Kitörés 60-35-25 Emlék- és teljesítménytúra - Börzsöny Akciócsoport


Go to content

Kitörés 60-35-25 Emlék- és teljesítménytúra - Börzsöny Akciócsoport

Korábbi túrák > Beszámolók

Túraév:2011


Zete
- Kitörés 60

Dicsőség a Hősöknek!
Ez az egyedülálló teljesítménytúra idén is különleges élményekkel ajándékozta meg azokat, akik eljöttek. A kimondottan
kellemes időjárás és nagyobbrészt jó terepviszonyok miatt lényegesen könnyebb volt idén a teljesítés, mint tavaly. A
rajtban volt ugyan tumultus, de ezzel nemigen lehetett mit kezdeni, egyszerűen el kellett viselni. Az első etapra a
Virágos-nyeregig 5 órát szántam magamnak, de bőven elég volt négy és fél óra is. Ebbe belefért még a fotózás és több
kisebb megálló. Minden ponton korhű felszerelésben feszítő pontőrök egész csapat fogadta a túrázókat, akik láthatóan
ugyanolyan lelkesek voltak mint a résztvevők. A büfében még pont elkerültem a nagyobb tömeget, volt hely az asztaloknál
is kényelmesen elfogyasztani a felszolgált ételt. Mikor az indulásra készülve kimentem a szabadba, láttam, hogy
folyamatosan érkeznek a további résztvevők. Olyan sokan voltak, hogy bőven kint volt a sor vége.
A közeli, egykor elhanyagolt katonasírt a túra előtt egy nappal nagyon szépen rendbehozták és egy emléktáblát is
kapott. Remélem, épségben marad sokáig. Tovább a sárga jelzésen is kényelmes úton lehetett haladni, a tavalyi jeges,
havas útviszonok teljesen hiányoztak. Alsó-Jegenye-völgyben volt a legnagyobb meglepetés: egy komplett amerikai
kompánia vonult ki, járművekkel, szögesdrót akadályt felhúzva, fegyverbemutatóval egybekötve. Egy tábori csendőr (MP)
alakulat volt ugyanis itt. Fantasztikus hangulatot teremtettek, szinte sajnáltam innen továbbállni. Zsíros-hegyre
felfelé menet utolértem egy magányosan haladó srácot, aki katonai cuccban nyomta a 60-as távot. Kicsit gyorsabb volt a
tempója mint nekem, de még fel tudtam gyorsulni hozzá. Vele együtt mentem egészen Szomorig. Az emelkedőkön erős tempót
toltunk, lefelé pedig ahol a terep engedte, kocogtunk. Így számomra is meglepően, de nagyon jó átlagot tudtunk elérni.
A túra előtt még az volt az elképzelésem, hogy reggel 7 és 8 óra között fogok beérkezni Szomorra, de ebből pont 6 óra
lett. Az időjárás még hajnalban sem volt vészes, a Malom-földek ponton is egész barátságos volt a helyzet, pedig itt
aztán szokott süvíteni a szél meg a hó. Perbál után a hivatalos sárga sáv jelzésen vezetett a túra, ami feliratokkal is
meg volt erősítve. Én örültem ennek, mert a korábbi verziót, a Gombaüzem felé vezető utat sokkal bizonytalanabbnak
tartom. De gyanítom, most is voltak, akik arra indultak, mert a gerincútra egész furcsa irányokból is láttunk felfelé
baktató embereket. A gerincen és Anyácsapuszta után viszont még kaptunk egy extra nehezítést, a szántóföldi út szántva
ugyan volt, de boronálva nem. Nagyrészt a fagyott szántáson kellett bukdácsolni, ami nagyon idegesítő volt. A
Kakukk-hegyre idén szerintem mindenki felment, mert be volt ígérve egy ellenőrző pont, de csak egy félig teli
borosüveget találtunk a csúcson. Így hamar lebaktattunk a faluba, ahol befejeztük a túrát.
Fotóalbum 34 képpel megtekinthető itt:
http://indafoto.hu/zete/kitores_60_2011_02_1213
Köszönöm a rendezőknek és a pontőröknek, hogy megajándékoztak minket ezzel a rendezvénnyel!
A beszámolóm és a fotóalbumban található képek a túra weboldala számára szabadon felhasználhatóak.
+++++

Ványi László - Dicsőség a Hősöknek!

Köszönet a szervezőknek.
2011 február 12-én este hat óra előtt értem a Budai várba, a Kapisztrán térre a pulimmal, Tücsivel. Egy hónapig
készültem lelkileg erre az emlék túrára, a kiíráson túl még az interneten is utána néztem az 1945-02-11-i eseményeknek.
Döbbenten láttam a nagy rendőrségi készültséget a téren, azt hittem valami EU rendezvény van a Hadtörténeti Múzeumban.

Hamar rájöttem, hogy miattunk, megemlékező túrázók miatt vannak itt ekkora létszámban kisbuszokkal, járőr kocsikkal és
az elmaradhatatlan kamerás VW transzporterrel. Gyorsan beálltam az előnevezők sorába, szerencsére rengetegen voltunk,
ahol várakozás közben mindenki felháborodásának adott hangot. Majdnem úgy éreztük magunkat, mint 2006 őszén, 21 évvel a
"rendszerváltás" után ezt tudja a magyar rendőrség, erre van elég embere, pénze? Kíváncsi lennék, hány aktát zártak le
aznap "ismeretlen tettes" megjelöléssel. A szemléletük úgy látszik maradandó, mindegy, hogy milyen kormány van
hatalmon. Indulatainkat a hideg szél lehűtötte és próbáltuk vidámabban nézni a marcona rendőröket és innentől
nevetségesnek tűnt a jelenlétük. Ilyen fegyveres alakulattal biztosan nem tudták volna védeni több, mint két hónapig
Budapestet a bolsevik hordákkal szemben és a várból kitörve Hősökké válni.

Este fél hétkor kaptam meg az útvonal leírást és megkezdtem a 60 km-es Kitörés túrát rendőrségi kísérettel. A
várakozásban kicsit átfázott lábamnak jól jött a Diós-árok izzasztó emelkedője. Kutyám pórázon poroszkált mellettem az
első ellenőrző ponton túl a Normafáig, ahol a széles turistaúton végre elengedtem és jó nevelt értelmes puli lévén nem
kellett az egész úton hívogatnom, reguláznom, hanem szépen jött mögöttem. Itt a budai hegyeken nem könnyű eltévedni, de
nekem többed magammal sikerült letérnem a Hármashatár-hegy felé, de egy nyiladékon megpillantva a sorban imbolygó
lámpásokat balra tőlünk mélyen bent az erdőben sikeresen rátaláltunk a helyes útra. Vesztettem jó fél órát és növeltem
a távot több mint egy km-el. De megérte, mert fagyosan világított a hold és minden ezüstösen ragyogott, jobbra az alvó
főváros, balra pedig a Naszály és a Pilis hegyei sötétlettek a csillagos éj alatt.

A Virágos-nyereg végén volt a 25-ös túra vége, ahol elköszöntem az alkalmi ismerősömtől, aki Angyal nevű kutyájával
idáig túrázott. Közösen hajtottunk fejet a gyertyáktól tündöklő katona sírok előtt és menet közben róluk beszélgettünk;
milyen akaratuk, elszántságuk és erejük lehetett akkoriban a honvédeknek. Pecsételés után felvettem a saját tempómat és
már csak a Tücsivel mentem tovább a Jegenye-völgyi patak mellett, ami nappal is szép lehet, de így a fagyos éjjelen
csoda szép volt. Solymárt elhagyva elnéztem a sárgát, letértem a sárga keresztre, de itt csak tíz percet vesztettem
oda-vissza. Nagykovácsi szélét elhagyva önszorgalomból megmásztam a Nagy-szénás magaslatot, ahonnan a lenyugvó hold
küldte felém bíztató csillogását és hátrahagyott ezernyi sziporkázó csillagot világítani az égbolton.

Elhagytam már a 9-ik ellenőrző pontot, ahol a fehér utat tapostam az erdő mélyén, itt hallottam a bagoly hangját és a
koslató róka ugatását is. Itt sokat mentünk és még nem találtunk rá a várt vadkerítésre de egy kis térképértelmezés és
telefonos segítség után mentünk tovább még jó darabig, amíg a hegyek szinte belevesztek a szántóföldekbe. Megtaláltuk a
vadkerítést és innen volt a túra nehezebb szakasza, mert a fagyos szántóföldön csillagfényben még 10 kilométert
menetelni igencsak próbára tette a bokámat. Perbál előtt beton majd aszfaltút következett, amin nagyon jól esett a
járás, csendben haladtam, még a kutyák sem ugattak meg.

Tők település háta mögött ismét traktornyomban vagy a szántás rögei között lehetett botorkálni Anyácspusztáig.
Pecsételés után szép volt látni, hogy milyen sok apró fény halad előttem és mögöttem is, amikor a szemben lévő rétről
visszatekintettem éppen idejében, mert akkor kezdett pirkadni halványan. Baktattam tovább, amikor telefonon hívott a
lányom, hogy itt vannak már Szomoron, én pedig pont a Kakukk-hegy lábánál voltam, ami igen nehéz szakasz (hála a
szervezőknek nem hagyták ki). Megmásztam a hegyet, közben teljesen felkelt a nap, ami feledhetetlen panorámával
ajándékozott meg. Leereszkedni a másik oldalán a hegynek a fiatal fenyvesen keresztül ismét jó fizikai állóképességet
kívánt. A meredek ellaposodott és a kálváriát lehagyva értem el Szomor első házait, ahonnan lazításképpen lekocogtam a
hátra lévő kilométert. Forralt borral kedveskedtek a kereszteződésben, de már láttam a templomot, szemben vele pedig a
célt és inkább futottam tovább a Poharazóig. A helyi közeg ide is ki lett rendelve, ott pislogott a járőrautóban,
pazarolva a drága üzemanyagot. Gratuláltam magamnak és a pulimnak. Ittam egy jó magyar sört, megkaptam a szervezőktől
az oklevelet és a felvarrót valamint a forró virslit amit elfeleztem a Tücsivel.

Minden elismerésem a szervezőké! Minden ellenőrző ponton korhű katonaruhában segítették az utunkat, a járművek és a
fegyverek is korabeli eszközök voltak, a Malom földeken a tizedik ellenőrző pontot már messziről jelezték világító
rakétákkal. Kaptunk szőlőcukrot, csokit, friss fasírtot, Frankfurti levest, teát és a célnál, a falu közepén forralt
bort.
Még egyszer elismerésem a Börzsöny Akció Csoportnak és a velük fagyoskodó segítőknek.
+++++

Ottorino
KITÖRÉS - 2011.02.12-13. Táv: 58,65 km; Szint: 1810 m

Hát, én mindjárt sarkon fordulok és haza megyek - fut át az agyamon, miközben itt állok fél lábon, nekipréselve egy
katonai terepjáró hátuljának. Tele a Kapisztrán tér emberekkel, és mindenki a járműhöz igyekszik a kitöltött
űrlapjával. Már negyed órája állok sorba harmadikként, mert annak a helyére, aki már benevezett ketten tódulnak, és
átlag nyolc papír van náluk. Az elém kerülő amerikai-futballjátékos termetű úriembert megkérem, ha majd megkapja az
itinerét, a velem ellentétes irányba törjön ki a tömegből. Respektálja a kérésemet, így fél óra szardíniázás után
megkapom a papírom, és sűrű bocsánatkérések közepette nyomulni kezdek a tér széle felé. Körülpillantok, hátha meglátom
azokat a túratársakat, akikkel találkozót beszéltem meg. Reménytelen. A tömegből csak a Yard autói látszanak ki.
Szerencse, hogy nem kezdtek el automatikusan oszlatni minket. Átmegyek a Bécsi kapu alatt. A várfalon kívül is sok a
veszteglő rendőrautó. Lemegyek a Moszkva tér szélére, és befordulok a Csaba utcába. Én a Városmajor - Diós-árok opciót
választom. (A másik a [Z-]) Egy vidám, terepszínű ruhába öltözött csoportot érek utol. A fiúk közül néhányan
félreállnak, egy-egy fához. Az egyetlen lány a csapatban megszólal: "Na, és velem mi lesz?" - Ajaj fiúk! Nehéz dolgotok
lesz, ha meg kell pisiltetnetek ezt az alsóhangon is nyolcvan kilós kisleányt - gondolom magamban. Egy gyalogátkelőhöz
érek. A zöldre várakozva fekete rohamsisakos túrázóra leszek figyelmes. Első blikkre egy békebeli kokszkályhára
emlékeztet, aztán egy zseb Darth Vader ugrik be. Ahogy áthalad a zebra egyik világos sávja fölött, akkor ismerem fel a
figurában Surdot. Egy kisebb, útközben összeverődött csapattal belekezdünk a Diós árokba. Szépen, finoman erősödik az
emelkedő. Balra, fent a Fogaskerekű is felfelé igyekszik, jellegzetes, daráló hangja uralja a környéket. Amint egyre
feljebb érünk, úgy sűrűsödik az autóforgalom. Megállapítom, hogy odalent a városban egy hónap alatt nem szívok annyi
gázt, mint amennyit a Diós-árokban már most beszívtam. Elhúz mellettünk kettő darab kék-fehér színű autó is. Szabó 12
Jánosék éjszakai autókirándulásra mennek. Felérkezünk a Város kúthoz. Egy huszárvágással kivágódunk az Istenhegyi út
felső végére. A kanyarban észreveszem a [Z-] jelzést. Bemegyek a Tücsök utcába, a többiek meg tovább, egyenesen a Fogas
Sváb-hegyi megállója felé. Nem sokkal az említett megálló fölött lukadok ki, és az Evetke utca felé tartok, hogy
fellépcsőzzek az

1. ellenőrzőponthoz, a Széchenyi emlékhez.

