjuk; hosszan (!!!), kerítés mellett sietünk; kellemes dőlésszögű lejtőn suhanunk; hatalmas bal kanyarral mélyútba süllyedünk; a végén T elágazásban jobbra kanyarodunk. Itt már vastagabb egy kicsit a hóréteg. Biztos idefútta a szél. Mászóka jön. Nincs nyitva mellette a kapu. Sajnos mászni kell. A túloldalon technikai szünetet tartok. Ezalatt a többiek elszelelnek. Megpróbálok behozni valamit az előnyükből, de amikor egy szántóföld mellé ér az út, akkor olyan magas buckákon kacsázok, hogy oldalirányban bemozdulnak a kapaszkodókörmöket tartó gumik. A befagyott kis patakon még átkelek, és a kerítés sarkánál még kibújok, de utána botomra támaszkodva meg kell igazítani a szereléket. Éppen lehúzom az egyik cipőtalpamról az eszközt, mikor ketten utolérnek. - Megadta magát? - kérdezi sajnálkozva az egyikük. Szemszögükből úgy tűnhetett, hogy a cipőm talpa vált le. Megnyugtatom a sporttársakat, hogy nem zokniban kell megtennem a hátralevő nemtomhány kilométert. Igazítás után nem sokkal már látszik a következő pont. Az útra kiállt egy katona. A négy fa közé beásott harcálláshoz már nem is kell odamenni.

10. ellenőrzőpont, Malom-földek, négy gesztenyefa.

Alaposan ráfaragtam. Arra számítottam, hogy itt már lesz tea. Itt sincs. Megyek is tovább gyorsan, legalább utolérem Pistiéket. Hamarosan jobbra kanyarodok egy eredetileg murvás útra, ami beleköt a Perbálon átmenő főútba. A főúton balra fordulok. Nincs padka, a flaszterről pedig teljesen lekopott a hó. Lehúzom a kapaszkodókörmöket, és praktikusan a csuklómra akasztom. Hirtelen rám tör az éhség. Muszáj lesz megállnom, és egy buszmegálló védettsége alatt elő kell vennem egy XL-es energia csokit. Nem kockáztathatom az eléhezést, pláne, hogy éppen készülöm elhagyni a lakott területet. Meglepődök, amikor bele akarok harapni a csokiba. Ez is kőkeményre fagyott. Kicsit melengetni kell, mielőtt ketté tudom harapni a kisebbfajta szájharmonika nagyságú csokit. A megmaradt felet zsebre vágom, de ez is hamar sorra kerül. A [S-] jel jól mutatja, hogy jobbra be kell fordulni a Hunyadi utcába. Itt már van havas útszél; secperc alatt felcsatolom a karmos talpakat. Az utca balra hajlik, majd kivisz a nyílt terepre, dűlőút lesz belőle, és egy völgy méretű árok mellé társul. Leheletnyinél is finomabb fuvallat kél. Ez a minimális légmozgás elég ahhoz, hogy ökölbe szoruljon az arcom. Az orrom rögtön kezd lefagyni. Jól megdörzsölöm. Ez egy kicsit segít. Elgondolom, hogy mi lenne itt, ha tényleg fújna a szél... Messze ellátni, az árok mentén, de fejlámpafényt nem látok. Pistiék vagy iszonyú gyorsak, vagy iszonyúan eltévedtek. A végén minden kiderül. Amíg az árok tart, addig az út is vele tart. Azért figyelem a lábnyomokat is a hóban, különösen egy jellegzetes mintázatút szúrok ki magamnak. Amikor kisimul az árok, az út balra kanyarodik. Egy sövény mindkét oldalán van út, én a lábnyomosat választom. Amíg keresgélek észreveszem, hogy messze mögöttem már jönnek egy páran. Az út most fölfelé visz, és megint balra kanyarodik. A kanyaroknál vannak [S-] jelek, de lévén éjszaka, meg is kell keresni azokat. Innentől elég gyakori a kanyargás, és mivel én vagyok a "felderítő" hamar közelednek azok, akiknek egyszerűen csak a lámpafényemet kell követniük. Az egyik jobbos letérőnél - ahol éppen jelzést keresek - utol is érnek. Nem találok jelzést, ezért tovább megyek egyenesen. Gyanús, hogy fele arányban szembejövő cipőnyomokat is látok. Sz@r van a palacsintában. Egy másodperccel később utánam kiabál egy lány, hogy az előző letérő volt a frankó. Amint visszatérek, látom, hogy az egyik hüvelykujj vastagságú fán van a [S-] jel. Nem is tudták volna nagyobb fára festeni, mert egy fiatalosba visz be az út. Most én megyek azoknak a lámpafénye után, akik megelőztek. Így sokkal kényelmesebb. Ez az út már felvisz a Nyakas-tetőre. Egy platón haladva észreveszem a turistajelekkel ellátott csúcskövet. Innen már tiszta sor. Egy jobbost figyelek, ami majd levisz egy dózer útra. Megvan. Amikor leérkezek, jobbra fordulok, és átváltok a [S4]-re, ami mellett már a túra végéig kitartok. A gombagyár felől jövő út, amelyen a TÉLI TURUL teljesítésekor jöttünk, itt csatlakozik mostani útvonalunkhoz. Megállapítom, hogy az a verzió sokkal rövidebb, és nem olyan kanyargós, mint ez. Nos, ez a dózer út alig észrevehetően balra kanyarodik, és mintegy az út folytatásaként egy szántó melletti útba csatlakozik. Bocs, de megint a TÉLI TURUL jut eszembe. Alig néhány hete ezen az úton olyan tapadósfajta sár volt, hogy a cipőink egyenként három kilósra híztak. Most úgy lehet suhanni rajta, mintha szőnyegen mennék. Ezt ki is használom, mert a távolban, előttem lámpafényeket látok, és utol akarom érni a lámpák gazdáit, abban a reményben, hogy Pistiék azok. Még a pont előtt utolérem azokat, akik a Nyakas-tető felé menet megelőztek.

11. ellenőrzőpont, Anyácsapuszta, romkastély.

Romosnak elég romos, de hogy kastély lett volna valaha is, arra nem utal semmi jel. Egy vén kúriának talán elmegy. Az igazolás beszerzése után rögvest tovább megyek. Egy darabig még egyenesen vezet az út, de később kiszélesedik, és nagy ívben jobbra kanyarodik. A kanyar után is lehagyok egy párt. Nem tudom, hogy fogok e még a túrán találkozni Pistiékkel. Egy domb aljában vezet az út az Anyácsai-tó felé. A tó csücskénél egy raklap van átvetve egy pataknak csúfolt éren. Most persze nélküle is száraz lábbal át lehet kelni a másik oldalra, amit egy szántóföld képez. Jó szokás szerint teljesen fel van szántva a turistaút, de a hó kitölti annyira a barázdákat, hogy gond nélkül lehessen bennük egyensúlyozni. Nem sokkal később balra lemegy az "út" a tó partjára. Itt sokkal jobban lehet gyalogolni. A nagyjából téglalap alakú tó hosszabbik oldalának végére érek, és balra kanyarodok a rövidebbre. Ez pár tíz méter, ami után jobbra fordulok, és becélzom a Kakukk-hegyet. Az út itt sem út, hanem szántás; érdemesebb a még nem letaposott, mélyebb hóban gázolni. Már mutatkoznak a jelei a hajnal hasadozásának. Most van a leghidegebb, és itt, a kitettebb helyen, még a szellő hűtő hatása is jobban érvényesül, ha mégoly gyenge is az. A hegy mellé érek. Figyelem a bal oldalt, mert két cserje között, alig észrevehető ösvény vezet felfelé. A lábnyomokból látszik, hogy sokan továbbmentek. Ez az ösvény olyan keskeny, hogy amikor felkapaszkodok rá, akkor egy bokor le akarja szedni a hátizsákomat. Közben hárman, akik ideértek nézik, hogy mit csinálok, de láthatóan nem hiszik, hogy erre kell jönni. - Ha érdekel valakit itt van a [S4] jelzés - szólok hátra, és válaszra nem várva kapaszkodok felfelé a Kakukk-hegyre. Később hátra nézek. Jönnek a többiek is. Négy menetes emelkedőt kell leküzdeni. Az első se lanka, de az a legkönnyebb. Aki először jár erre azt hiheti, hogy végzett a heggyel, de amikor balra fordul, elé horgad a legdurvább helyi emelkedő. A tetején alig van egy kis szusszanásra alkalmas táv, máris jobbra kell fordulni, és egy faiskolában kell feljebb hágni. Még egyszer jobbra térsz, és az utolsó emelkedő már a csúcskőhöz vezet. Nincs itt senki, de jelölésre alkalmas eszköz sincs. Közben felért az előbb említett hármas csoport. Azt javaslom, hogy készítsenek fotót a csúcskő körül. Közben azért előveszem az itinert, hátha van benne utalás az utolsó ponttal kapcsolatban. Hát persze! Idén nem is a csúcskőnél van a pont, hanem lejjebb, a romos Kálvária aljában. Elindulunk a meredeken lejtő ösvényen. Szaporázok lefelé. Alig valamivel könnyebb, mint fölfelé. Nagyon oda kell figyelni, hogy hova lépsz. Amikor elérem a Kálvária felső végét, enyhül a lejtő. Lesétálok. Itt lesz a kápolna, amit én eddig domboldalba süllyesztett, elhagyott pincének néztem, mert ez sincs jobb állapotban, mint a Kálvária stációi.

12. ellenőrzőpont, Kakukk-hegy aljában, romos kápolna.

Tűz mellett silbakolnak a katonák a rohadt hidegben. Megköszönöm a bélyegzést, és már csak pár lépést kell megtennem Szomor felső széléig. Egy lejtős utcán jó tempóban gyalogolok a főút felé. Elfut (elszalad) mellettem valaki. Biztos el akarja érni a 06:49-es Budapest felé menő buszt. Necces. Van még hét perc az indulásig, ha nem késik a busz. Én nem rohanok, több, mint egy órám van a következő buszig. A főút sarkához érve balra fordulok és nosztalgiázok: Tavaly már itt kaptunk egy rocska forralt bort. Most ez is elmaradt. Annyi baj legyen! Mindjárt célba érek, és ez a lényeg. A célkocsma (Poharazó büfé) előtt balra nézek: A busznak már öt perce el kellett volna mennie, de még ott pöfög a megállóban. Remélem a srác elérte. Bent a kocsmában Pisti melegíti a búbos kemence alakú cserépkályhát. Árpiék is itt vannak; nem tévedt el senki. A főrendező átnyújtja a díjazást, és gratulál. Én megköszönöm a szervezést, és a pulthoz megyek az ellátmány roppanós virsliért, és a pohárka forralt boré'. Gyorsan leülök egy üres székre az asztalnál. Amennyi jeget kitudok facsarni az üdítős flakonból, annyit belefacsarok a forralt borba. Megbeszélem magammal, hogy jövőre beszerzek egy túratermoszt. Hirtelen rengeteg ember özönlik a helyiségbe. Gyöngyi és Zsolt is érkezik. Szerzek nekik ülőhelyet. Mindenki nyugodtan nyamnyoghat, van idő a busz indulásáig. Fél nyolc tájban felkerekedünk. Magamra veszek minden ruhaneműt, ami a hátizsákban van, és kimegyek a megállóba. Most következik az after túlélő túra: Fel kell kerülni a buszra. Az első busznak 08:34-kor kellene elindulni, de rengeteg ember vált jegyet. Én csak a következővel, a 08:49-essel szeretnék menni, de elterjedt az a rémhír, hogy azt már kiritkították. Egy helybéli kislány azt mondja, hogy a múlthéten még azzal utazott. R. B. Dani a biztonság kedvéért megkérdezi a bennálló busz sofőrjét, aki megnyugtat, hogy öt perc múlva itt lesz az a járat is. Nem telik bele öt perc, már kanyarodik az említett busz is. Az éppen induló mögé áll be, és nyitja ki az ajtaját. Elsőből utolsó lettem, de nem hagyom annyiban, egyenesen az első ajtóhoz megyek. Még sikerül ülőhelyet szereznem. A következő megállóban felszálló asszonyok német szavakra lesznek figyelmesek. Amikor az egyik meglátja a két beszélgető német katonát, alig akar hinni a szemének. Leplezetlen tekintettel, lassan végigméri őket, majd megszólal: Jesszusom! Mi lesz itt, ha visszajönnek az oroszok?...

+++++
Hegi Bali

Kitörés 60!

Idén is itt voltam, mert itt kellett lennem. Emlékezni és túrázni.
A tavalyi "tavaszi sétához" képest az idén igazi téli időben törhettünk ki, és járhattuk végig részben azt az útvonalat, amit 67 évvel ezelőtt többeknek meg kellett tenni, de nem csak a hideggel, hanem a rájuk vadászókkal is meg kellett kűzdeniük.
Ismét sikerült teljesítenem, és ez egy jóleső érzés. Jövőre is jövök.
Ajánlom figyelmetekbe a RUBICON történelmi folyóirat 2012. év februári számát. Ungváry Krisztián történész a" Kitörés"-ről írt egy nagyon jó és részletes cikket, amiből megismerhetjük a "Kitörést", hogyan is zajlott le 1945. február 11-étől kezdődően.