A kissé lejtős Széchenyi emlék utcában megyek a Svájci lépcsőhöz. A sarkon egy kisebb csoportot irányítok az
emlékműhöz. Elbökték az Evetke utcát. A Svájci lépcső felső végénél kitartóan ugat az itt megszokott, két, nagytestű,
fehér kutya. A rege utcára bukkanok ki. Már majdnem a Fogas felső végállomásánál járok, amikor két sporival találkozok,
akik az itinert bújják. Hát persze, hogy kihagyták az emlékművet. - Nem baj, nem nagy a veszteség. A széles út
vonalvezetését követve haladjatok, és nekimentek a pontnak - magyarázom. A Gyermekvasút végállomásának épülete már nem
hangos a gyerekzsivajtól, a sötétben, csendben várja a holnapi nyitást. A vágányokkal párhuzamos utcán haladok a
Normafa vasútmegállónál levő parkolóig. A tisztesség kedvéért átmegyek a túloldalra, hogy egy nyúlfarknyi szakaszon a
turistautat koptassam. Tényleg csak egy nagyon rövidet megyek a murvás úton, mert már a síház előtt elhagyom azt, hogy
átvágjak a Székely kapuhoz, ahol a [Z+]-ra térek, ami levisz a vasút egyik átkelőjéhez. Egy kereszteződésnél váltok a
[S+]-ra. Hamarosan egy melegfénybe borított katonasírhoz érek. Nem közvetlenül az út mentén van, de odamegyek néhány
pillantás és egy főhajtás erejéig. Tovább indulok lefelé az enyhe lejtőn. A sötétben egy fehérfényű lámpával köröznek.
Megállok. Egy Vöröskeresztes ápolónő, és egy katona az. Ja, persze, ez már a

2. ellenőrzőpont, a Csacsi-rét.

Tudom, hogy melyik bokorba kell bemennem, hogyha a [S-] jelzésen akarok továbbmenni a Virágvölgy felé, de segítenek a
fényvisszaverő kis négyzetek is. Növényalagútban megyek lefelé egy árokig, aztán az árok felső csücskénél egy
jobbra-balrával átkerülök a másik oldalára, a széle mentén pedig lecsurgok a Virágvölgybe. Itt, Makkosmária felöl bejön
a [P-]. Most már csak ezt követem. A [P+] leágazásnál egy pár nézegeti az itinert. - Gyertek erre, jobbra, a [P-]-on
kell menni - mondom nekik. - Arra fölfele? - kérdezi a lány hitetlenkedve. - Igen, végtére is a János-hegyre kell
felmennünk - zárom le a párbeszédet. Szerintem, a Budai-hegyekbeli túrák útvonalaiban a most következő szakasz a
leggyakrabban szereplők között van. Ha nem félnék egy csúfos bukástól, akkor most nyugodtan leoltanám a lámpát, és a
murva recsegése alapján felkapaszkodnék a János-hegyre. De menjünk csak sorjában. A [S-] leágazás viszonylag hamar
eljött, mert a gondolataimból felmerülve, csak most veszem észre, hogy a [P-] már egyedül van. - Csak így tovább! -
bíztatom magam. Egyenletes szuszogással és a lábaim ütemes egymás elé helyezésével elérem, hogy már keresztezem is a
vágányokat a Jánoshegy vasútállomásnál. Jaj, de vonzó látvány így alulról az Erzsébet kilátó. Pompásan ki van
világítva. Gyűrjük csak még egy kicsit a murvát! Balra, már itt is a keskeny falépcső, amin, ha lemennék, a
zsebkendőnyi békapocsolyához jutnék. Ha vannak még benne békák, akkor azok most a tavaszváró álmukat alusszák a
jégpáncél alatt. (Télen legszívesebben én is így tennék.) A kitartó lábmunka eredményeként felérek a Libegő felső
állomásához, jobban mondva az előtte kiépített játszótérre. Maroknyi orosz csapat fogad. Mit fogad? Elébük járulok,
hogy szíveskedjenek lepecsételni az úti passzusomat. A vezetőjük ül, és stempliz, a többiek a háta mögött állnak
mereven.

3. ellenőrzőpont, János-hegy.

Na jó, hát akkor én most tovább mennék, ha szabad. Viszontlátásra - de ezt már elfelé mentemben mondom. Célba veszem a
kilátóhoz vezető műút támfalának síkját megbontó lépcsőt. Ebben a pillanatban ide is megérkezik kettő a Szabóék
kék-fehér kocsijai közül. Én: lépcsőn, "gyorsan" fel. Fent, a kilátó tövében előszedem a hátizsákból a maradék
kakaómat. Iszok belőle egy kortyot. Azért csak egyet, mert már a fagyhatáron van. Hátizsák föl, fontolva haladva le. A
véget érni nem akaró, falépcsős, szerpentines dolog után itt a Szépjuhászné. Itt nem kell csinálni semmit, csak nekem
kell megszüntetnem a hólyagom feszülését; így kisebb súlyt cipelek majd fel a kilátóhoz. Gatyát nem, de jelzést azt
muszáj váltani: [S-]. Nekivágok egy újabb emelkedőnek. Nem nézek semerre, csak a lámpám fénypászmáját fixírozom. Amint
így botozgatok fölfelé, egyszer csak vízszintessé szelídül az emelkedő. Csak nem vagyok már fent? Bizony, már csak egy
pár kiálló mészköre tiprok, és egy kis szintbeli haladás után már ott is vagyok a Kaán Károly kilátó tövében.

4. ellenőrzőpont, Nagy-Hárs-hegy.

Nagy élet van idefent. Föl-le dobognak a gyerekek a kilátó lépcsőin. Én csak begyűjtöm a pecsétet az ügyeletes tiszttől
és már patkolok is lefelé. A bányabejáratnál, a fahídhoz vezető ösvény minden alkalommal egyre meredekebb lesz. Most
mégis arra megyek, mert nem akarok ledögleni a fényesre koptatott, csúszós szikláról a sötétben. A lejtő alján
megcsúszok, de nem ijedek meg, mert ha minden kötél szakad, akkor a kis híd előtti fa úgyis megfog. Jó tempóban jövök
le a hegyről. Vidám vagyok, mert nem fáj a térdem, ezért óvatosan bele belekocogok a lejtőn. Hamar túlvagyok a buktató
köves mezőn is, és már a vasúti átkelőhöz vezető, beton lépcső felé tartok. A forgókorlát kényes magasságban lévő
rúdját finoman eltolom magamtól és egy tized másodperc hallgatózás után átkelek a sínpáron. A Hárshegy állomás alatt
futó vízszintesen felveszem az előttem haladók tempóját. Két perc bealvás meglepően felfrissít. Ismét lejtősbe megy át
az út, itt már nem merek futkározni, csak fékezgetve süllyedek. A pazarul kivilágított bevásárlóközpont előtt átmegyek
a műúton, és egy pici lejtő után a villamos árka fölé érek. Már messziről látom a következő, mécsesekkel díszített
katonasírt. Itt is állnak néhányan, én is megállok pár másodpercre. Ésszel felfoghatatlan. Mindig ez jut eszembe,
amikor a háború (bármely háború) áldozataira gondolok. Most, mi túrázók, itt passzióból sétifikálunk, közbe
viccelődünk, röhögcsélünk, ahol ezek a fiúk és meglett emberek elpusztultak a kutya hidegben, távol az otthontól. De
hát ez a sárgolyó közönyösen kering tovább, akár vidámak vagyunk, akár szomorúak, akár élünk, akár halunk. Bizony,
ilyen ez a sze lá ví. Szépen, csendben továbbmegyek. Felnézek a kisvasút végállomására. Még égnek a fények. Lehet, hogy
még ilyenkor is nyitva van a büfé? Nem is tudom hány óra lehet. Itt az óra a csuklómon, de nem nézem meg; olyan jó egy
kicsit az időn kívül létezni. A lángosos bódé padjánál megállok, előkotrom a hátizsákból a kakaót. Akár milyen hideg
is, most már megiszom, mert a flakonját be akarom dobni a kukába. A Balázs vendéglő területén meghúzódó, láthatatlan
hajléktalant felzavarták az elhaladó túrázók, és most dühödten rám hörgi összefüggéstelen szitokszavait. Természetesen
válasz nélkül hagyom. Felmálházok, és az Ördög-árok kis kőhídja felé indulok. Most jut eszembe, hogy a Szépjuhásznétól
a SÁRGA 70 útvonalán haladok, csak eppen visszafelé. Ez még nagyon hosszan így lesz. Budai-hegyek. Itt könnyű kijelölni
ilyen jó kis föl-le-föl-le útvonalat. De hát eszt szeressük. Neem? No, hát akkor gyerünk fel a Vadaskerti-hegyre!
Hosszan emelkedik ez az ösvény, de tempósan leküzdhető. Enyhe jobbossal egy szélesebb turistaútba torkollok. Nemsokára
meglátom a tök sötétben, hogy hol kell majd balra felkanyarodni. Szépen jelzik ezt a fejlámpák a levegőben. Amikor
kanyarogni, sziklásodni, és bedőlt fásodni kezd az út, akkor már tudom, hogy pici pihi következik, mert egy csúcsra
érkeztem. A csúcsról pedig - mint tudjuk - mindig lefelé vezet az út. Most sincs ez másképpen. Méghozzá milyen
meredeken; csak győzzek fékezni. A lejtő alján, jobb kanyar után megint egy mécsesek tüzében imbolygó fejfa; egy másik
katonasír. Itt is megállok egy befelé forduló tisztelgésre. A Határ-nyereg után egy mocsok emelkedő vár rám, aminek a
felső végét egy régi, megdőlt határkő jelzi. Itt is gond nélkül feljutok. Ez már a Szépvölgyi út végében levő parkoló.
A sok hullámvasutazás ellenére egy cseppet sem érzem fáradtnak magam. Na jó, azért egy cseppet igen. Eltöprengek azon,
hogy valami kollektív izé lehet most a levegőben, ami segíti a megemlékező túrázókat. No, de még előttem a környéken
vezető túraútvonalak mumusa az Újlaki-hegy. A széles, köves útról való letérést mutató fatáblán túlment egy lány.
Visszatekintve kérdezi a jó irányba tartókat, hogy tényleg a keskeny ösvényen kell é balra továbbmenni. - Az
Óperenciás-tengeren túl, de még a Zsíros-hegyen túl is egy darabkával, mindig a [S-] jelzést kell követni - mondom
neki. - De hát nem látom a jelzést - válaszolja. A szemre húzott sapka alatt selymes, szőke, női hajat látnak lelki
szemeim. - Hát, akkor gyere ide kislány; mutat neked valamit a bácsi. Látod ezt a hórihorgas faoszlopot, rajta
nyilazott táblával? Na! Hát, azon van a gyel. A keskeny ösvényen összejött egy kisebb csapat. Szótlanul lépegetünk a
sziklák között, többet közülük lépcsőfokként használva. Nicsak! Előttem megy Bubu. A fényvisszaverővel ellátott
nadrágszára ismerős; ma a Város-kútnál találkoztunk először. Felérünk a csúcsra.

5. ellenőrzőpont, Újlaki-hegy.

A pontőrség a vaskályha másik oldalán pontoz, azaz mi csesztük el a direkciót. Átvergődünk a sziklák között a helyes
oldalra. A beigért szúróbélyegző helyett normálbélyegzővel igazolnak. A pontőr mellett egy magyar katona silbakol itt,
egy kormos üvegű viharlámpa fényénél. Egy leányzó megkérdezi a pontőrtől, hogy ugyebár innentől már csak lefelé kell
menni. (Nem tudom, hogy azonos e a tábla előtt dilemmázó lánnyal, de nem lennék meglepve.) Csak a bajszom alatt
mormogom válaszként, hogy: "Már akinek". A huszonötösök már nagyon vidámak; viháncolnak, mint a kecskegidák. Én
megfontolt, tapasztalt bivalyként lefelé ballagok a Virágos-nyereg irányába. Amikor leérek a Határ-nyeregtől jövő útra,
akkor - egy enyhe kifejezéssel élve - kellemetlen jelenség fogad: A sárba taposott, ezernyi lábnyom beton kéményre
fagyva. Mennyé el rajta bokaficam nékül! Jó, ne legyünk telhetetlenek! Végül is nincs hó, nem csúszik, csak egy kicsit
(nagyon) döcögős. Nehezen, de kibírjuk a Borókáig. (Főleg a huszonötösök.)

6. ellenőrzőpont, Virágos-nyereg.

A büfét megszállták a németek. Az asztalon heverő sapkájukon édi, halálfejes sapkarózsa. Az egyik német határozott
mozdulattal lepecsételi az itineremet, majd kinyújtott karral a pult felé mutat, és akcentus nélküli magyarsággal,
felemelt hangon a következőt mondja: "Hatvanasoknak egy fasírt uborkával". - Jawohl, herr general obersturmbannführer!
Biztos nem ez a rangja, mert ez túl magas egy sima hivatalnoknak, de ez a kedvencem a régi háborús filmekből. Tényleg!
Milyen rég adtak a TV-ben egy jó kis, izgi, háborús kalandfilmet. Nehezen, de sikerül megkaparintanom az ellátmány
fasírtomat az egy uborkával. Még egy zsömle is van a tányéron, sőt, mellé még teát is adtak. Csak meg ne tudja az a
szigorú, pecsételős német! Beljebb húzódok a zsákmányommal, és fogyasztani kezdem. Közben korabeli, német, katonai
induló harsog egy hangszóróból. D. Balázs ül az egyik beugróban, lezuttyanok mellé. - A fasírtot adják, vagy
vásároltad? - kérdezi. - A hatvanasoknak ellátmány - válaszolom. - Hatvanra neveztél? - kérdezi, és összerázkódik.
Ettől egy kicsit elgondolkodok, és meg is szeppenek. Valóban. Harmincöt kilométer vár még rám odakünn a csillagosan
fagyos éjszakában. Ki tudja milyen kegyetlen csapdák lesik jöttömet eme zordon éjjelen? Most egyelőre becsukom a
számat, és tovább rágom a benne lévő falatot. Egy spori lép a huszonötösök díjkiosztó asztalához. - Oszi! Hogyhogy nem
volt a szovjeteknek zászlaja a János-hegyen? - kérdezi. - Elvették a rendőrök, mondván, hogy önkényuralmi jelkép -
válaszolja a főrendező. A hallottak alapján nem tudom, hogy bosszankodjak e, vagy viduljak. Mit, vagy kit vinnének el a
rendőrök, ha betévednének ide, a Borókába?... Az a jó, hogy az erdőben még csak nem is hallani a politikáról. Bruhaha.
Mindegy, most az a lényeg, hogy jól megettem a fasírtot, és megittam a teát; derűs optimizmussal vághatok neki a
maradék 35-nek. Ki is megyek a Borókából, és az egy szinttel lejjebb levő útra szaladok le, majd balra fordulok.
Mielőtt a széles utat (enyhe) jobbra elhagynám, ismét égő mécsesekkel ékített sírt tisztelhetek. Az ösvény, amin
folytatnom kell, bokrokkal álcázza magát, de előlem nem tud elrejtőzködni, rengetegszer jártam már rajta. Előttem
menetoszlop alakult ki. Nagyon jó, hogy pont megfelel a tempójuk, mert a keskeny, oldalra lejtős ösvényen úgyse lehetne
tolakodás nélkül előzni. Engem tisztes távolból követnek, tehát nekem sem kell a meredek oldalban félreállnom. A zöm a
büfében befejezte, nincs már az a nagy tülekedés. Ha nem a saját fejlámpám fénycsóvájában látnám, akkor nem hinném el:
Száll a por. Az előttem haladók lépteitől porzik az ösvény. Ugyanakkor ügyelni kell a megcsúszásra, mert a gördülő
morzsalékon éppen seggre ült előttem egy srác. Várom már a Kötők padját, mert nem sokkal utána kicsit kiszélesedik az
ösvény, és komfortosabb lesz rajta a járás. Nemsokára lelassul az oszlop. Az előbb említett sziklaalakzat környéke
meglehetősen technikás. Inkább lassítsunk, minthogy valami baj történjék. Jóslatom szerint kissé szélesedik utunk, nem
kell már a feszült figyelem. Így masírozunk jámboran, amíg az előttem haladók jobbra le nem térnek egy bokros
beugrónál. Itt az átkötés a "normál" szélességű turistaútra. Aki túlment ezen a ponton, az most csörtetve tör a lámpák
fényfüzére felé. A vassorompó után lejtőzünk egy jó darabon a völgy felé.

7. ellenőrzőpont, Alsó-Jegenye-völgy.

A csillagos-sávos lobogó táborába érkezünk, vagyis amerikai fogságba esünk. Good evening! - csillogtatom német
tudásomat. Megértik, mert ugyanevvel a formulával válaszolnak a köszönésemre. Itt nincs semmi nasi, ezért angolosan
távozok a Rózsika-forrás irányába. Jönnek a kanyargós patakot átívelő hidak, rendre átkelek rajtuk. Valaki éjszakai
felvételen örökíti meg a gátat. Hamarosan kékes fény szüremkedik át a fák ágai között. A solymári benzinkúttal srégen
szembe bukkanok ki az erdőből. A gyér forgalomban rögtön át tudok kelni a műúton. A kút boltjában Kitörésesek
válogatnak az üdítők és a rágcsák között. A buszmegállónál mindenki rutinosan fordul be jobbra az erdőbe. Felmegyünk a
kazánlemez hídhoz, aztán a mindig sáros, kerítés melletti sikátor következik. Most is sáros, csak fagyott sáros.
Pénteken letöltöttem a túra útvonalát, és a vonatkozó beszámolókat. Az egyik tavalyi résztvevő leírja, hogy a belógó,
karvastagságú ágba úgy beverte a fejét, hogy már hetet rászámoltak, mire tovább tudott menni. Örömmel jelentem, hogy
ezt az ágat többé már senki sem fejeli le, ugyanis levágták. Lehet, hogy az egész fát is kivágták, mert már a helyet se
tudom beazonosítani, hogy hol állt. Már rég az emelkedő talaját gyűröm, amikor még mindig hallom a lenti ház udvarán
szolgáló kutyák ugatását. Jövünk még néhányan, egy jó darabig lesz dolga a csahosoknak. Mint párát fújtató harcimén
kaptatok egyenletesen, a hosszú emelkedőn. Futók már nem előznek. Vagy elfutottak, vagy el se jöttek idáig. Egy biztos
tájékozódási pont jön a sötétben: műút szeli ketté az erdőt. Már a túloldalán vagyok, amikor a hátam mögött egy srác
figyelmezteti a többieket: - Vasaló jobbról! Egy pillanat múlva már csak a piros lámpákat lehet látni a magányos autó
hátulján. Törleszkedni kell tovább, fölfelé, messze még a Muflon itató. Még délelőtt megnéztem a letöltött útvonalban,
hogy a [S-] fölösleges fűrészfogát ki lehet, ki kell egyenesíteni. Amikor jobbra nyilaz a [S-] jelzés, akkor egyenesen
tovább megyek a fehér muflonfej jelzésen. Hátranézek, de sehol egy fejlámpa. A következő kereszteződésnél már
becsatlakoznak néhányan. Elérjük a lakóházas övezet szélét. Valahol elböktem a visszatérést az erdei útra, de jobbra, -
párhuzamosan a jégkátyús utcával - már látom az elemlámpák fénypontjainak sorát, és követőimmel együtt, egy olyan
tizenöt méternyi, laza bozótozás után már mi is a [K-] jelezte turistaúton baktatunk tovább. Néhány perc múlva
visszajön a [S-], majd további percek elteltével a kihaltnak tűnő Muflon itató mellett mehetünk el. Néhány méter
szintemelkedés után a néhai Zsíros-hegyi turistaház maradványainak placcára bukkanunk.

8. ellenőrzőpont, Zsíros-hegy.

A hadtáp rendezkedett itt be. Az érkezők egy félliteres műanyagpoharat kapnak, amibe praktikusan először teát lehet
vételezni, elfogyasztása után pedig levest mér bele egy derék katona. Szerencsém van, mert pont üresedés van a teás
tartálynál, csapolok magamnak egy fél lityit. Amint a teát iszogatom az itt felállított lócán ülve, Sz. Marika érkezik.
- Tessék vigyázni ott a tűz körül, nem szeretnénk boszorkányégetést! - szól neki a középkorúnál valamivel idősebb,
leves osztó katona. - Ne nevezze boszorkánynak a túratársnőmet! - utasítja vissza a megjegyzést a háttérből előlépő,
talpig úriember Béla bácsi. Nem is - így a katona - amíg bele nem esik a tűzbe. Marika a »bocs, hogy élek« mosolyával
nyújtja poharát a katona felé, levest remélve. Az iható hőmérsékletű teámat közbe legurítottam, én is megyek levesért.
Az ízletes frankfurti leves levét megiszom, hozzá kenyeret eszek. A sűrűje viszont megtapad a pohár aljában. Mások
kenyérre ütik ki a levesbetétet, én azonban már megettem a kenyerem javát. Számhoz emelem a poharat, és a magasba emelt
talpát kocogtatom. Az egész gezemice a képembe zuhan. Nem esek kétségbe, feltartott fejjel, nyugodtan lelegelem a
puhára főtt pakolást az orcámról. Hmm, még egy virslikarika is volt a káposztalevelek között. Megtörölközöm egy
szalvétával. Muszáj repetáznom, már csak azért is, hogy bebizonyítsam: van olyan technológia, amivel műanyag pohárból
is lehet tartalmas levest enni úgy, hogy nem lesz tele vele az ember orra. Nehogy már a káposztaleves mondja meg, hogy
hol kezdődik az emésztés! Nosza! Kérek még egy adagot. A levét hagyományos, pohárbólivó módszerrel megiszom, és utána
jön a trükk: A pohár száját oválisra nyomom össze, így a sűrűje már nem a nyakamban, hanem az eredeti rendeltetési
helyén, a számban landol. Glutty. Az ellátmánytól fizikailag-, a találmányomtól szellemileg felfrissülve indulok
tovább. A flaszteron megyek, az irány - egy rövid ideig - Nagykovácsi központja. Béla bácsiék körülbelül harminc
méterrel lehetnek előttem. Egy ösztönös mozdulattal jobbra nézek. A [K-] jelzés sunyít rám, több kis fényvisszaverő
négyzet társaságában. - Helló! Nem kéne jobbra fordulni? - kiáltom a többiek után - és már kanyarodok is. Béla bácsi
többször is megköszöni. Hát, az csak természetes teljesítménytúrázóéknál, hogy nem hagyják eltévedni egymást. Most én
megyek a csapat előtt; a Nagy-szénási emlékfal felé törtetek. A murvás emelkedő legyőzése után van egy jókora szintbeli
szakasz a pihire. Közbe még látványosság is akad: A kövér félhold mintha csak egy nyugágyban ülne. Félig hanyatt dőlve,
habkönnyű fátyolba burkolózva gyönyörködik a csillagokban. A pihenőnél balra fordulok. A néhány megmaradt lépcsőfok
után kidőlt fák közt tekergek. Vigyázni kell a sötétben, mert van egy csomó tíz-tizenöt centis csonk az ösvényen. A
Szénás csúcsa felé haladva áldom a nevét a meteorológusnak, aki elintézte, hogy estére elcsituljon a szél. Ilyen
hidegben a szél kegyetlenül metsző tud lenni. Itt a csúcson mindig van légmozgás. Most is érezhető egy kicsi, de olyan
minimális, hogy még vizelni is lehetne ellene, kellemetlen következmény nélkül. Hátra nézek: Nőtt a távolság köztem és
Béla báék között. Kurjantok egyet az ég felé, és leindulok. Most különösen jól jönnek a fényvisszaverő lapocskák.
Kitaposott ösvény nincs, a sötétben nem tud annyira tájékozódni az ember, jól el lehet itt tévelyedni. Lejjebb
rátalálok a köves útra, innen már sínen vagyok. Erdőrészletek és rétek követik egymást. Egészen közel megyek a
magányos, turistajelzésekkel díszített fához, hogy lássam, merre mutat a [K+]. A [K-] pedig menjen le Isten hírivel
Piliscsabára. A Kutya-hegy enyhe emelkedővel jelentkezik. A tea és a leves már teljesítették küldetésüket,
visszavágynak a természet körforgásába; vagyis már nem bírom ki a forgóajtóig. A hozzá vezető erős lejtő előtt félre
húzódok egy becsatlakozó ösvényre, és a fejlámpát kikapcsolva könnyíteni kezdek magamon. Egyszer csak meglátom az
árnyékomat az előttem álló fán. - Katona? - hallom Béla bácsi hangját a hátam mögül. A röhögéstől alig bírom az
aranyesőt irányítani, de végül megúszom szárazon, és megkönnyebbülten sietek le a meredeken. A kerítés túloldalán egy
újabb katonai tábor.