+++++
Evelyn

Kitörés 60

Az első és legfontosabb megállapítás: a túlélők közé tartozom…
A szombat délutáni logisztika szerint több órával a rajt előtt már Budán voltam. A sofőr a kocsit átvitte a célhoz és busszal jött vissza. Így túraruhában, hátizsákkal és túrabottal felszerelve elindultam „plázázni” a közeli üzletközpontba. Nem akartam kiselefántként feltűnést kelteni az üzletekben, ezért lefoglalva egy padot, átmeneti csövesként elkezdtem feltölteni szénhidrát tartalékaimat egy nagy adag pizzával, víztartalékaimat egy nagy üveg ásványvízzel, majd mindezt tetéztem egy kis szundikálással. Félöt körül teljes menetfelszerelésben elindultam felderíteni a rajtot, ami egy rövid sétából állt a Kapisztrán térig. Itt kezdtek gyülekezni a túrázók, számomra szokatlan túraöltözetben. Már ez is jelezte, ez nem egy szokványos gyaloglat lesz. Majd megérkeztek a szervezők is, stílusosan egy katonai dzsippel. Mire kipakoltak már jókora tömeg gyűlt össze. Amint megjelent az „előnevezők” tábla máris kialakult egy hosszú menetoszlop arccal a Bécsi kapu felé. Megkapva az útlevelemet úgy döntöttem, hogy minél hamarabb „elhagyom a várost”, mert az egy négyzetméterre eső egyenruhák száma kezdett magas lenni. Döntésemet tett követte és elkezdtem a kitörést…
Az ellenség megtévesztéseként rögtön letértem a kijelölt útvonalról. No nem taktikai okokból, pusztán azért, mert a nagy üveg víz beindította a veseműködésemet és egy egyáltalán nem „mellékes” helyiséget kellett keresnem. A sikeres kitérő után a „vidéki kislány” elindult a nagyvárosi forgalomba túrázni. A leírást követve, egyre csendesebb utcákon haladva elértem a Diós árkot. A levegő hőmérséklete -5°C volt, de az emelkedőn kapaszkodva hamar melegem lett. Balra fönt a magasban a fogaskerekű zakatolt, jobbra fönt a házak sora magasodott. Kiérve az árokból néhány kanyar után rátaláltam a zöld jelzésre, ami az első ellenőrző ponthoz vitt volna, ha hagyom. Ismét sikerült letérni, de most nem szándékosan…Szerencsére egy várostérkép segítségével néhány 100 méter esti séta után visszataláltam a helyes útra, ahol már megjelentek a gyorslábú kitörők. Őket követve eljutottam a Széchenyi emlékműhöz. Gyors bélyegzés és irány Normafa felé a Csacsi-rét. Az útvonal a Téli Turulról már ismerős. Közben jó volt tapasztalni, hogy éberen vigyáznak ránk…
A sárga kereszten haladva egyszer csak utamat állta egy csendőr. Felszólítás nélkül átadtam a papírjaimat… Továbbmenve többen jöttek szembe, keresve az ellenőrző pontot. Igen nehéz volt kihagyni, hiszen az út közepén állt. Hmm.. Érdekes… A Virág völgynél átváltva a piros jelzésre következett a János hegy. „János legyen fenn a János hegyen…” énekeltem az ismert operettet, (szigorúan magamban, hang nélkül ) csak a ritmus miatt. Így egész jó hangulatban szaladtam bele az orosz állásokba. Sajnos már bevették a hegyet… Az itineremre kaptam egy sarló-kalapácsos jelölést. A fogságba esést elkerülve még meg kellett másznom egy lépcsősort, hogy eljussak Budapest legmagasabb pontjára a teljes fényárban úszó Erzsébet kilátóhoz. Megfordult a fejemben, hogy fel kellene menni a toronyba, de aztán elhalasztottam, majd egy családi kirándulás során bepótolom. Most inkább az energiámat pótoltam egy müzli szelettel.
Ezután nagy amplitúdójú hullámvasutazás következett. Pozsonyi hegy,Nagy-Hárs hegy, Újlaki-hegy. Visszanézve „három hegyen túl” látszott a kivilágított kilátó. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mekkora távolságokat járunk be egy-egy teljesítménytúra alkalmával.
Az indulástól számított 4 és fél óra múlva benyitottam a Boróka büfébe, ami teljes telítettséget mutatott. A célba érkező 25-ösök, a rajtoló 35-ösök, a pihenőt tartó 60-asok itt találkoztak. De jól elfértünk, hisz mindannyian ugyanazon az oldalon küzdöttünk. A meleg tea, fasírt és zsemle erőt adott a következő hosszú monoton meneteléshez. A keskeny gerincúton egymás nyomába lépve haladtunk meg-megcsúszva, a behajló ágakat kerülve.
Az alsó Jegenye völgybe leérve, hirtelen egy éjszakai piknik közepébe csöppentem. Két fa közé kifeszített amerikai zászló, korabeli amerikai zene, amerikai egyenruhák, mind azt jelezték itt van a segítő csapat. Megkaptam a United States Army feliratú bélyegzést és lassan elhagytam a kellemes hangulatú pontot. Búcsúzóul még egy jelzőrakéta is felröppent. Továbbmenve kissé fagyosabbnak éreztem a levegőt…. nem csoda -10°C volt a hőmérséklet. Emlékhelyek mellett elhaladva, 5 és fél km-t tettem meg, amikor újra utamat állták a katonák és betereltek a Muflon itatóba. A német sasos bélyegző mellé meleg levest is kaptam. A gyomrom hálásan fogadta be.
A következő szakaszon a Nagy Szénást is sikerült magam mögött hagyni. A több évtizeddel ezelőtti eseménnyel ellentétben, most az éjszaka csendjét csak a vadvédelmi kerítés forgókapujának fájdalmas nyikorgása törte meg. A Fehér úton megtaláltam a 9. ellenőrzőpontot is.
Lassan elmaradtak a hegyek, kényelmes szakaszon bandukoltam…. Ennek ellenére lépteim elbizonytalanodtak… szemeim kezdtek lecsukódni… tennem kellett valamit. Kiléptem a sorból és egy ágba kapaszkodva, fejemet a karomra hajtva aludtam 2 percet (nem vicc!). Majd ittam egy kevés citromos teát. Mindez elég volt, hogy magamhoz térjek és friss léptekkel haladjak tovább.
Pár kilométer után egy ismerős kerítés és egy ismerős létra magasodott fölém.(Téli Turul) „Adj erőt, hogy át tudjak lépni. Van hitem a magas falak előtt.” A túloldalon egy fok még mindig hiányzik. Innen már mintha hazai pályán lennék, magabiztosan haladtam. A szántóföldön a hideg szél teljesen felébresztett. A befagyott Békás patakon most könnyű volt az átkelés. A Malom-földeknél csoportosulás. Katonák és civilek. A katonák kezében bélyegző, a civilek kezében elemózsia. Átverekedve magam az állásponton, folytattam utamat az áhított cél felé. Azonban a citromos tea megtette a hatását, és nekem is ennem kellett. Beérve Perbálra, elővettem egy szendvicset és kevés hideg teát kortyolgatva mellé, megettem.
A sárga sávon haladva, kiérve a faluból szántóföld,fasor, dombhát, völgy, domb, rét,fiatalos erdő, Nyakas-tető . Jobb kanyar, bal kanyar, le, föl….. Balra erdő, jobbra szántóföld, középen Anyácsapuszta. Itt a romos kastélynál a 11. ellenőrzőpont.
Hajnal felé járt az idő. A kabátomat kezdtem hidegnek érezni… Az ujjában a lecsapódott pára jéggé fagyott. Az Anyácsa-tó partján a hőmérséklet -15°C ! Már csak egy megpróbáltatás volt hátra a Kakukk-hegy. Igaz, hogy most jobb erőben közelítettem meg, mint az első alkalommal, de nem siettem a felfelé menetben, mert a jéghideg levegőt nem szerettem volna bekapkodni. Komótos, de folyamatos mászással értem el a csúcskövet. Innen már vidáman ereszkedtem lefele a Kálvárián, majd Jó reggelt kívánva megérkeztem az utolsó ellenőrzőponthoz.
Tőlem csak az egykori túlélők voltak boldogabbak, amikor megpillantottam Szomor község házait. Egy kevés gyaloglás után 6 óra 55 perckor beléptem a Poharazó büfébe. Itt megkaptam az emléklapot,a kitűzőt, és a felvarrható emblémát. Most már igazolásom is van róla, tényleg túléltem….
Különleges és szép túra volt ez. Végig ott volt velünk az elesett katonák emléke. Útjukat végigjárva, talán sikerült méltó módon kifejezni az irántuk való tiszteletünket.

+++++
Widi

Kitörés 60 - "Hó és hideg, de a szándék meleg..."

Két hete a Hó-Fejérke túra közben Zsuzska és Dnvzoli rábeszéltek erre a túrára, így szombat 14 órára Győrben voltam, és miután rajtunk kívül még Petifater és Norbi is csatlakozott, így egy kocsival öten elindultunk Szomorra. Kocsi lerak, buszozás Budára a Széll Kálmán térig, és indulunk nevezni a várba, majd útközben csatlakozik hozzánk még Popeye is. Elmúlt években a rajtnál tumultus szokott lenni, ezért a rendezők tanácsára előneveztünk, kivéve Norbit. 18 óra után pár perccel a nevezésnél vagyunk, az előnevezős sor hatalmas, a sima nevezős sorban alig vannak, Norbi tíz percen belül a kezében az itinerrel ránk, az előnevezettekre vár… Ekkor én mérgemben beállok a sima nevezős sorba, ahol én is hamarosan sorra kerülök, de visszaállok nevezés helyett az alig haladt előnevezettek közé, mivel az egyik rendező azt mondta, ha letagadom az előnevezést, és simán benevezek akkor kiszúrok velük. Nehogy ez megtörténjek, így inkább kiszúrunk saját magunkkal, és 18:50-ig várunk a sorunkra.
Elindulunk ki a városból, és hamarosan a Diós ároknál szembesültünk az első komolyabb szintemelkedéssel. Felfelé menet feltűnt, hogy nincs az úton járda, ezt fel is vetettem túratársaimnak, mire azt a választ kaptam, hogy "Szerinted lakik itt olyan, aki gyalog jár...?!" Mire leharcoltuk a szintemelkedés, addigra üzemi hőmérsékleten voltunk, és már majdnem az első EP-n. Majdnem, mivel kb. száz méteres sor állt ott, így több mint húsz percet vártunk a pecsétre. Ezután irány a Normafa, majd Csacsi-réten hamarosan még egy ellenőrző pont. Itt feltűnően gyorsan végeztünk, így János-hegy felé vettük az irányt, de még mielőtt felértünk volna ismét egy EP. Miután felértünk, akkor le a hegyről, és át a Nagy-Hárs-hegyre, majd ismét le…
Ekkor már kicsit fáradtam, ilyenkor szoktak okos dolgok eszembe jutni, és ennek apropóján elkezdtem gondolkodni azon, hogy az még oké, hogy azok a katonák akik kitörtek anno ’45-ben, ilyen hidegben, és éjszaka tették ezt, de hogy minden hegytetőt minek jártak végig, azt már nem tudtam megérteni… Ezt a költői kérdést megosztottam túratársaimmal is, de nem kaptam kielégítő választ, így mentünk tovább...
Elég gyorsan telt az idő, a táv már nem annyira, de mégis hamarosan az Újlaki-hegyre mentünk fel, majd le a hegyről és irány a Virágos-nyereg, ami a rövidtáv célja is volt egyben. Na itt ismét várakoztunk negyed órát kihevülten a hidegben, mire bejutottunk, és további negyedórás pihenőt tartottunk, mialatt megettük a kapott fasírtos zsemlét, és tűzforró teával melengettük fel magunkat.
Ezután hosszan meneteltünk domboldalban, ahol keskeny és csúszós ösvény vezetett, és hamarosan még egy EP-re értünk. Ezután többszöri hídon való patakátkeléssel Solymár határába értünk, ahol egy benzinkutat megrohamoztunk, és egy jót melegedtünk és pihentünk ott. Ezután hosszú emelkedőn eljutottunk Nagykovácsiig, ahol a Muflon Itatóban forró levest is kaptunk a pecsét mellé.
Nekivágtunk a Nagy-Szénásnak, majd a Kutya-hegy következett, így szépen gyarapodott a szintemelkedésünk. Kellemesen elfáradtam mire leküzdöttük, bár ekkor ismért felmerült bennem a költői kérdés...
Távolről már látszott a következő EP fénye, ami egy tábortűz volt, majd irány Perbál. A falu előtt még egy EP, és mivel ekkor már reggel 6 és 7 óra között volt már, így ekkor sikeresen megtapasztaltuk, hogy ilyenkor napfelkelte környékén van a leghidegebb. Itt kicsit oldalszelet kaptunk, így szinte szó szerint arcunkra fagyott a mosoly -14°C-ban mire beértünk Perbálra. Ott mindenki megrohamozta az első kocsmát, így mi azt kihagytuk, és egy másikba mentünk be, ahol egy félórát pihentünk és melegedtünk.
Újult erővel nekivágtunk a hátralevő, alig több mint 10 kilométernek. Komolyabb szintemelkedés nem volt, így jó tempóban haladtunk az Anyácsapusztai EP-hez, majd a hamarosan elértünk az utolsó megmászandó hegyig, a Kakukk-hegyig. Messziről nem tűnt vészesnek, de közelről már elég durva volt az emelkedés. Felérve kárpótolt a szép kilátás Szomorra, így le is robogtunk a Kálvárián, ahol az utolsó EP volt.
Rövidesen a faluban voltunk, és nemsokára már csak az ezen a túrán immár hagyományosnak tekinthető hidegben történő hosszas sorbaállásos várakozás volt már csak hátra, hogy bejussunk a célba.
Összességében nagyon jó kis túra volt, amely érezhető az évről évre gyarapodó népszerűségéből is, és jó lenne ha a szervezés is vele arányosan tudna fejlődni.