9. ellenőrzőpont, Fehér-út

(Itt lenne egy észrevételem: A Nagy-Szénást és a Kutya-hegyet Nagykovácsi felé le lehet kispistázni. Nagy szintbeli
rövidítés!) Az itineremet aláírja az ellenőrzést végző katona. Nini! Most látom csak, hogy az előző rubrikába, a
Zsíros-hegyen milyen szép, kiterjesztett szárnyú sast pecsételtek. A sas, egy koszorút tart a karmaiban. A koszorú
közepén egy szvasztika. Jaj de cuki! Itt többen leültek a kerítés tövébe, hogy falatozzanak a cókmókjukból. Legjobb
alkalom a ledermedésre, még ha oly barátságosan pattog is a tűz. Összerázkódok, és továbbmegyek. A [S-] hamarosan egy
info tábla elé vezet. A tábla egy útelágazásban áll. Nekem jobbra kell mennem, de aki a jelzetlen ágat választja, az
megint nagyot tud kispistázni. Hátra nézek. Egy népes csoport jön utánam. Jól van. Nem kell bosszankodnom. Hosszan,
nagyon hosszan egy kerítés mellet haladunk. Már-már úgy érzem, hogy a tengerszint alá megyünk, olyan hosszú a lejtő.
Egy elnyújtott balkanyarral mélyútba csatlakozunk, ami pedig beletorkollik abba az útba, amelyik az infotáblánál balra
ágazott el. Nemsokára egy kerítés lyukán bújunk át. Egyenetlen talajú mezőre jutunk. Ehhez az egyenetlenséghez
keréknyomok is hozzájárulnak. Amikor szántóföld mellé érünk, (szotyola volt nyáron) akkor már csak néhány lépés a
patak, amin át kell kelni. Tartok tőle, hogy valami fogpiszkáló lesz átvetve palló gyanánt, de kellemesen csalódok,
mert tele van dobálva mindenféle törmelékkel, ami kényelmes átkelést biztosít. Nappal már ide látszanának az egy
négyzet csúcsaiba ültetett gesztenyefák, amelyek tövébe most katonák ásták be magukat.

10. ellenőrzőpont, Malom-földek.

Van tea. Be is küldök két pohárral, aztán lelépek. Nagyon hepehupás a föld, örülök, hogy nemsokára beérünk Perbálra.
Vacakolok a botommal, és amikor végzek vele, észre veszem, hogy nincs meg a jobb kesztyűm. Rögtön visszafordulok. Aki
mögöttem jött csak annyit kérdez: - A tied?. - Igen, kösz! Tavaly ugyanitt veszítettem el az Árva Vince 72-n (Turul
résztáv) kapott repoharamat. Az nem is lett meg, de a tatabányai célban Surd (pontőrként) megajándékozott egy másikkal.
Elérünk egy murvás utat, amin jobbra fordulva eljutunk Perbál főútjához. Itt balra fordulunk. A templom után,
valamelyik éjszakai szórakozóhelyről éppen kijön egy nem kifejezetten józan ember. Olyan kilengése van, hogy alig bírom
kicselezni. Az éjszakai túrák bukéja, hogy lakott területen 90 % esély van részeg emberrel való találkozásra. Később
jobbra kell fordulni egy keresztutcába. Tavalyelőtt a Don Boscon még könnyű volt, mert nagy 64-es volt a ház falán,
ahol be kellett fordulni. Most már egy utcával előbbre hozták a [S-] útvonalát, a Hunyadi utcát kell figyelni. Megvan.
Elindulok rajta, emlékezve a pénteken letöltött itiner szövegére, a megfelelő helyen balra fordulok. A jelzések még
láthatók. Itt a híd is, amin át kell menni. Átmegyek, de más nem jön át. Még nem kiabálok, először egy utcalámpa alatt
előveszem a rajtban kapott itinert. Szó sincs benne hídról. Visszamegyek. Két srác mutatja a következő sárgát. Jól van,
hát, akkor természetesen menjünk a jelzett úton! Kiérünk a lakott területről. A gyérülő [S-] jelzést szalagozás
támogatja, de inkább felváltja. Egyre kegyetlenebb a járás. A sarat traktorkerekek szántották szanaszéjjel. A
traktornyomok között állat- és cipőnyomok, mindez kőkeményre fagyva. Most jön az »egyik botlásból a másikba esel«
stílusú járás. Az hagyján, hogy elszívja a fizikai erődet, de az idegeid is pattanásig feszülnek. Abba reménykedek,
hogy hamarosan a gombagyárhoz érünk, mert ott van egy flaszteres szakasz, ahol helyre állhat mind a fizikai, mind a
lelki egyensúly. Kínomban azt énekelem hogy: "Te vagy a fény az éjszakában, gyere dolgozz a lámpagyárban". Persze a
lámpagyár helyett gombagyárat mondok. Balra letérítenek a szalagok eddigi utunkról. Azt hittem, hogy megmenekültünk a
fagyott traktornyomoktól, de nem. Még rosszabb, mert még emelkedővel is súlyosbodik a helyzet. A két srác közül az
egyik arra panaszkodik, hogy nagyobb a vízhólyagos terület a talpán, mint az ép. Ezen egy cseppet sem csodálkozok,
inkább azon, hogy én még nem érzek hasonlót. Úgy számolom, hogy bő másfél óra múlva pirkadni kezd. Felvergődünk a
Nyakas-tetőre. Megismerem a csúcskövét, turistajelzés van rajta. Egy szalagozott jobbos letérőt majdnem elbökünk, pedig
az ösvény mindkét oldalán szalagok lógnak. Leérünk egy nagy szemű, durva kövekből álló murvásra, de inkább dózer útra.
Szintén az Árva Vincéről tudom, hogy ezen jobbra kell fordulni. No de az Árva Vincén ideérve már megvolt a gombagyár!
Most hasít belém, hogy a pénteken letöltött útvonal, amit próbáltam memorizálni, és a túra alatt felidézni, az TAVALYI.
Most már mindegy. Mehetünk az Anyácsa pusztájába. Ez a dózer út szanaszét van erodálva, és ez is meg van fagyva. Egy
kereszteződésnél balra kell fordulni. Az itteni traktornyomokat úgy próbáljuk kikerülni, hogy az utat szegélyező
földekre megyünk fel. Egyáltalán nem jobb ez se. A távolban, egy tanya szerűségen fényt látunk.

11. ellenőrzőpont, Anyácsapuszta.

Megtartva irányunkat tovább haladunk . Rövidebb szakaszokon sikerül a keskeny peremen haladni, elkerülve a
traktornyomokat. Később kiszélesedik az út, és nagy ívben jobbra, az Anyácsai-tó felé kanyarodik. Itt úgy fest a terep,
mintha traktor-rodeót rendeztek volna. A tíz-tizenöt méter széles kanyarban egy talpalatnyi föld se maradt épen.
Később, idegnyugtatóként jön egy régebben felszántott terület. Itt sincs kifejezett út, de a szántást növényi
maradványok fedik, és ez a tény néhány fokkal könnyebbé teszi a járást. A4-es lapok irányítanak a szántó széléhez, ahol
egy palló hidal át egy patakot, vagy valami hasonlót. A szopatás utolsó, de legdrámaibb felvonása most következik: A tó
partján vezető utat a meder széléig felmélyszántották az agrárarcok. Mindez természetesen csonttá fagyva. Sovány
vigasz, hogy legalább nem csípnek a szúnyogok. Ezt az Anyád-csája-tavat sokáig meg fogom emlegetni. A Kakukk-hegy felé
vezető út szinte felüdülés az eddigiekhez képest. Már a hegyre való kaptatást sem bánom. Azért, amikor már harmadszor
erősödik az emelkedő, és még mindig van belőle, akkor fújok néhány hangosat, de nem állok le pihenni, bármennyire
szeretnék is.

12. ellenőrzőpont, Kakukk-hegy.

A csúcskőnél áll egy tetőtől talpig terepszínű gyakorlóba öltözött, fiatal srác. Nyújtom az itinerem, de azt mondja,
hogy nem ő a pontőr. A kövön ott áll egy megkezdett palack bor, de szúróbélyegzőt sehol sem találunk. Egy kicsit még
várunk, hátha előjön a bor tulajdonosa, aki reményeim szerint a pontőr, de hiába. A cefetül meredek, fatörmelékes
lejtőn lassan követem a két túratársat, akikkel Perbáltól jövök. Az egyik láthatóan szenved a talpán levő
vízhólyagoktól. Óriási szerencsémnek tartom, hogy én ezen a terepen, idáig érve sem szereztem be ilyeneket, pedig én se
lebegtem a fagyott nyomok fölött. A romos kálvária tetejétől már nem olyan meredek a lejtő. Mire leérünk az elejéhez,
már látszanak Szomor épületei. Az enyhén lejtős utca a főút felé vezet. Már csak pár méter a célkocsma, de a sarkon,
különleges figyelmességként nagy pohár forralt bort kínálnak a rendezők. Fújkálva, poharat lóbálva, szürcsölgetve érünk
a célba. Bent, a hatalmas cserépkályha párkányára támaszkodva, iszogatva várok a soromra. Amint a pár perc elröppen,
átadják a kitűzőt, felvarrót és az oklevelet, majd gratulálnak, és köszönik a részvételt. Én köszönöm a rendezést. Egy
élmény volt. Gratulálok minden teljesítőnek, különösen azoknak, akik a MARGITA után jöttek át erre a kis sétára. Emelem
sisakom...
+++++

Hegi Bali - Kitörés 60

Újra itt voltam, mert jönnöm kellett. Emlékezni és túrázni.

Annyiban egyet értek az előttem szólókkal, hogy idén a rajtot egy kicsit jobban meg kellett volna szervezni. Három
évvel ezelőtt valóban csak páran lézengtünk a Városmajori templomnál, hogy kitörjünk. Tavaly már többen voltunk a
Várban, de még nem annyian, mint az idén. 3/4 5 körül érkeztem meg a Magdolna toronyhoz, s meglepődve tapasztaltam,
hogy ekkor kb. már annyian álldogálltak a rajtra várva mint tavaly az összes induló. Álldottam az eszem, hogy
előneveztem, így talán 1/2 6-kor tudok indulni - gondoltam. Sajnos az egy dzsip már nem elegendő az indításhoz. (Lehet,
hogy az ott álldogálló kb. 30 fős rendőri egységet meg kellett volna kérni, hogy segítsenek a rajtoltatásban?!)

Közben összeakadtam Géza cimborámmal, akinek ez volt az első kitörése, így megörült, hogy találkoztunk,.Legalább lesz
aki tudja az utat, mondta. Mire ő nevezni tudott, már 1/2 7 volt, s ekkor indultunk neki a 60 km-es távnak. Az
itinerhez, és esetleges hiányosságaihoz azért nem tudok hozzászólni, mivel az útvonal a fejemben volt, így nem okozott
nehézséget a helyes út tartása. A Virágos Nyereg után kb. egy kilométerrel, a fagyott talajon megcsúsztam, és estem egy
akkorát, hogy azt hittem fel kell adnom a túrát. A bal combommal egy kiálló kőre vágódtam rá, majd öt percig
sziszegtem. Aztán összeszedtem magam, mert akik 65 évvel ezelőtt ezt az utat végigjárták, lehet hogy sokkal rosszabb
állapotban is teljesítették a menetet.

Az Alsó Jegenye völgyhöz érve már bejáródott újra a bal lábam is, s éreztem, hogy bírni fogom. Jött a Zsíroshegyi Ep a
szokott minőségű Frankfurti levessel, vagyis finommal. Megjegyzem, a Virágos nyeregben is újra volt fasírt. Nem kellett
érte sokat sorba állni.

Folytatva az utat Nagyszénás felé, furcsa érzésem volt. Idén kellemes őszi séta. Az előző két évben szinte hóvihar,
valódi téli hangulat uralkodott. A Fehér úton egy kicsit elbizonytalanodtam a szántón, hogy merre is kell lemenni a
Békás patakhoz, de egy rövid tanakodás után egy túratárssal kisütöttük a helyes utat a Malom földek felé.

Innen keményedett a terep, a szó szoros értelmében is. Fagyott szántó, göröngyök, akárhová léptem a bokám csak csak
nyaklott erre arra. A Kakukk hegyre még föl kellett "repülni", ahol a szúróbélyegző helyett egy 7 dl -es félig teli
borospalckot találtunk a magassági ponton. 2008. évi Mátrai Cserszegi Fűszeres, félszáraz fehér bor volt. Csak azért
jegyeztem meg, mert arra gondoltam, hogy a célban ez lesz az ellenőrző kérdés. Nem volt. A Poharazó nevű
vendéglátóipari alegységtől kb. 300 m-re egy vidám rendezői csapat fogadott, bográcsból merték a forralt bort.
Pohárrral a kezünben érkeztünk meg Gézával a Poharazóhoz. 12 óra 35 perc alatt mentünk végig. Bezsebeltük a
gratulációt, oklevelet, kitűzőt, aztán megettük a virslit,s megegyeztünk, hogy jövőre is jövünk. Géza, kösz a
társaságot! Gratulálok minden indulónak. Akiknek nem sikerült végig menni, azok se bánkódjanak! Gyertek jövőre is és

Emlékezzünk a hősökre!
+++++

gabócza - Dícsőség a Hősöknek!

Ez volt életem első teljesítménytúrája és inkább a túra háttere, a hőseinkre való méltó emlékezés vitt rá, hogy két
társammal nekivágjak a 60kmnek. Az indítás kicsit nehezen ment: látszott, hogy a szervezők nem számoltak ekkora
tömeggel. A Várból 18 órakor kiserült "kitörnünk".

Mivel elöző nap a túra honlapján áttanulmányoztam az útvonalat, ezért a tájékozodással nem volt gond. Főleg az első
25km-n. A fényvisszaverő jelzések mellett és a majnem összefüggő embertömegben elképzelhetetlen volt az eltévedés.
Mivel ez a rész szinte hazapályának számít nálunk, így meg is nyomtuk egy kicsit és próbáltunk jó tempót menni. Ennek a
késöbbiekben sajnos megittuk a levél...

Rengeteg ember baktatott fel a János-hegyre. Leírhatatlan érzés volt: fiatalok és idősek, nők és férfiak, német
bajtársak és persze a gárdisták hosszú, rendezett sorokban....

Minden katonasírnál gyertyát gyújtottunk, a Nyéki-hegyi sírhoz is kitértünk, amit a túra útvonala néhány méterrel, de
elkerült.

A 25km-es büfénél elég hamar megkaptuk a fasírtot és a zsömlét a tömeg ellenére. Nem valami nagy adag, de szerintem nem
is kell több. Pont jól esett. Még egy 100kg-os embernek is :)

A 8. ep után sikerült kicsit elkavarnunk, mert a sötétben a zöld jelzést kéknek láttuk....de elő a térkép és "máris"
sínen vagyunk. Viszont ez a kis kitérő is hozzásegített, hogy az túrázáshoz amúgy hozzá nem szokott lábaink kezdjék
feladni a harcot. A Perbál utáni bokagyilkos szakaszon már csak vonszultuk magunkat, főleg miután mindkét lámpánk
beadta az unalmast.

Végül 13óra alatt sikerült teljesíteni a távot.
Az ellenörző pontok nagyon jól ki voltak alakítva, rengeteg fényképet csináltunk!
Összeségében nagyon jól éreztük magunkat és jövőre is jövünk!!!!
+++++

hajnalka75

Kitörés 60 Szép élmény!!!!

Sziasztok!Kb két hónapja teljesítmény túrázom a Budai Kupáért sétálgatom nagyon vártam a Kitörést mivel ez már egy igen
szép táv .Bevalom egy kicsit izgultam hogy minden gördülékenyen -e fog menni .De hála nagyon jó volt a szervezés és
nagyon jó emberekkel csináltam végig és nagyon jó sikerült.Egy kicsit sem fáradtam el.Saját magamon is
csodálkoztam.Köszönett a szervezőknek,Zsuzsinak aki velem együtt menetelt és persze Surdnak aki végig segített a
tájékozodásban és két társának,Istvának,Gabinak.Nagyon emlékezetes túra volt jövöre is részt veszek.Bélabácsinak pedig
minden tisztelettem remek ember.
+++++

Poór István Gábor

Sziasztok!
Poór István Gábor vagyok, a KITÖRÉS 60 volt életem első túrája.
Szerintem nagyon jó volt a szervezés, én nagyon meg voltam elégedve. Még soha nem merültem ki ennyire, olyan izomlázam
volt, hogy másnap be se tudtam menni dolgozni. De azért nagyon tetszett, jövőre is megyek mindenképp.
+++++

viktor_pimasz14

Túratársaim!
Az előttem lévő túrabeszámolókhoz annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy nevezésnél még ennyit soha nem vártunk, kritikán
aluli volt az egész rajt megszervezése. Elég sok túrán részt vettem eddig is,de ilyen fejetlenséget még nem
tapasztaltam. Órákig várakoztatták a hidegben a nevezőket , nevetséges de egyben iszonyú bosszantó volt ez a
hozzáállás egy ilyen esemény megrendezéséhez!A Virágvölgyi Célban ugyanez a kaotikus helyzet uralkodott, rengeteg időt
elpocsékolva lehetett csak bejutni a sufni szerű épületbe,ahol mint a heringek összpréselődve jutottunk az emléklaphoz,
amin persze dátum nem szerepel. Nekem eszembe jutott a nemrégi diszkótragédia, ahol a három lányt eltaposták. Valami
ilyesmi érzés kerített hatalmába, ezért elég gyorsan megpróbáltam kijutni a friss levegőre, s azt hiszem ez a túrát
soha nem fogom többet végig várni!
+++++

Soma K60 (33)

Ha már többen írtak beszámolót, én is írnék, elsősorban azért, hogy ha valaki megy jövőre (én biztos nem), az ne
kövesse el ugyanazokat a hibákat, mint mi (apámmal) most.
Mint mindig, most is nyitásra igyekeztünk odaérni a rajthoz (hogy legyen kis biztonságunk vész esetén) - azonban a fél
hatos rajt gyakorlatilag csak illúzióvá vált, amikor közel másfél órát álldogáltunk a nevezésre várva (18:45-50 körül
tudtunk csak elindulni, pedig már 5-kor a rajt helyén voltunk). Ez még belefért. Kis szépséghiba ugyan, de van ez így.
Leérve a Városmajorhoz, úgy döntöttem, hogy a zöld jelzésen menjünk, mivel Budának azt a részét, amerre az útvonal
vitt, egyáltalán nem ismertem (főleg utcanevek alapján) - viszont a Széchényi-hegy már ismerős volt. Sajnos a zöld
jelzés a városban roppant hiányos volt. Volt, hogy 10 percig rossz felé mentünk már az elején, majd visszafordulva
talátluk csak meg nagy nehezen az újabb jelet az első lépcsősor fölött. Miután elkezdett kanyarogni az út, már
egyáltalán nem volt vészes a dolog, mivel 1 irány volt, 1 irányban a zöld - szimpla ügy. Azonban a hosszú lépcsők után
egy 3-4 utcás elágazáshoz értünk, és konkrétan sehol sem láttunk jelet. Ekkor egy lány is hozzánkcsapódott - aki
szintén először vett részt a k60-on (sőt, első túrája is volt), és mivel az iramunk megegyezett, velünk tartott szinte
a legvégéig (33-ig, de majd később). A jelet azonban három lámpával hárman sem találtuk. Ekkor jött elő az itiner,
aminek szürkés árnyalataiból és semmitmondó foltjaiból semmit sem tudtunk leolvasni (valószínűleg több részen azért
volt homályos, mert a kicsinyítésnél, tájolásnál torzult). Lapozgattunk benne, de a többi is hasonló minőségű volt (az
utolsó kettő felvételes képről ne is beszéljünk... de szerencsére azokat nem is kellett használnunk). Ekkor jött elő a
szöveg. Miután a zöldet nem írta le sehol, oda jutottunk, hogy hárman 3 irányba indultunk. Szerencsémre egy közel 25-30
centi magas, dzsindzsával benőtt betonfelhajtón megláttam egy kis fehér foltot - a gazok mögött ott fénylett a jel...
Ezután egy erdős részre kanyarodtunk rá, ahol fényvisszaverős matricákat vettünk észre - de akkor még nem tudtuk, hogy
elvileg azok jelzik az utat. Haladtunk a zöldön, amíg az vissza nem vitt minket a városba, és el is tűnt (ha nem is
tűnt el, valahol olyasmi helyen lehetett, mint a korábban leírt, és nem találtuk meg). Ekkor jött az a rész, hogy a
közelben levő helybelieket kérdezgettük, hogy a Széchényi-hegyre hogyan lehet eljtuni (ugyebár onnan biztos volt a
tudásom korábbi túrákról). Körülbelül a János kórház tetejéig vezényeltek vissza, majd a másik útvonalat követve (és
közben kavarva pár buszmegállóval, amik ugyan biztosan az EP felé "mutattak") eljutottunk az első ellenőrző pontig...
mindezt laza másfél-két óra alatt. Mint utóbb kiderült, közel 9 km-et (8,8-at) bolyongtunk.

Innen azonban már nyeregben voltunk, mivel tudtam, merre kell menni. Lazán eljutottunk a Csacsi-rétre (bár a sárga
jelzéseknél volt valami kavar, de akiknek tudtunk, azoknak szóltunk, hogy rossz irányba mennek) - és itt mutatta meg az
egyik pecsétes lámpával, hogy a matricák az utat mutatják. A János-hegy felé félúton jött velünk szembe két túrázó.
Mondták, hogy kihagyták a csacsit. Aztán minél közelebb mentünk a 3. ponthoz, egyre sűrűbben jöttek emberek felénk -
mind kihagyta a korábbi megállót (kb. 30 embert számoltam...). A következő állomásig párszor tapasztaltuk, hogy a sárga
jelzés elég hiányos - helyesebben néhol gyakorlatilag le voltak gyalulva a fákról, ám itt nem okozott nagy gondot,
mivel a matricák elég jól mutatták, mi is a helyes út.

Haladtunk a vonalon jó hangulatban, nem volt semmi gond. A büfé előtt még a matricák is mutattak valamiféle
"végjelzésszerűt" - gondolom, a 25-ösöknek. De a büfénél kezdődött az újabb tumultus - mint a várban. Teli a fogadó -
vagy mifene -, az adagunkra 40 percet kellett várnunk, továbbá teát kicsivel, pár perccel később kaptunk.
Kihangsúlyoznám, hogy a túrán ez volt az első hely, ahol volt valamiféle étel és/vagy ital - legalábbis ahol kaptunk,
pedig egyáltalán nem voltunk késésben - néhol még dolgoztunk is abból a hátrányból, amit elszenvedtünk korábban. A
büfébe természetesen nem fértünk be... kint ettünk állva, mint a lovak. Aztán amikor indultunk volna tovább, 4 csoport
álldogállt egymás mellett kb. 60-100 méterre a büfétől tanácstalanul. 3-4 út vezetett el onnan, amiken nem volt jelzés
(volt jelzés, de le volt kaparva a nagy részéről, másikaknál meg nem is volt). Elindultunk az egyik szimpatikus úton,
de mint kiderült kb. 20-25 perc után, nem jó irányba mentünk. A fogadónál kérdezősködtünk, és kisült, hogy a meredek
legbaloldalibb úton kellett volna indulni tovább.