+++++
Zete

60 km a 45-ös Kitörés emlékére

Ez az emléktúra egyértelműen az első helyre került nálam az éves túratervben. Egyediségét, különlegességét aligha kell magyarázni, ezt egyszerűen látni és átélni kell! Biztosra veszem, hogy azokat is megérinti ennek a túrának a varázsa, akik egyébként borzonganak mindenféle emlékezésektől a teljesítménytúrák kapcsán.
Nagyon komoly időjárási és terep-körülményekre lehetett számítani a túrát megelőző hét viszonyai alapján. Néhány hete vettem egy új bakancsot, amit szorgalmasan vízhatlanítottam már napokkal a túra előtt. A várható zord hideg miatt új, vízhatlan kesztyűt is vettem. Szombatra minden össze is állt, de aztán mégis majdnem beütött a krach. Napközben épp vásároltam, amikor felhívott egy régi kedves barátom, hogy jó utat kívánjon a túrához. Ennek persze nagyon örültem, de mivel közben épp tizenvalahány kilót cipeltem, valahogy megrántottam a derekam. Kiegyenesedni is alig bírtam utána, annyira sajgott, járni pedig csak egy bizonyos dőlésszögben tudtam, de a legkeservesebb a lejtőn, lépcsőkön lefelé menet volt, a szökkenéséket például teljesen el kellett felejtenem.
1/4 7-re értem fel a várba, ahol az előnevezők hatalmas sorban vártak az itinereikre, míg a helyszínen nevezők jóval kevesebben voltak. 15 perc várakozás után már el is tudtam indulni. Beállítottam a járásomat arra a pozícióra, amelyben nem fájt a derekam és nekivágtam. A Diós-árok mentén ismerősökkel mentem egy darabig, majd a Sváb-hegynél már egyedül maradtam. A Széchenyi-emlékműhöz felsétálva majd akkora sorba kellett beállni, mint a nevezéskor. Ezen eléggé ledöbbentem, de nem volt mit tenni, ki kellett várni a legalább 10 percet, amíg az egy szem pecsételő ember elé kerültem. Közben szemből, oldalról, mindenhonnan csapatosan érkeztek egyre többen a ponthoz. Az egyenruhás díszkiséret tagjai pedig szépen, katonásan mutatták mindenkinek, hogy hol a sor vége. Itt elhatároztam, mindent beleadok, hogy még egy ponton ne kelljen ennyit ácsorogni. Tovább a Z sávon haladtam, amit igen kevesen választottak, majd mindenki levágta a kunkort a Gyermekvasút végállomása felé tartva. Normafáig nem vicc, legalább kétszáz! embert előztem le, majd a Csacsi-rétig is még vagy ötvenet. Futva érkeztem a ponthoz, villámgyors bélyegzés után indultam is tovább. János-hegyig néhol beszorultam az ösvényen, de ez semmi lehetett ahhoz képest, amit az utánam jövők élhettek át. Elértem az "orosz" pontot, ahol nagyon sokan pihentek, gyűjtötték az erőt a következő hegyek megmászásához. Nagy-Hárs-hegyen magyarok voltak német egyenruhában, az Újlaki-hegyen pedig németek - német uniformisban. Előtte a Vihar-hegyen kissé meglassultam, itt a derekam is rendetlenkedett, de egyébként nem vetett vissza igazán a sebességben. Csak arra kellett figyelnem, hogy nagyon hirtelen mozdulatokat ne csináljak, és főleg, ne csússzak meg. A Virágos-nyeregbe 4 óra 45 perc alatt beértem, ezzel nagyon is meg voltam elégedve. Még épp jutott egy hely is az ajót mellett. Fél óra pihenő és kajálás után indultam tovább.
Mindjárt láttam, hogy a túrának egy teljesen más szakasza jön: szinte alig hittem el, de gyakorlatilag magányosan haladtam az Alsó-Jegenye völgy felé, csak egykét utolért túrázót láttam! Itt ismét amerikaiak voltak, akárcsak a múlt évben. Nem voltam benne biztos, azért rákérdeztem, melyik alakulatot képviselték: a híres 101-es légideszantosok voltak. De igazából le se tagadhatták volna magukat, annyira autentikusak voltak: a bélyegzős asztalka mellett pl. állt egy fazon, akinek a szájából olyan lazán lógott a cigaretta, mintha a Kelly hőseit láttam volna megelevenedni :-)
A Solymári benzinkútnál most is megálltam, mint eddig mindig, ittam egy kávét és egy energiaitalt, majd nekivágtam a Zsíros-hegyi kaptatónak. A Muflonban berendezett pont nagyon kellemes volt, de csak pár percet időztem, nem akartam nagyon "bemelegedni", nehogy keservesebb legyen a folytatás, mint kellett volna. A Nagy-Szénásról fantasztikus kilátás volt, az éjszaka ellenére és a hideg sem volt vészes - legalább is nekem nem. Az innen következő rész a nagy kedvencem a Kitörés túrán: ereszkedés a Fehér-úton, majd kiérni a pusztába Perbál előtt. Aki idáig eljutott, az már megérezhet valamit abból, amit az egykor kitörő katonák átéltek: már szinte látótávolságnyira van a menekülést jelentő Szomor térsége. Igaz, alőtte még át kell haladni Perbálon és megmászni a gerincutat. A síkságon már a szél is lecsapott néha, de nem találtam nagy problémának, feltekertem a sálat a nyakamra, kezemet zsebredugtam és kiléptem, ahogy tudtam. A kerítést átmászva olyan tiszta volt az ég, hogy messze előre lehetett látni még lámpa nélkül is. Perbálra beérve épp nyitott ki az egyik kocsma, de meglátogatását most kihagytam. A sárga sáv útját nagyon jól ismerem, nem okozott gondot a tájékozódás, viszont előttem jónéhányan keveregtek egy sort. A gerincre felérve el lehetett tenni a lámpát, kezdett virradni. Már csak kevés volt hátra, a jókedvem egyre csak fokozódott, hogy sikerülni fog épségben, jó állapotban beérkezni a derékproblémám ellenére. Kakukk-hegyről megnézhettem a felkelő nap vörös korongját, majd leereszkedtem a célba. Igaz, bent nem volt szabad hely, ezért kint kellett elfogyasztani a virslit, de egyáltalán nem voltam bosszús emiatt. 13 óra lett az össz-menetidőm.
Nagyon nagy köszönet illeti a túrarendezésben résztvevőket és a hagyományőrzőket, amiért évről-évre lehetővé teszik, hogy ilyen élményeket szerezzünk! Le a kalappal előttük, amiért ezt a hatalmas számú résztvevőt kezelni tudták a túrán! A nehézségek ellenére ez siker a javából!
Néhány fénykép a túráról megtekinthető itt:
http://indafoto.hu/zete/kitores_60_2012