Miután rákanyarodtunk a gyalult útra - közelről megvizsgálva a kaparást, észrevettük, hogy kb. egy centis részen még
látszódott a sárga szín... hát, igen. Csak nagyítóval kellett volna nézni éjszaka, és máris nem mentünk volna kb. 1-2
km-et fölösben (megint). Ezek után a hozzánk csapódott társunknak egyre jobban fájni kezdett a cipőjében a bokája.
Azonban nem kellett sokat várnunk, hamarosan beért két ismerős arc a büféből - egy lány és egy fiú... mint kiderült, ők
voltak a söprögetők. Elég gáz érzés fogott el minket, hogy alig pár km-re a 25-től már mi vagyunk hivatalosan az
utolsók, de megvitattuk a dolgot, a söprögetők kegyeire bíztuk útitársunkat, mi pedig belehúztunk. Szinte teljesen
ledolgoztuk elég erős és izzasztó irammal a hátrányunkat, mire Solymárra érkeztünk. Azonban a java csak ekkor jött.
Több emberrel találkoztunk a benzinkútnál, akik tanácstalanul forgolódtak. Miután a Budai-hegységemes térképemről
tudtam a sárga jelet, hogy megy, elindultunk arra. A füzet szerint az első jobbra fordulásánál (meg valami tisztást
emlegetett a leírás), balra kellett volna fordulnunk, ami bizony szalagokkal is jelölve volt (lett volna). Sajnos elég
pongyolán volt fogalmazva, hogy tisztás - mi is számít annak pl. ... így körülbelül 4-5-ször mentünk rossz irányba
mindig a sárgára visszatérve az erdőben. A végén egy kisebb - számunkra annak tűnt legalább - tisztásnál nem találtunk
más utat, csak a sárgát, ami ment tovább. Kisebb csapatunk minden tagja szalagokat keresett lámpájával, de semmit sem
talált, még matrica sem volt sehol (mint utóbb kiderült itt is csak úgy pörögtek a fölös km-ek a rossz irányok miatt).
Körülbelül 10-20 percen belül (elég bizonytalanul a sárgán indultunk tovább) a söprögetők is beértek - igen, a
ledolgozott hátrány újra valódi lett -, akik persze tudták az utat, látszott rajtuk, nem először csinálják. Sajnos
túrázni nem tudok más iramában, így elég hamar kiizzadtam - apám sem volt túlságosan top-on (pedig Szomor56-ot lazán
bírtuk fáradtság nélkül, kis izomlázzal csupán), és nem értettük, miért nem bírjuk a tempót. Nagy nehezen elértünk a
hivatalos "szalagos" részre, ahol bizony egy deka szalag sem volt - itt a söprögetők sem voltak biztosak, merre kell
menni (mármint az aktuális útvonal szerint), többször szétváltak és úgy jutottunk el - számunkra a "Végső állomás"-ra,
a Zsíros-hegyre. Elég nagy kudarcként éltük meg, hogy gyenge 33 km-nél ki kellett szállnunk, mert reggel negyed 6-kor
már teljesen lebontották az állomást (pedig az ideje szerint 6-ig kellett volna üzemelnie), mivel a söprögetőkkel nem
bírtuk az iramot, és inkább Nagykovácsitól pár km-re adtuk fel, minthogy pl. 10 km-re olyan helyen, amit nem ismerünk.
Az állomáson kínáltak minket lekváros kenyérrel (ez volt a második alkalom, hogy kaptunk (volna) valamit), de mi
visszautasítottuk, mivel volt még mindkettőnknek 4-5 szendvicse, ami kicsit tartalmasabb volt. Tanácsomra, miszerint
nem tudtuk, hogy van éjjel BKV Nagykovácsiból Bp.-re, a tűznél maradtunk, és amíg lehetett, pakoltunk is rá -
melegedtünk. Néhány percen belül az a csoport, amivel eddig eljtutottunk és ők továbbmentek )ugyebár az EPnél már
látható volt egy matrica a helyes irányban), újra megjelent, azzal, hogy ők sem mennek tovább. Körülbelül 5:20-25-30
felé olyan 10-15 ember csapódott be a hajdani EP helyére azzal, hogy menne tovább, csak pecsételni kéne - hát, mondtuk
nekik, hogy melegedjenek, mert már kb. 15-20 perce mentek el a söprögetők, akik mögött zárják az állomásokat, és ne
menjenek tovább. Aztán 6 óráig még legalább 10 ember jött (valaki Pilisvörösvárról jött) - ugyanazzal fogadtuk őket
(nem voltunk benne biztosak, hogy ilyenkor hogy is folynak a dolgok - ezt mondtuk is nekik -, de inkább melegedésre
bíztattuk őket). Olyan 6 óra előtt pár perccel jött az utolsó kliens, aki Nagykovácsiból jött ki, mert eltévedt (mily
meglepetés). A többiek el is mentek NK-ba (látva az EP helyét), de az utolsó srác inkább leült közénk, és reggel fél
7-ig melegettünk a tűznél. Na most nem az a gond, hogy a söprögetők nem tudtak erről a 25-30 emberről (ugyebár ha ők
eltévednek, és a sepregetők jó vonalon mennek, akkor nem találkoznak - ez érthető), de elég érdekes, hogy ennyi túrázó
nem hiányzott úgymond senkinek (persze... mindenki saját felelősségére jött, de azért vezethettek volna minden
állomáson egy A4-es lapon valami számsort, hogy ki van meg...) Reggelfelé a tüzet a maradék teámmal öntöttem le - ennyi
volt össz. A világosban már láttuk a szalagokat - az EP előtt kb. 5-10 méterre egy bokor volt feldíszítve, akár egy
karácsonyfa kb. 10 szalaggal - és ahogy mentünk Nagykovácsiba az éjszaka megtett úton visszafele, nem is láttunk
többet.
A történet vége kitalálható. 33 km-nél vége a menetnek, busz, villamos, busz, kocsi... Itthon nem hagyott a gondolat
nyugodni, hogy miért voltunk ilyen gyengék. 3 térkép segítségével összevetettem, merre is, hol és hogy keveregtünk,
majd a googlemaps távolságmérőjével (nem a gagyi öntervezőssel, hanem a pontjelölős, egyenes vonalassal) kiderült, hogy
52 km-et (51,7-et pontosan) mentünk a Zsíros-hegyig! Az 52 km-mel már Anyácsapusztán lettünk volna (hajanli 5-kor!!!) -
ahonnan egy köpés szinte Szomor, úgyhogy elég gáz... na mindegy. Ennyit ér az, ha az ember 6-7 helyen bekever... Ezért:
mindenki vigyen rendes térképet, és ne sajnálja azt a két percet, még ha biztos is benne, merre van, hogy megnézze, mi
is jön pontosan és hol! Mi bíztunk a kis szürke és fekete foltokra, majd a leírásra, ami hát... elég gáz volt így
visszatekintve!
Egyébként nem lett volna gond a túrával, az EP-ken is normálisak, kedvesek voltak az emberek, csak az elején elég
lélekölő volt a várakozás, meg persze azért abba sem haltunk volna bele - még ha késők voltunk általában -, ha nem csak
1 helyen kaptunk volna meleg teát, a meleg ételt (egy fasírtot egy zsemlével és egy fél uborkával) pedig nem kb. 40
perces mínusszal tálalják...
+++++

yoyo Kitörés 60

Ha már 60 , akkor 6 kor talizzunk a Moszkván Zolival,és Mjocival . A fiúk gyalog akartak felmenni a Várba ,de én a
buszra szavaztam . Puffogtak meg minden ,de kussoltak mikor 2 perc múlva leszálltunk a Kapisztrán téren . A nagy
meglepetés a tőmeg volt idén , Mivel idén nem volt hó,sokkal többen jöttek el, közel 55 percet álltunk sorba . Már
minden rongyot magamra szedtem, a táskából,hogy ne fázzak futóruhába . A rendőrök meg csak töltötték a munkaidejüket
csendesen ,oda oda pillantottam,hogy vajon hány teherautó fog még jönni ?
Láttam egy túrázót,aki komoly felszerelésben indult el,,,csak úgy elképzeltem mikor monnyuk a Moszkván áthalad,és
meglátják a fémsisakban ,és a dragonyos bokáig érő nagykabátban :)
Közben Fjani is hívott ,hogy jön mindjárt,,, nevezzek neki is . A mázlista oda ért,és már indulhattunk is ,mert pont
sorra kerültünk . Janika idén nem mert kitörni velem,tanulva a tavalyi túrából ,hogy nem bírja az éjszakát,és ugye
tavaly elaludt a hazafelé úton, vezetés közben ..így hát csak a rövidre jött,de azé a Margitát még behúzta délelőtt .
Aztán 7 kor sikerül rajtolni , az aszfaltos részen hamar eljutottunk a János korházig ,az emelkedőt még kocogtuk egy
darabon ,aztán a nagyon meredeken javaslatomra már gyaloglásra váltottunk . A Széchenyi emlékmű volt az első ep 5,5km
nél . Olyan udavariasak voltak ,hogy le a kalappal ,tessék hölgyem az itiner ,köszönöm hölgyem . Úgy emlékszem Magyar
katonák voltak . Aztán hamar a fogaskerekű ,majd a gyermekvasút előtt jártunk ,Nagyon jól haladtunk ,itt már bőven
voltak előttünk .Mosolyogtunk,hogy a rendőrök ide is utánunk jöttek, Ennyi erővel már a túrán is végig jöhettetek
volna cillagaim :)
Normafa síháznál mentünk be az erdőbe először , ennyi aszfalt van az elejében kb 7,7km ,innen aztán lámpákat
bekapcsoltuk,és futás lefelé a csacsi rét felé. Egy katonasír előtt haladtunk el,a rengeteg mécses ,szinte beragyogta a
sötét erdőt . Leértünk a csacsi-rétre 8,8km úgy gondoltam,hogy elég akciósan világít már a lámpám ,és elemet
cseréltem . Volt is értelme,mert lefelé nagyon megindultam. Hallottam,hogy Zoli,és Joci futnak mögöttem ,folyamatosan
előzgettünk ,köszöntem előre ,és jó utat kivántam ,így mindig tudtunk előzni . Aztán mikor hátra szóltam a
fiúknak,kiderült,hogy nem ők futnak mögöttem,hanem két másik futó ,akikről kiderült,hogy edzésonlinosok . Márk,és
Kornél.
Gondoltam,hogy majd utól érnek Zoliék úgyis ,ezért nem álltunk ki a sorból .Zoli be is fogott a piroson ,de Janika ,és
Joci lemaradtak ,velük csak a János-hegyen találkoztunk újra 12,4 km ,ahol kaptunk csokit.
A kilátó meredekét meggyalogoltuk ,majd a piroson futottunk lefelé ,csak a kövekre ,és a gyökerekre kellett figyelni
,és hipp hopp már lent is voltunk a Szépjuhásznénál .
Janikáék ismét elmaradtak , hiába csak futott egy maront délelőtt,Joci meg kitudja miket a héten .
Én viszont rápihentem erre a túrára,mert haladni akartam . Gondoltuk majd a Hárs-hegyi emelkedőn utól érnek mert
gyalogoltunk ,de nem jöttek ,hiába mentünk már andalogva J
A Hárs-hegyi kilátónál hamar ment a pecsételés 15km.. egy technikai szünetet is tartottam ,míg felérnek a banditáim .
Márk,és Kornél úgy tapadtak ránk, mint anya a gyermekére :)Féltek hogy eltévednek ami szinte lehetetlen volt ,mert
voltak is előttünk bőven ,meg aztán fényvisszaverő prizmák is voltak. Bár igazság szerint, ezek inkább a gerecsei
részen lettek volna jók,de arról majd később.
Joci,és Janika felértek a pontra ,szegényeknek annyi időt sem hagytunk ,hogy kifújják magukat ,mert már indultunk is
lefelé..azért ácsorogni várni hideg volt futóruhában . A hegyről lefelé kicsit már csúsztak a kövek,és a barlangnál
jártunk mikor megcsörrent a telefonon,felvettem,beszéltem Gabihoz pár szót,és elraktam,de közben futottam is
lefelé,csak hogy Zoli ezt nem látta ,azt hitte valamiért ,hogy állok,ezért várt ,és várt ,de csak nem jöttem fentről
,,miközben már Hüvösvölgy felé robogtam. Kornél és Márk is utól értek ,szinte ugyan ez a szitú játszódott le tavaly
is.Csörgött is a telefonom, Zoli hív ,hogy hol vagyok, mer ő még fent van a barlangnál ,és vár :P
Hmm lapitva bemondom,hogy már Hüviben járunk ,de tudom,hogy előbb utóbb utól ér.mert nagyon tud jönni lefele,monnyuk
felfele is . Valahol a vadaskert alján ért utól a sárgán felfelé. A határ nyerget elhagyva ,már csillogó út vezet az
Újlaki –hegy felé,Elég hideg van már,hogy a zúzmara a fűszálakon megtapadjon,és szikrázó fényével világítsa meg az
utat. Az Ujlaki-hegyre feltoltuk magunkat,én itt egy pár méterrel lemaradva a fiúktól, értem fel a nyeregbe,de onnan
már együtt hóditottuk meg az Újlaki-hegy csodás panorámáját.
A pecsétet egy orosz katonától kaptam 20,5km nél. Míg én idegenvezetést tartottam Márknak ,és Kornélnak,hogy merre
fussanak a Moszkva tér felé,addig Zoli eltünt .Hmm biztos azt hiszi már elindultunk ,ezért szedtük a lábunkat utána .
Párszáz méter után be is fogtuk ,tudta ,hogy mögötte vagyunk ,ezért lassan ment ,aztán hipp hopp már a Boróka büfében
is voltunk 22,4km ami a rövid táv célja is volt.Német katonák voltak a pontőrök ,szólt a korabeli zene ,és énekeltek
.Nekem tetszett még talán a frizurája is németesre volt vágva ;) Kaptunk fasírtot ,meg teát ,idén nem voltam eléhezve
,mert egy bő órával hamarabb is értünk ide ..Zoli ivott egy sört, taliztam Sipiékkel is ,letúrázták tánczival a
rövidebb távot. Joci ,és Jani is beértek, aztán lassan indulni kezdtünk,mert meleg volt bent ,így is minimum 15-20
percet itt voltunk.
A nyeregből a sárgán kellett volna tovább menni ,de a katona sír után ,ami tele volt mécsesekkel ,valahogy tovább
mentünk a zöldön . gondoltuk,hogy majd lemegyünk a sárgára később ,de ehhez egy kunkort kellett tennünk .Úgy
láttuk,hogy mások is kavartak erre , mert egy nagy tanácstanal társaságba botlottunk . A zöldröl egy kis kitérővel
ismét a sárgán voltunk ,a hullámzó hegyoldalon nagyon jól lehetett futni ,ellentétben a tavalyi nagy hóval,mikor végig
csúszkáltuk ezt a részt . Elhagytuk a kötők padját majd ezzel együtt Jocit is ;) A völgybe leérve egy egész amerikai
bázis volt a ponton 27,6km legalább 5 kisebb tábortüzet raktak körbe ,ami nagyon jól nyomta a meleget középre . Joci
is leért ,aztán mentünk tovább a Rózsika forrás kis fahídjain,ki egészen a Solymár határáig.
Egy túrázó csoport ment előttünk a Kerek-hegy kaptatóján mi is gyalogoltuk ezt a hosszú szakaszt ,míg elértük a sárga
letérést , itt nem láttunk szalagot a hivatalos „levágáshoz” de tudtuk,hogy merre kell menni ,mivel ez már az én
fődem:) A sárgára vissza térve még egy pár kilit futottunk majd egy kellemes jégbeszakadás után elmerültem a fagyos
vízbe . A lábamat hamar vissza fűtöttem,ezért nem is éreztem vizesnek ,Hamarosan elértünk a Zsiroshegyi TH romjához,,
33km nél. Rom ? már a lábazat is alig látszik annyira benőtték a fák a bokrok,,pedig pár évtizede még szórakozni
jártunk ide . A ponton kaptunk teát,és forró frankfurti levest ,ami nagyon jól esett. Éjjel fél egy volt már, elég
hideg volt ,ahogy elhagytuk a tűz melegét.
A kéken a szénás felé vezető úton, az előző nap eldugott kolámat 3 felé osztottuk,jól esett egy kis élénkítő ,bár
álmosak nem voltunk egyáltalán . Töltöttem a palackomba is ,az üres literes flakont ott hagytuk , amiért hétfőn
vissza mentem és lehoztam . A kéken gyenge szellő lengedezett,és fent a Nagy-szénáson sem volt az metsző ,csontig
hatoló szél . A hold épp a hegy tető felett rajzolódott ki, olyan volt alulról nézve,mintha rajta ülne a hegyen ,éppen
felért két túrázó a csúcsra ,és az éles sziluettjük tette még szebbé a látványt.
A lefelé úton Dávidékkat előztük meg ,vagyis őket láttuk a csúcson kirajzolódni. Aztán a Kutya-hegy gerincén végig
kocogtunk,és Jocival megbeszéltük,hogy két éve itt combig ért a hó ,most pedig szinte őszi időjárás van . A forgókaput
sem kellett rángatni ,nem volt befagyva, simán áttekertük,és máris a ponton voltunk 38,5km nél ,ami nekem a legjobban
tetszett. Nem is tábortűz hanem egy nagy mágjarakás volt ,és szalmabálákon ültek,miközben tök jó mozgalmi zenék
szóltak. Talán ezen a ponton éreztem úgy ,hogy egész éjszaka egy hatalmas Hadtörténeti múzeumban vagyunk ,ami 60
kilométeren keresztül tart. Még egy álcahálós autó is volt kint. A pontot elhagyva hosszú meredek lejtő várt ránk.Közel
6 km lefele . Ezen a szakaszon is mekkora hó szokott lenni, az egyik útkanyarulatnál megpillantom a következő pont
fényeit ,még magasan vagyunk ,és egészen ellátni a Malom földekig ahol majd a pont lesz.
A Nagyerdő szélén aztán elhagyjuk végleg a fődemet ,átlépünk már a Gerecséhez tartozó szakaszba ,ami ismét meglepetést
okoz . A pap földeken Gergőék tanácstalan csapatát érjük utól.Messziről azt hittük,hogy feljebb jött az ell.pont,kicsit
arra is vettük az irányt,aztán mikor megláttuk,őket,azt hittük valaki lesérült,de kiderült,hogy tétováznak,hogy merre
is az arra. A sárgát nincs mire felfesteni ,mert szántás az egész ,és mivel nincs hó,ezért nyomok sincsenek.
Gergőékkel érjük el a békás patakot ahol könnyen átjutunk a 2 m széles kis folyáson ,némi fahordalékon vagy szalmabálán
. A pontra úgy érünk,hogy közben találkozunk két járöröző katonával akik vaskos faágakat hordanak a közeli
táborhelyhez. Malomföldek 44,7km itt forró teát kapunk ,egy nagy fa tövében táborozó ,és egy lövészárokban klassz
bunkert felállitó katonáktól.
A pontot elhagytuk,és hamar kiértünk a műútra ami Perbál határában volt ,kb 1,5km után elhagytuk a falu szélét ,és
innentől kezdve mi a régi úton mentünk a gombatelep felé ,vagyis arra amerre eddig is ment a túra . így utólag
beleolvasva az itinerbe ,nem a gomba telep felé kellett volna jönni,hanem a lyuk földek felé. És mivel „rossz”felé
mentünk szalag sem volt.Mondtuk is Zolival,hogy miért nincsenek szalagok ? nem értettük,hogy miért nincs ember
előttünk? állitólag 8 an voltak.
Szegény Gergőéket is magunkkal rántottuk ,jöttek is utánunk egy darabig ,de aztán,nem derült,ki,hogy miért fordultak
vissza ,és tévedtek nagyon el. Talán elolvasták az itinert ! ha mi is elővettük volna akkor kiderül,hogy idén nem
erre megy a túra. Mindegy amarra nem tudom milyen volt az út,de itt kegyetlen feltúrt mély fagyott traktornyomba
mentünk ,Aztán felértünk a Nyakas tetőre és hangokat hallottunk az erdőből, akkor nem tudtuk kik és miért járnak
ott,de így utólag már tiszta a kép ,hogy ott jött be valahol a sárga . Tulajdon képpen mi nem voltunk eltévedve ,mert
számunkra ez volt a helyes út,aztán hirtelen szalagok lettek minden felé,és megint csak nem értettük,hogy eddig miért
nem volt szalag ? . Ez az út is csak a botladozásról szólt , mély keréknyomba próbáltunk kocogni kevés sikerrel. Zoli
egy járöröző katonát vett észre aki terepruhába állt a szántáson ,és meg majd összecináltam magam tőle;)
Anyácsapuszta 52km nél ismét ellenörző pont volt ,innen már csak egy tizes a cél ,de még a Kakukk-hegyre menni kell. A
szalagok nagyon jól irányítottak az Anyácsa tó felé . Eleinte mély traktornyomokba billegtük végig az utat,majd a
szántás megadta a végső döfést,hogy érezzük a rendezői törődést ,Így történt ,hogy Anyácsa tót ,elkereszteltem
anyádba tónak :P
Aki ott volt úgyis tudja miről beszélek,aki meg nem vót , az örüljön neki:)
Előttem Zoli mondta a magáét, mögöttem Joci ,de ő nagyon …én közömbös voltam, egyszerűen erre kellett menni és kész ,
Egy kis patakon 2x is átmentünk igazi gerzemürzés rész volt , és ekkor a másik lábam alatt is beszakadt a jég. de a
szántáson az a pár kili alaposan megmozgatta a bokánkat . Végre kiértünk egy jobb földútra ,ami már sztrádának
számított ezen a szakaszon ,és tudtunk kocogni ,és már csak a Kakukk-hegy utolsó emelkedőjével kellett leszámolni ,A
hegytető meredek emelkedőjén ,már égett a combom ,Jociért is jött a kakukkos ember ,egyedül Zoli tolta fel magát
izomból ,ezért megszavazok neki egy szép kakukkos órát :) Aztán végre felértünk a csúcsra ,itt egy kis bort vettünk
magunkhoz, most először volt pont ezen a hegyen ..majd irány lefelé ,mert a hegy alatt,már Szomor fényei látszottak.
Jocit jól elhagytuk gondolom,még kakkukkolt a feje ezerrel :P bár állitólag technikai szünetet tartott,de miután
kiértünk az aszfaltra ,már csak egy kili volt a cél, gondoltuk beér a banditája ügyesen .
Aztán valamikor fél öt körül célba értünk ,megkaptuk a kitűzőt ,a virslit a forralt bort Joci is beért,aztán gyors
átöltözés ,és lassan indultunk a buszhoz . Jó kis éjszaka volt ismét .A kitörés minden évben tud újat mutatni ,
köszönöm a barátaimnak ,és a rendezőknek a múzeumok éjszakáját ,a budai és a gerecsei hegyekben . vasárnap reggel a
kitörésről mentem dolgozni ,,ezért a munkahelyem nyomokban yoyot is taltalmazott :)
+++++

ildi74 25 km-es túra

Idén elhatároztam, hogy újra belevágok a teljesítménytúrázásba, amit még megboldogult ifjú koromban elég meggyőzően
műveltem. Téli bemelegítő túrának tökéletes választásnak tűnt a Kitörés túra 25 km-es távja.
Még otthon hetekkel korábban megbeszéltem a férjemmel, hogy értem jön éjszaka, mert tömegközlekedéssel lehetetlen
kijutni Szigethalomra éjnek évadján. Persze még az indulás előtt 5 perccel is megpróbált lebeszélni róla, mert akkor
későn kerül ágyba Megígértem neki, hogy sietek.
Délután 17 órakor már fent voltam a Várban, ahol meglepve tapasztaltam, hogy nem kevés túrázó gyűlt már össze és a
többség egyenruhában pompázik. Pár német szót is véltem felfedezni a tömegben. És jó pár rendőrt is (már a Moszkva
téren is volt belőlük jócskán)... Egyszercsak jött egy emberke egy asztallal és a nevezési lapokkal. Kisebb roham
indult a papírokért, majd miután kitöltöttük azokat vártuk, hogy jöjjön a rajt. 17,30 előtt kicsivel be is gördült egy
régi katonai jármű (nézzétek el nekem, hogy lövésem sincs a típusáról), aminek a platójáról volt az indítás. Nem semmi
volt odajutni, tisztára mint egy teltházas koncerten.... Legközelebb lehet, hogy nem ártana több embert is beültetni
indítani, mert ez így kicsit kaotikus volt...
17.45-kor sikerült elrajtolnom. Egyedül mentem, mert mindenki lemondta a túrát mire sor került volna rá. Néztem az
itinert, hogy két út között is lehet választani az első pontig, én maradtam az eredetinél, így a Diós árokban
kapaszkodtam felfelé. A kórház végénél már elraktam a kesztyűt és kihúztam minden létező zippzárt a kabátomon. Elég jó
tempóban haladtam, le is hagytam jó pár emberkét. 18.35-kor már az első ponton voltam, ahol sikeresen be is gyűjtöttem
a pecsétemet.
Innen irány Csacsi rét. Mikor beértem az erdőbe próbáltam lámpát kapcsolni, nem sikerült (fejlámpa). Hurrá. Nézem a
kézi lámpám, az se akarja az igazat. Gyorsan szétkaptam, életet leheltem belé, hurrá. Mivel remek volt a terep
futáshoz, így átváltottam arra. Pikk-pakk jött is az ellenőrző pont, ahol egy nővérkétől kaptam meg az újabb bélyegző
lenyomatot.
Újra kocogtam, egészen addig míg el nem jött az emelkedő a János-hegy felé. Még tartott a lelkesedés, úgyhogy
meglehetősen tempósan haladtam felfelé. A Libegőnél volt a 3. ellenőrző pont, ahol csokikat osztogattak. Volt nyomós
kút is, ittam is pár kortyot, de nagyon hideg volt a víz én meg nagyon ki voltam melegedve.
Mire felértem a kilátóhoz elfogyott a sport szelet is. Ismét lefelé vitt az út, Szépjuhászné felé. Egyik kereszteződést
olyan jól benéztem, hogy elmentem az ellenkező irányba Leértem a Budakeszi útra, de azon is rossz irányba indultam
el, persze futva mert sietek. A 2. buszmegállónál jött az ihlet, hogy meg kéne néznem, hogy merre is van az arra.
Természetesen pont az ellenkező irányba kellett volna mennem. Így megvártam a buszt és visszavitettem magam
Szépjuhásznéig. Nem volt lelkifurdalásom, mert bőven többet mentem így is. Újra megtaláltam az utat, hurrá. Irány
Hárs-hegy. Itt már nem voltam olyan lelkes, de azért nem volt okom panaszra, felértem. Bélyegzés, tovább indulás.
Lefelé ahol olyan volt az út ott kocogtam, ahol nyaktörősebb volt ott simán botorkáltam. Hűvösvölgynél nagy nehezen
sikerült átkelni a zebrán (persze, hogy nem engedtek át az autósok) és jöhetett az újabb felfelé menetel. Hívott uram
is, hogy hol járok, megnyugtattam, hogy jól haladok, ne aggódjon. Felfelé menet akadt társam is, jót beszélgettünk egy
darabig, aztán én megálltam orrot fújni és jól ott lettem hagyva. Aztán akadt új társam, együtt kerestük az Újlaki-hegy
tetején a szúróbélyegzőt, amit nem találtunk. Én fényképeztem őt, ő fényképezett engem, majd ahogy ezzel végeztünk ott
termett egy katona, hogy meghozta a bélyegzőt. Hurrá! Pecsételtünk és együtt mentünk le Virágos-nyeregig.
A célban jó hangulat, tömeg és meleg fogadott. Ismét kisebb sorban állás végén megkaptam az oklevelem, kitűzőm, majd a
pultnál jöhetett a fasírt, zsömi, uborka, meleg tea. Pont befutott férjem is, úgyhogy a hazajutás sem jelentett gondot.
A távot 4ó20p alatt sikerült teljesítenem, ami egész jó szerintem és ha nem kavarok el akkor még jobb is lehetett volna
kicsivel.
Összességében nagyon kellemes túra volt, hangulatosak voltak az ellenőrző pontok, szépek voltak a katona sírok a
mécsesek fényében. Jövőre ismét jövök!
+++++

OI - "Dicsőség a Hősöknek"