+++++
Tétova hegyi teve

kitores, az emlekezes turaja

A nagyobbik lanyommal indultunk neki, aki mar 1 eve keszult erre a turara. Meg lattuk a hagyomanyorzo had-szakasz masirozojat, az inkabb csak kivancsi rendor szemektol kiserve. A dios arok mellett vonulva hamar megizleltuk a tura fogos jelleget. Nemi boklaszas a Szechenyi emlekig, ahol mar csak lehelletszeru pecset az igazolas. A normafaig monoton beton s kezdodik a csuszka kalvaria. A gumitalpu csizmanak most nem kedvezett a csuszos-jeges. Gyonyoru koszoru, mecsesekkel megvilagitva az elso katonasiron. Hetyke csendor adja itt a pecsetet. Tovabb kuzdjuk magunk az osvennye szukulo, aztan meg a kiszelesedo uton. A Janos hegyen vastagon oltozott, gombolyu es feher usankas orosz katonak rajzolnak sarlo-kalapacsot az itinerre. A sport szelet sem a kommunyiszta fajta. Ujabb csuszka a Szep juhasznehoz s faradt meneteles a kilatohoz. Itt mar megfogalmazodik bennunk a feladas, bar a lanyom erolkodik, hogy menjunk csak vegig. Igaz o nem tudja mi magasodik meg elottunk. Igy is szep a teljesitmenye, buszke vagyok ra. Megigerem neki, hogy jovore ujra megprobaljuk. Mi most elestunk, de ez nem oly komoly. Van egy ujabb esely, masik lehetoseg. A fontos, hogy emlekeztunk a katonakra, akik akkor odavesztek. Picit megtapasztaltuk a szenvedesuket, a kuzdelmuket. De jo, hogy most beke van. De kar, hogy ok mar nem elhettek ezt meg.

+++++
dnvzoli

Nagyszerű élményen,az állagát tekintve leginkább mély homokhoz hasonlítható porhó miatt marha nehéz meneten vagyunk túl.Viszont épp a behavazott táj különösen emlékezetessé,széppé varázsolta a túrát.A magasabb pontokról gyönyörű kilátás nyílt a kivilágított településekre,a lélegzetelállító panoráma feledtette a kapaszkodások kínjait.
A kemény mínuszok (hajnalban úgy -15) ellenére is rengeteg induló,ami azért okozott némi problémát.Részleteket,javaslatokat,terveket a jövőre nézve már a fórumon kitárgyaltuk,erre külön itt már nem térnék ki.A lényeg,hogy több rendezőre lesz szükség-főleg a rajtban és az első ell.ponton,valamint,ha megoldható tágasabb helyiségekre(akár fűtött katonai sátrakra) az ellátásos pontokon.
A túrán végig jó kedvvel haladtunk,akadtak persze holtpontok,mikor kicsit elcsendesedett kis csapatunk:)Nagyon hangulatos volt,köszönhetően a komoly kialakítású ell.pontoknak és a pontokon őrt álló hagyományőrzőknek.Örülök,hogy itt lehettem,szerintem a többiek is hasonlóan vélekednek.Részletes beszámolót már sokan írtak,beszéljenek most helyettem a képek:

https://picasaweb.google.com/108946185154098013811/Kitores602012021112?authuser=0&feat=directlink

Köszönöm a lehetőséget!

+++++
MirP

Kitörés 60

Miután a tavalyi évben részt vettünk a Kitörés 35-ösön és azóta megfordultunk egy pár teljesítménytúrán, idén úgy gondoltuk, hogy benevezünk a 60-as távra. A rajtnál nagyon sokan gyűltünk össze és meglepetésemre a legtöbben előnevezők voltak, mint mi is. A helyszíni nevezőknél sokkal kevesebben álltak, utólag el is döntöttük, hogy jövőre nem nevezünk elő, hanem majd csak a helyszínen. Az volt az egyetlen negatívum, hogy csak egy kocsihoz lehetett sorba állni. Meg lehetett volna oldani több kocsival, úgy sokkal gyorsabban ment volna az egész. Na de mindegy, így is, mivel hamar érkeztünk el tudtunk indulni 18:10-kor. Az itiner két alternatívát ajánlott fel az első ellenőrzőpont megközelítéséhez. Mi letöltöttük a kitorestura.hu honlapról GPS-re az útvonalat és az szerint haladtunk, tehát a zöld a jelzésen. A Széchenyi emlékműnél, az első ellenőrzőpont után mindenki elindult felfelé az utcában, de értetlenül néztük, hogy a GPS nem arra mutat, amerre a tömeg megy, hanem jobbra a zöldön tovább. Mi a GPS-nek hittünk és a zöldön is mentünk tovább, majd alattunk pont bejött a fogaskerekű és feltűnt, hogy egy jópár ember indul el az állomásáról felfelé az ellenőrzőpontig. Hát mindenki a saját lelkiismeretével számol el. Ez után jött egy lépcső és mikor felértünk akkor láttuk, hogy a keresztező utcában mennek felfelé a turisták. Most már megértettük, hogy miért indult mindenki felfelé az ellenőrzőpont után, mert így simán le lehetett vágni ezt a kis szakaszt, ami ugye a hivatalos útvonal is lenne. Rajtunk kívül csak 1-2 ember jött rendesen a zöldön. Ez elég idegesítő volt így az elején. Ezután továbbmeneteltük (immáron a tömeggel) a zöld jelzésen, elhagytuk a Normafát, majd elértünk egy katonasírt, amin nagyon szépen csendesen égtek a mécsesek. De jó is volt, hogy szélcsend volt, gyönyörű szép látvány volt. Lent a Csacsi réten a második ellenőrzőpontnál már katonákba botlottunk, akik felhívták a figyelmünket arra, hogy a János hegyen oroszok tanyáznak és nagyon figyeljünk oda útközben. Természetesen megfogadtuk a tanácsot, de elindultunk megmászni a János hegyet, aminek a tetején tényleg orosz katonákba botlottunk, de nem voltak veszélyesek, sőt még egy Sport szeletet is adományoztak nekünk. Miután elhagytuk ezt az ellenőrzőpontot és leereszkedtünk Szépjuhásznéhoz felkapaszkodtunk a Hárs-hegyre a negyedik ellenőrzőpontig. Innen leereszkedtünk Hűvösvölgybe, majd jött a Virágos nyereg előtti utolsó ellenőrzőpont, az Újlaki hegy. Itt ez elég kemény emelkedő volt, rendesen kapkodtuk a levegőt, mire felértünk. Itt nem sokat tétováztunk, indultunk is tovább a Virágos nyeregbe, ami innen már nem is volt messze. Itt az útközben összeverődött 7-8 fős társaságunk nagy része sajnos feladni kényszerült a túrát. Nagyon szimpatikus hely ez a Boróka büfé. Szerencsére tudtam vadászni egy helyet magamnak bent a büfében, elfogyasztottam a teát, valamint a fasírtot, ami nagyon finom volt és nagyon jól esett! Ezúton is köszönet érte! Ezután 3-an folytattuk tovább az utat, de előtte meglátogattuk az itt található katonasírt. A sárga jelzésen továbbhaladva a hegyoldalban elég csúszós volt az út és meredek. Oda kellett figyelni nagyon, mert ha megcsúszunk és megindulunk, akkor a hegy aljáig biztos meg sem állunk, ha nem fog meg valamilyen fa vagy bokor. Na de sikeresen átvészeltük ezt a szakaszt is és megérkeztünk az amerikaiakhoz a Jegenye völgybe. Ezután a benzinkúton beugrottunk egy kis frissítőre, ahol szintén rengeteg turista megállt egy picit szusszanni. A túra szempontjából amúgy szerintem a lehető legjobb helyen található ez a benzinkút. :) Innen meg sem álltunk a Muflon itatóig, ahol is a pincehelyiségben levest kaptunk. Én ezt a lehetőséget most kihagytam, de társaim fogyasztottak egy-egy pohárral. Jó volt itt is egy picit melegedni és áttanulmányozni, hogy mi vár még ránk a hátralévő szakaszon, valamint erőt gyűjteni a Nagy Szénásra., ami aztán nem is volt annyira vészes, csak eléggé csúszott felfelé. Nagyon szép volt az éjszakai kilátás fentről. Innen a kék kereszt jelzésen haladtunk tovább, ahol vadvédelmi kerítés után elértük a Fehér úti ellenőrzőpontot. Itt sem időztünk sokat, mert ahogy megálltunk valahol, már egyből elkezdtünk fázni, ezért inkább haladtunk tovább Útközben kivilágosodott. Átmászva a vadvédelmi kerítést elindultunk a szántóföldön, ahol következett a beásás. Nagy szükségünk lett volna itt a meleg teára, de mire odaértünk, sajnos elfogyott, így 1-2 fotó után indultunk is tovább. Perbálon a kocsma előtt pár részeg fiatallal futottunk össze, akik nagyon biztatóan közölték, hogy tartsunk ki, mert messze van még Szomor. :) Perbált elhagyva jöttek a szántóföldek, valamint a Nyakas-tető. Még az út elején láttuk a messziben bandukoló turistákat és azon tanakodtunk, hogy milyen jó is lenne, ha már mi is ott tartanánk és még milyen sok van addig. De hát eljött ez a pillanat is, majd a Nyakas tetőn váltottunk a sárga négyzetre. Itt a szántóföldek között továbbhaladva elértük az anyácsapusztai ellenőrzőpontot a romos kastélynál. Ezeken az utakon már nagyon hideg volt, a kapucnim meg volt fagyva, simán el lehetett volna törni is szerintem. A havas szántóföld ritka gyönyörű látványt nyújtott, mindenhol fehérség, ameddig a szem ellát. Csodálatos látvány volt. Az anyácsai tavon épp egy pecás vágott léket magának. Miután ezt is elhagytuk, már messziről szemeztünk az utolsó nagy megpróbáltatással, a Kakukk heggyel. A hegy lábánál a kis árok már nagyon ki volt kopva, csúsztatva, alig bírtuk magunkat a növényekkel felhúzni, de sikerült és elkezdtünk felfelé bandukolni a hegyre. Elég szép kaptató volt. A kanyar utáni résztől tartottam egy kicsit, ahol az akácosba kell menni, de hála az égnek már lépcsősre ki volt járva az egész és olyan volt mintha rendes lépcsőkön mennénk felfelé. Ezután egy pici emelkedő és a csúcson is voltunk már, ahonnan egyből indultunk lefelé, ami aztán tényleg nem volt egyszerű: fellazított hódara és alatta meg földből kibújkáló lefagyott gyökerek és majdnem függőleges ereszkedés. Embert próbáló szakasz volt, itt aztán már éreztem is a térdemet rendesen. Az utolsó ellenőrzőpont nagyon tetszett. A szalmás kialakítás, a fegyverek és a pontőrök nagyon jó fejek voltak és nagyon hitelesen néztek ki. Ezután már beértünk Szomorra, majd a főúton balra kanyarodva elértünk a templomhoz, majd a Poharazóhoz. Itt is elég nagy sor állt, de türelmesen kivártuk és átvettük a díjazást, valamint a jól megérdemelt egy pár virslinket.

Összességében nagyon jó volt ez a túra, a szervezés, minden. Külön emelem kalapom a pontőröknek, hogy az éjszaka folyamán egy helyben fagyoskodva állva vártak minket. Nem lehetett ez sem egyszerű feladat. A korhű öltözetek, fegyverek, stb. valamint a pontőrök mentalitása meg csak emelték a túra fényét. Biztosra vélem, hogy jövőre is részt fogunk venni. A honlapon az olvasható, hogy a 60-as távot 10x teljesítők egyedi oklevelet és a másodosztályú Vaskereszt pontos másolatát kapják meg. Hát ennek fényében az elkövetkezendő 9 évben biztosan aktív résztvevője leszek a Kitörés túráknak.
Köszönjük szépen a lehetőséget! Jövőre találkozunk ismét!
"Dicsőség a hősöknek!"

+++++
tajthydesign

Kitörés!

A kitörés 60 az első hosszabb túra volt, amelyen részt vettem. Legutóbbi élményem az Erdélyben volt, amikor a Szent Anna-tóhoz mentünk. Túrázás szempontjából érdekesség, hogy nem a kijelölt és megszokott túristaútvonalon haladtunk, hanem egy alternatív, nem ismert útvonalon. Egy kedves Erdélyi magyar Úr vitt el minket autóval egy pár 100 méterre a többiektől, hogy mutasson egy kis ösvényt, ahonnan ők szokták megközelíteni a Szent Anna-tavat. Ez egy annyira ismeretlen és ki nem járt útvonal volt, hogy pár 100 méter után majdnem visszafordultunk, mert sehol egy csapás, sehol egy jel, sehol egy ösvény. Találkoztunk azonban egy helyi nénivel, aki "sherpa" módra vízért gyalogolt fel egy forráshoz. Ő mondta, hogy jó lesz, jófelé megyünk. Egy a lényeg, hogy "hégynek ménjünk; hégynek feélfelé". Tehát a "hegynek feélfelé" volt a mi túrista jelzésünk. Kalandos utunkon találkoztunk egy öreg bácsival és egy öreg nénivel akik, fent, magasan a dombok, puszták közepén - miközben a tehéncsordára vigyáztak - egy pokrócon ülve, épp tejet melegítettek. Meglepődve rajtunk, segítettek hogy merre haladjunk tovább. Majd amikor már az erdőben kb. egy két órája gyalogoltunk megláttunk egy medvét, a kics bocsával, miközben épp ránk néznek egy fatönk mögül. Na akkor vettem elő, a már kifogyott vizespalackom és ritmikusan elkezdtem ütlegelni, társam pedig különböző katona jellegű dalokbaa fogott. Ebben a hangulatban, kissé felgyorsulva haladtunk tovább, egészen a tóig, ahol egy hajókázással egybekötött, enyhe sétával kipihentük a túra izgalmait.
A kitörés 60 túrát egy kollégám ajánlotta, s én egyből ráharaptam. Nem is nagyon gondolkoztunk el azon, hogy 60 km, -18/20 fok, éjszaka. Felspanolva készülődtünk a túrára.
A túrát rendkívül izgalmasnak tartottam. Az éjszaka, a hegyek megmászása, az ellenörzőpontok hangulata és egymás erősítése, hogy nemsok van már hátra, nagyon jó hangulatot teremtett.
Az első 25 km viszonylag gyorsan eltelt, és ott eldöntöttük, hogy nem állunk meg 1-2 percnél tovább a checkpoint-oknál, mert rosszabb lesz elindulni. 32km-nél sajnos a 6-os csoportunkból egy srác kiesett, láb, ill. gyomorfájdalmakra hivatkozva.
Nálam a 44 km volt a holtpont, a puszta közepén, perbál előtt. Ott a térdem elkezdte felmondani a szolgálatot és a maradék 12km-t már elmével tettem meg, megjegyzem nehezen. Az utolsó kilómétereket "sírva" gyalogoltam, sőt az utolsó ellenörzőpont után az 1,5 km-t a kocsmáig már szinte csoszogva. Nagyon kemény volt elsőre egy ilyen hosszú túra, de már csak 6 nap és már itt is van a Pilis Barlangjai 60km-es teljesítménytúra :)

Jó túrázást mindenkinek!

+++++
Totesz

Kitörés a Budai Várból

Kortom beszámolója a Kitörés emléktúra 25 km-s távjáról.
Eredetileg Totesszel mentem volna a Kitörés 60 kilométeres távjára, ő viszont lebetegedett, így csak a Kitörés 25-öt mertem bevállalni.
Nem igazán szeretek egyedül túrázni, mert nem nagyon bízom a tájékozódási képességemben. Ezért ha mégis úgy alakul, hogy egyedül kell mennem, mindig nagyon alaposan felkészülök előtte. A túra napján így részletesen megnéztem a térképen, hogy merre vezet az út, és hogy hol lesznek az ellenőrzőpontok. Sok helyet ismertem már ezek közül, így megpróbáltam fejben elképzelni, hogy hol, merre kell majd mennem, hol kell lennie az ellenőrzőpontnak, stb. Ezen kívül még átolvastam néhány előző évekbeli túrabeszámolót, mert azokból is sok hasznos dolgot tudhat meg az ember.
A 25 km-es táv miatt még akár könnyűnek is gondolhattam volna a túrát, de a nagy szintemelkedés (körülbelül 1100 méter), a hideg éjszaka és a nagy hó miatt tudtam, hogy ezt a túrát (sem) szabad félvállról venni.
A túrabeszámolókból megtudtam, hogy érdemes korán a rajthoz menni a nagy tömeg miatt. Így már 17.30-kor ott voltam, habár a túra csak 18.00-kor kezdődött. Azonban még így is nagyon megdöbbentett, hogy már fél órával a kezdés előtt is mekkora tömeg gyűlt össze a Budai Várban, a Kapisztrán téren. Volt egy kisebb probléma az előnevezésemmel, és a sor is nagy volt, így csak 18.10 fele tudtam elindulni. Rengetegen mentünk együtt, olyan 30-40 fős csapatokban. Én speciel örültem a nagy létszámnak, hiszen ennyi ember között kizártnak éreztem, hogy eltévedjek. Az első komoly emelkedő a Diós-árok volt (ami nem ért váratlanul, hisz sokan írtak róla a túrabeszámolókban), ami nagyon hosszan és meglehetősen meredeken vezetett felfelé a Sváb-hegyre. Itt láttam, hogy rengetegen kifulladtak, és megálltak pihenni. Sok embertől hallottam (illetve láttam), hogy ez az első komolyabb túrájuk, így a felszerelésük sem volt tökéletes, láttam olyan túrázót, aki például farmerben vágott neki a túrának. Szerintem nincs ezzel semmi baj, emlékszem, pár éve én is így kezdtem neki az első túrámnak. Szóval felértünk a Széchenyi-emlékműhöz, itt volt az első ellenőrzőpont. Ekkor még nagyon együtt volt a tömeg, így 15-20 percet kellett várnom a bélyegzésre. Hogy elkerüljem a hasonló várakozásokat, felgyorsítottam, és lehagytam jópár ember, így innentől kezdve 5-10 fős csapatokkal mentem együtt, aminek köszönhetően a többi ellenőrzőpontnál egyáltalán nem kellett várakoznom.
Ezután továbbhaladtunk a Gyermekvasút mellett a Normafához, majd megtekintettünk egy katonasírt, ahol rengeteg gyertya égett. A túrán rengeteg hagyományőrző is részt vett, akik teljes katonai menetfelszerelésben (sisak is volt rajtuk) vettek részt, nagyon hangulatossá téve ezzel a túrát. Én ezen a szakaszon direkt egy ilyen csapattal mentem gondolván, hogy ők biztos nem először járnak ezen a túrán, és tudják, hogy pontosan merre kell menni. Nem is csalódtam, sikeresen elértük a második ellenőrzőpontot a Csacsi-réten. Útközben, és később is sok olyan szembejövő túrázóval találkoztam, akiknek visszafelé kellett menni, mert kihagyták valamelyik állomást. A második ellenőrzőpontnál egy magyar katonai egyenruhába öltözött személytől kaptuk a pecsétet, aki figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk, mert az oroszok már a János-hegyen járnak.
Igazából innentől tetszett nagyon a túra, mert tényleg bele tudtam élni magam a régi idők hangulatába. Havas utakon menetelünk, előttem, mögöttem korabeli menetfelszerelésbe öltözött katonák, közbe néha énekeltek is pár régi katonadalt. Szóval nagyon át tudtam érezni ezt a hangulatot, már csak emiatt az élmény miatt is feltétlenül megérte elmennem. Most következett a második jelentősebb emelkedő, amin felkapaszkodtunk a János-hegyre. Gyönyörű volt, ahogy a sötét éjszakában láttuk a kivilágított kilátót, és láttuk, hogy percről percre közelebb kerülünk hozzá. Igazából ezt az emelkedőt nem is éreztem fárasztónak, mert nagyon elmerültem a régi idők katonás hangulatában. Felérve a János-hegyre találkoztunk a korabeli orosz katonaruhába öltözött pontőrökkel, akiktől a pecsét mellé egy Sport szeletet is kaptunk, amit egyből el is fogyasztottam. Mivel még rengeteg időm volt, és nem is akartam rohanással elrontani a túra különleges hangulatát, megittam két pohár forró teát a termoszomból, megettem az egyik szendvicsemet, és nyújtottam is egy kicsit.
Itt csatlakoztam egy orosz katonáknak beöltözött csoporthoz, és a túra további részét már velük tettem meg. A jeges talaj miatt óvatosan leereszkedtünk Szépjuhásznéra, ahonnan felmentünk a Nagy-Hárs-hegyre. Itt is volt egy kisebb emelkedő, de nem volt vészes, ekkor már gondolatban a legutolsó emelkedőre készültem, amiről tudtam, hogy nagyon kemény lesz. Örültem, hogy az újonnan vett lámpám kifogástalanul működött. Sőt, már felbátorodtam, és volt olyan szakasz, ahol már nem ment előttem senki látótávolságon belül. Úgy gondoltam jó az ilyet is gyakorolni kicsit, hogy magam ismerjem fel éjszaka a megfelelő turistajelzéseket.
Ezután lementünk Hűvösvölgybe, ahol több katonasírt is láttunk. Itt megálltunk kicsit emlékezni a hősi halottakra, majd elkezdtünk felkapaszkodni a Határ-nyeregre, illetve az Újlaki-hegyre. Véleményem szerint ez volt a túra legkeményebb része, de megérte, mert a csúcsról gyönyörű kilátás nyílt a kivilágított városra. Itt fent német katonának beöltözött emberektől kaptunk pecsétet, én pedig kicsit használhattam a már eléggé megkopott német nyelvtudásomat. Innen leereszkedtünk a Virágos-nyeregbe, ahol a Borókba Büfében forró tea és fasírt zsemlével várta az érkezőket. Ez volt a Kitörés 25 vége, úgyhogy átvettem az oklevelet és a kitűzőt, valamint megkaptam a harmadik pecsétet a budapest kupás füzetembe.
5 óra 20 perc alatt teljesítettem a távot, ami 4.3 km/h-s átlagsebességet jelent. Ez ugyan nem valami sok, de szerintem egy ennyire különleges hangulatú és gyönyörű éjszakai túrát vétek lett volna végigrohanni. Kicsit sajnáltam, hogy nem a 60 km-es távra mentem, mert biztos vagyok benne, hogy még sok érdekesség várt volna rám.

+++++
Blasius

Kitörés 60
Prológus:
Csütörtökön nézegetek az interneten, mik lesznek a hétvégén, milyen rendezvényre menjek. Ekkor bukkanok rá a Kitörés túra honlapjára. Tavaly a Hungaria Skins által szervezett "kis-kitörés" túrán vettem részt, és sokkal jobban tetszett ez a fajta megemlékezés, mintha egy helyben állnék, és beszédeket hallgatnék, így eldöntöttem, hogy idén először én is benevezek. Gyors telefonálgatás után egyeztettem Kálmiékkal, akik tavaly is indultak, mondta, most is mennek. Apámmal beszéltem, jön Ő is. Három nappal egy hatvan kilométeres túra előtt vagyunk, semmi edzés, semmi felkészülés. Pénteken még veszek porcerősítő tablettát (amit ugye kúraszerűen kéne szedni), fejlámpát meg hátizsákot. Éjszaka nem tudok aludni, folyamatosan jár az agyam, készülök fejben, mit fogok csinálni, ha jönnek a holtpontok, ha nagyon elfáradok, vagy ha fájdalmaim lesznek.
A túra:
Szombaton délután fél 5 előtt pár perccel már a Kapisztrán téren voltunk, szervezők sehol, és egyelőre több rendőr, mint résztvevő. Összefutunk Dekával, már megijedek, hogy ő is jön, de nem, ő csak szerepelni akar, elkészíti a "Deka dekázik" sorozat újabb részét, amit a világhálón mindenki megtekinthet. Közben megjönnek a szervezők, gyors nevezés, majd összekapjuk magunkat, és 17:30 után nem sokkal elindulunk. A felállás: Kálmi, Bellah, Kis-Poles (ők hárman mentek tavaly is), Krisztián, Apám, én. A Csaba utca lépcsőin megyünk végig, nem követjük az itinert, megyünk a saját utunkon. Az első két ellenőrző pontra mi érünk először, a harmadiknál még az oroszokat is megelőzzük. (hát igen, lehet nem pontnyitás előtt 1-2 perccel kéne megérkezni és elkezdeni kiépíteni az ellenőrző pontot...). Haladunk szépen, minden katonasírnál gyertyát gyújtunk (sajnos ezzel nem mindenki volt így, pedig ez a túra elsősorban erről szól – szerintem). Hűvösvölgytől fölfele kezdünk fáradni, sokat kivesznek belőlünk az egymás utáni emelkedők. Jól is esik a 25 km-es pihenő, ahol rövid szendvicsezés és teázás után 23:00-kor indulunk is tovább. (Itt jövőre jó lenne valahogy oldani a tumultust, mert elég szűkösen voltunk.) Krisztián itt kiszáll, azt mondja neki elég volt most ennyi. Sajnáljuk, mert biztosan végig bírta volna csinálni, de ha az ember érzi, hogy valami nem oké, akkor fölöslegesen szenvedteti magát és a többieket. A Virágos-nyeregről egy véget nem érő ösvényen haladunk a jenkik felé, akik elég barátságos tábort csináltak, még jelzőrakétát is lőttek fel, hogy lássák a "kitörők", merre kell menni. A túra felénél lévő solymári benzinkútig a Paprikás-patakot keresztezzünk többször is. Meg is beszéljük Apámmal, hogy ide eljövünk majd nyáron, világosban, szép hely lehet napsütésben is. Solymártól egy nem túl meredek, de annál hosszabb kaptató a "vikingekig", ahol jól esik a leves és a tea. Utána irány a Nagy-Szénás. Körülbelül itt kezd el fájni a bal térdem. Egyenes szakaszon menve nincs vele semmi gond, csak emelkedőn és lejtőn, amikből van hátra még elég. Nagyjából itt akarjuk Apámat is megverni, mikor is közli, hogy neki nincs semmi baja, nem fáj semmije, és akár le is futná a maradék távot. (A "gruppe" többi tagja is panaszkodik akkor már, forgó- és talpfájás, átmeneti rosszullét, holtpont, stb...) Az erdei szakaszt letudva, jön a szántás, ami állítólag tavaly rosszabb volt, azért nekem sikerül a jobb nagylábujjam körmét félbehajtani a bakancsban. Jól esik a tea a beásott Kamerádoknál, majd irány Anyácsapuszta. Itt elég sokat kóválygunk, nehezen találjuk a helyes utat, de lehet azért is tűnik hosszúnak, mert ez alapból a túra leghosszabb etapja. A fiatalosnál lemaradok a térdem miatt (Apám szolidaritásból velem marad), de jól is járunk, mert Kálmiék a Kakukk-hegy felé elkeverednek, és mennek majd' egy kilométert fölöslegesen. A terep egész jó, ismét együtt haladunk. Közben a Nap is felkelt, csodás az idő, ezt el lehet mondani az egész éjszakára is, bár a környéken tartós lehet a hideg, hiszen az anyácsapusztai tavon lékhorgászatra utaló jeleket látunk. Így érünk el a Kakukk-hegyhez, aminek a megmászása úgy hiányzik mindenkinek, mint egy harapás sz*r, de tudjuk, a hegyen túl már Szomor van. Itt ismét lemaradok (Apám szintén, velem), kerülgetnek minket a bajtársak felfelé és lefelé is. (Itt is szeretnék köszönetet mondani annak a túratársamnak, aki kölcsönadta az egyik nordic botját, hogy könnyebben le tudjak ereszkedni!) Lefele menet Jóapám még dob egy hátast, az egyetlen esést részünkről a túra alatt, de szerencsére semmi gond. Az utolsó ellenőrző ponton "Flóriánék" lecsesznek, mert kiderül, hogy egész úton nem ittunk semmit (tehát semmi alkoholt). Nos, igen, veszélyes az éjszaka és az erdő is, józanul nem is lehet bírni, de ez elsősorban egy megemlékezés, tiszteletadás, ahol nem illik alkoholos állapotban megjelenni és tartózkodni - szerintem legalábbis. 8:30-körül érünk le a Poharazóhoz, na ott már előkerül a laposüveg, és a jól megérdemelt virsli-forraltbor a beérkezés regisztrálása és a közös fotók elkészítése után. (Itt is szeretnénk megköszönni annak a társunknak az étel fejadagját, amit felajánlott nekünk!) Kajálás, laza beszélgetés, aztán indulás haza - szerencsére kocsival. (Itt jegyezném meg, hogy egy óránként-másfél óránként induló bérelt busz sokat jelentene a hazatérőknek, és nagy könnyebbség lenne a Volánnak is.)
Epilógus:
Otthon húsleves, forró fürdő, krémezés, és minimális alvás (napközben nem nagyon tudok aludni). A térdem gyakorlatilag a régi, szerdán már lépcsőzök gond nélkül. (Apámnak még izomláza sincs, ez vérlázító!) A túra örök élmény, felejthetetlen kaland! Gondosabb előkészülettel jövőre is nekivágunk. Ennél autentikusabb megemlékezést a kitörésről nehezen tudok elképzelni. Még egy gondolat a végére: Kálmi azt mondta túra közben, hogy a legrosszabb az egészben az, hogy nincs sikerélményed. Mikor beérsz a célba, nem tudsz örülni, csak a fájdalom és a fáradtság van. Én ezt nem így éltem meg. Ugyan fájt a térdem, de nem fáradtam el annyira, mint ahogy számítottam rá előtte (ez lehet a jónak mondható talajnak, vagy annak köszönhető, hogy nem a célban volt holtpontom), és igenis öröm és büszkeség töltött el, hogy megcsináltam ezt a túrát! Köszönet a szervezőknek, és gratulálok mindenkinek, aki elindult, bármelyik távon!

+++++
id. Pozsár Béla

Kitörés túra 35
2012. február 11-12
Táv: 35.1 km Szint: 739 m

Rövid 1 hónapos felkészülés után vágtunk bele fiammal a túrába.
Először a 60-at terveztük, de az időjárás miatt inkább a 35-öt választottuk.
A 137-es busz végállomásánál találkoztunk úgy 20 Fő kitörésre igyekvő társunkkal.
Rövid utazás után megérkeztünk a Virágos nyereg 35 ös táv rajtjához.
A büfébe lépésünk előtt katonai szigorral tudakolták, hogy hova is igyekszünk.
Belépve a büfébe elképesztő meleg csapott meg minket. Ránéztünk a sorra és látva, hogy egy ideig nem lesz nevezés sarkon fordultunk és kijöttünk a friss levegőre.
A sor hossza mikor már elviselhető volt ismét bementünk és leadtuk a nevezésünket.
11 órás indulást céloztuk meg.
Lámpáinkat előszedve, beüzemelve nekivágtunk életünk első szervett túrájának.
Mécsest gyújtottunk az elesett katona sírjánál majd kényelmes tempót felvéve haladtunk a kijelölt úton.Jegenye-völgyet elérve ittunk és haladtunk tovább. A Muflon itató felé.Alig vártuk, hogy odaérjünk már. A pincébe sok ember, pecsételés, és finom leves várt.Leültünk és majdnem ez lett a vesztünk. Röpke 10 Km alatt elértük azt a pontot amin túl kell esni szerencsére a tovább vezető út első része lazának volt mondható majd mikor jött Nagy Szénás túlestünk a holtponton.A Fehér úti ell pontnál rövid szerelék igazítás és némi házi pálesz elfogyasztása után utunkat a Malom földek ell pont felé vettük. Míg le nem értünk a szántóföldig talán ezt a rész éreztem kicsit monotonnak.
Átmászva a vadkerítést a szántó látványa gyorsan elnyomta az érzéseimet.
Megérkezve a beásott ell ponthoz nagy örömünkre forró tea várt ami elmondhatatlanul jólesett. Perbálra beérve találtunk egy nyitott kocsmát ahol KV és hot-dog fogyasztása után távoztunk. Itt hibáztunk, mert nem tértünk le jobbra. A falu végén vettük észre hogy nem jó az irány. Rátalálva a helyes irányra Anyácsapuszta várt minket.
Kényelmes tempóban sétáltunk a Kakukk hegy ell pont felé. a tó előtt ránéztem az órámra és csapásként láttam a mutatókat. 80 percünk van a szintidőig és előttük még 5 Km és a Kakukk hegy.
Sietős tempót felvéve eljutottunk a „majd hirtelen felvágunk balra” pontig ahol felnézve a Kakukkra ááá ez a pici gyorsan meglesz!
A szántó oldalán feljutottunk a bal kanyarig mikor látni véltük, hogy ez mégsem lesz olyan egyszerű. Megmásztuk nem volt kellemes, de sikerült! : ) 50 perc telt el a 80 ból. Ekkor már tudtuk, hogy sikerül beérni időben. Lejutva az ell pontig már betonon haladva beérkeztünk a célba. Maradt még 15 percünk!
Kimondhatatlan öröm járt át bennünket. Öröm volt akkor ott lenni a többi túrázóval együtt.
Kölcsönös gratulációk után, a forralt bor csillapította a talpunk fájdalmát.
Köszönet a Szervezőknek és a hagyományőrzők kitartását.
DICSŐSÉG A HŐSÖKNEK !!
+++++
A beszámolók forrása: hozzánk érkezett email, vagy a teljesítménytúrázók társaságának weboldala.
(http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/beszamolo?a=a&id=271)


Sub-Menu:


Back to content | Back to main menu