Köszönet a szervezőknek!
Ez volt az első "Kitörés-60" túrám.
Már tavaly indulni szerettel volna, de közbe szóltak a választások. Akkor sok dolgom volt..., most is...18.15 órakor
indultam a Magdolna-torony árnyékából. Követtem a tömeget a Diós-árokig, majd el kezdtem előzgetni, így jó menetidőt
menve érkeztem meg a Széchenyi-emlékhez. Magyar katonák helyezték el a bélyegző lenyomatot az igazolólapra. Találkoztam
német nyelvterületről származó "kitörőkkel" is, ők a Széchenyi-emléknél ép eltévedtek... Irány a Csacsi-rét! A
Normafánál a székelykapun belépve lámpát kellene kapcsolni, de a Hold a segítségemre van, besütve segíti utam a lombja
veszett erdőben. Fényképezek a katonasírnál, majd a Csacsi-rét "nővérkéje" igazolja ott létem... Továbbra sem kapcsolok
lámpafényt, mert az út jól látható és jól járható. Lassan, de biztosan feltünik a János-hegyi kilátó fényárban úszó
kontúrja, és a műutat elérve orosz "felszabadítóink" osztogatják a csokit és a pecsétet....bárcsak 1945-ben is ezt
tették volna... A csoki és némi kihült melegszendvics elfogyasztása után felmegyek a kilátóba, majd lefelé vezet utam.
Keresztezem a Budakeszi utat, s máris a Nagy-Hárs-hegyen vagyok. Pecsét, szőlőcukor és irány a Hűvösvölgy. A
katonasírnál megállok fényképezni, s megbontom a balfi vizes palackom. Átvágok a villamos síneken, s megkezdődik az
emelkedés a Vadaskert felé. Valahol elveszik az eddig követett, és jó minőségű S jelzés, de fényvisszaverő jelek
vannak. Ismét katonasír, ismét fényképezés. Az Újlaki-hegy oldalából remek a panoráma a fényárban úszó Budapestre, majd
elérem az Újlaki-hegy sziklás ormát. Igazolás, majd ereszkedés a Virágos-nyeregbe.hangulat odabent a tetőfokára hág,
van itt minden, mint egy "csillagközi" kocsmában. A fasírtot kihagyom, mert nem akarok még pihenni, viszont egy
fényképezés elejéig a német tányérsapkát a fejemre teszem, sőt a Rajnaiból is innék, de az csak kellék az asztalon.
A pontőrök énekelnek, én is csatlakoznék hozzájuk, de szorít az idő. A Csúcs-hegy oldalában megállok a katonasírnál,
majd egy jót esek a kijárt és csúszós hegyoldalban. A térdem megütöm, a bokám aláfordul. Most kellene abba hagynom...
De nincs idő a fájdalomra, mert menni kell előre! Összeszorítom a fogam és megyek előre.A 35-ös táv indulói
kerülgetnek, sokan vannak és engem zavar a hangoskodásuk, zavar a lámpájuk fénye (még nem kapcsoltam lámpát). Végre
normális a terep, megérkezem az "amerikaiak" által elfoglalt ellenőrzőpontra. Pecsételés, majd irány tovább. Valamit
innék, s pihennem is kellene, így betérek a benzinkúthoz, ahol jól esik a 0,33as Coca-Cola elfogysztása és a 10 percnyi
pihenő. Kilépve majdnem megyfagyok, elő kell vennem a kesztyűt és a túrabotot, mert már nagyon fáj a lábam.Végre
egyedül vagyok! Felkapcsolom a fejlámpát és irány a Zsíros-hegy. A pontra érkezve derül ki, hogy elfogyott a kaja és a
tea...semmi baj nem enni jöttem! Itt jegyzem meg, hogy egyik-másik teljesítménytúra már-már olyan mint a lakodalom,
annyi az ellátás! Ízlések és pofonok! Hideg van! Felérek a Nagy-Szénás tetejére...a kilátás szebb mint
nappal...következik Kutya-hegy, majd a Fehér-út az EÁP-al. Pecsét, folyadékpótlás balfi vizzel, müzliszelet, zokni
iagzítás és indulás. Minden lépés fáj, keresem a füves területet, de abból van a legkevesebb...Kiérek az erdőből,
előttem van Perbál. Lassan, de biztosan haladok, úgy 3,5 km/óra "sebességgel"(?). Még szerencse, hogy az elejét
megnyomtam... Az igazolás megszerzése után beérek perbálra és betérek a kocsmába. Kicsit melegszem és iszom egy colát.
Kivilágosodott, lekapcsolom a lámpát! Egyedül megyek végtelen dombokon, rossz utakon. Gondolkodnom kellene, de nem
tudok...illetve mégis...a gyerekeim jutnak az eszembe, hogy ők még alszanak, meleg szobában, puha ágyban. Majd anyai
nagyapám jutott az eszembe, aki sokat mesélt nékem a háborúról mikor kisgyermek voltam.Mesélt az oroszokról, mesélt a
németekről. Mikor a falujukba érkezett a front, kiköltöztek a "verembe" a földjük végébe.A házuk udvarát egy német
ütegállás sajátította ki, de szerencsére az oroszok nem tudták bemérni.Nagyanyámat, ki még 60 éves korában, mikor
meghalt is igen szép asszony volt, a diszóól alá ásták el az oroszok elől. Majd a kitörés vélhető képei játszódnak le
szemeim előtt, mikor halomra ágyúzták az oroszok a kitörő német és magyar katonákat. Felérek a Nyakas-gerincre, s már a
szalagozást figyelem, hogy mior kell letérnem. Megtalálom és Anyácsa-puszta felé vonszolom magam. Pecsételek, majd a
Matterhorn magasságúnak tűnő Kakukk-hegy felé veszem az irányt! Felkínlódom magam a hegyre, s egyáltalán nem lep meg,
hogy nincs lyukasztó... Egy hasonlóan "rossz" lábbal rendelkező bajtársammal mászunk le a hegyről, s beérünk Szomorra.
Minden lépés fáj, minden lépés egy örökké valóságnak tűnik, de elérjük a kocsmát és furakszunk az "Úr asztalához", ahol
a kitűzőt, a felvarrót és a jól megérdemelt emléklapot adják. Ez volt az első "Kitörés-60" túrám, de nem az utolsó!
Jövőre ismét eljövök, hogy leróhassam kegyeletem Budapest Hős katonáinak, hogy drága emlékű nagyapámra emlékezzek!
+++++

tétova hegyi-teve
Gloria Victis

A tavalyi 25-ös után feltett szándékom volt a teljes táv teljesítése. Futás szóba sem jöhetett, ahhoz túl hideget
jósoltak. De legalább tiszta, végig jól látható időben lehetett menni.
Erőltetett menetben teljesítettem a betonos szakaszt, s már a Széchenyi hegynél korabeli öltözetű magyar katonák
fogadtak. Tavaly itt egy "civil" pecsételt. Mivel majd utolsónak indultam így jelentős embertömeget kellett
folyamatosan előznöm. A csacsi rét előtti mécsesekkel feöltöztetett katonasír méltó emléket állított az akkor meghalt
katonáknak. Ez ismétlődött aztán több helyen is, Sokan meg is álltak fejet hajtva a halott hősök előtt, emlékezve a
golyótól eltalált, eleső katonákra. Orosz katonaruhákba bújt pecsételők nyomták itinemre az oly jól ismert szovjet
emblémát. Itt egy csoki is befigyelt. Óriási embertömeg volt a Hárs hegyen is, ahol gyors pecsételést követően siettem
tovább, hogy elhagyjam a tömegeket. Tovább erőltetve az erőltetett menetet előztem a többieket, helyenként német nyelvű
embereket. Aztán eljött az Új-laki hegy is. Megfogyott a tömeg s közeledve a Virágos nyereghez, reménykedtem egy
csendes kajálás lehetőségében. Ehelyett SS katonáknak öltözött, régi rádióból német katonaindulót hallgató és éneklő
korhű versenyzők pecsételtek óriási embertömegben. Szerencsére hamar megkaptam a zsömit és a fasírtot s még 1 ubi is
jutott mellé. Mindez forró tea kíséretében. A fasírt fenomenálisan jól esett, ahogy a művelt népek mondanák "out of
this World" szintű volt. Sajnos menet közben kellett elfogyasztanom, mivel az itt utolért Daniékkal akartam
továbbmenni, félve a túra végére bejelzett szántóföldes ismeretlentől. Az alsó Jegenyevölgyben amerikai "katonák"
táboroztak. Sokat azonban nem méláztunk, siettünk a solymári benzinkútra, ahol extra frissítést tarottunk magunknak.
Mindezt átöltözéssel és a fáradt folyadék eleresztésével kísértem. Szerencsére a sokáig felfelé tartó sárga megint
bemelegített, amire szükség is volt, mert egyre hűvősebb lett. A Zsíros hegyen frankfurti leves szerű meleg étel volt,
ami nagyon jól esett. Meleg teát is töltöttem a kulacsomba. Daninak hála könnyen és biztosan tértünk rá a Nagy Szénásra
vezető kékre. Sokan elmellőzték helyes irányt itt. Kicsit bámészkodtunk a kilátóponton, de a hideg levegő nem sokáig
engedte ezt. Szerencsére szélmentes idő volt. A Fehér útra fordulva végre megláthattam a túráról készült képekről már
ismert katonamocit, egy még mindíg szuperáló BMW képében. Épp akkor indították a fiuk s mentek le a faluba vízért. Mi a
sárgán folytattuk tovább, persze nem Nagykovácsi irányába. Aztán megjött a mumus szántóföld is, ahol sok jelzés nem
volt, de Dani borotvaéles emlékezete segített eljutni a Békás patakig s az attól nem messze beásott katona csoportig.
Benyakaltunk teából s hamarosan Perbál utcáit koptattuk. Némi tekergéssel értünk egy papírral jól kijelölt kőkeményre
fagyott szántóföldi útra. Sajnos innen hosszan ezen a bokaszaggató terepen kellett menni. Már alig emlékszem merre és
hányszor tekeredett meg az út s ekkora bevallom őszintén kezdtem elfáradni. Az Anyácsapusztai pont vitt némi színt az
unalmas és rettenetes minőségű terepbe. Válogatott szidalmakkal illetve az út minőségét értünk el aztán a Kakukk
hegyre, amire jó kis emelkedő vitt fel. A szúróbélyegzőt nem találtuk, mint kiderül a célban, más sem. Innen kb. 1.5
km.-es ereszkedés s már fogyaszthattuk a pár virslit teával vagy épp forralt borral. Természetesen előtte átestünk a
szép emléklap, kitűző és felvarró átadási ceremónián.
Kellemes, jó kis túra volt, bár a tikkasztó végét azt feledném. De ez semmi ahhoz képest, amit a vesztes, de legalább
életben maradt katonák érezhettek. Milyen jó, hogy mi békében élhetünk s ilyen remek túrákon vehetünk részt.
Meghatóak azok mécsesek, az emlékezet fényes emlék-üvegei, amik méltán őrzik tovább a katonák emlékét, s
figyelmeztetnek mindannyiunkat, hogy az élet túlságosan értékes.
+++++

DonRazzino - Kitörés 25

Ritkán tudom Dani barátomat teljesítménytúrára rábírni, de a Kitörés Emléktúra szellemisége, az elhunyt katonákról és a
sokat szenvedett, de életben maradt hősökről való megemlékezés, őt is a Budai Várba szólította szombat délután. Sajnos
a több hete sanyargató sérülésem (és a reumatológusom parancsa) miatt, csak a rövid táv jöhetett szóba. Ezen
felbuzdulva, szokásomtól eltérően, sörökkel pakoltam tele a táskámat, könnyű kis szombat esti sétára számítva.
A rajtnál 17:00-tól már elég nagy tömeg gyűlt össze, a rendőrök szerencsére csak tisztes távolságból figyelték a
résztvevőket. A sok rosszindulatú hírportál riogatása ellenére, itt csendben megemlékező, vagy csak egyszerűen egy jót
túrázni akaró csapat gyűlt össze, gyűlölködésnek, atrocitásoknak nyomát sem láttam.
Sikerült elsőként odaszaladnom az rajtolásért felelős ponyvás terepjáróhoz, így elsőként indultunk (17:20, 0 km) neki a
távnak. Az itiner két útvonalat is felkínált az első ellenőrzőpontig, mi úgy döntöttünk, hogy a majdnem 1 kilométerrel
hosszabb hagyományos utat választjuk. A Széchenyi-emléknél (18:22, 5.71 km) már több sporttárs várakozott a pontőrökre,
akik végül 5 perc után azért megjelentek és indulhattunk is tovább a Z- jelzésen, Normafa felé. Itt végre magunk mögött
hagyhattuk az aszfaltot és megkezdhettük az ereszkedést a Csacsi rét (18:58, 8.74 km) felé. A ponton nem várt, régi
ismerőssel találkoztunk, de a többiek már indulnak is tovább, így mi sem időzünk sokat.
Az időjárás, a mai estén velünk volt. A tiszta ég miatt, a Hold (-ról visszatükröződő fény) nagyon jól bevilágította a
tájat, fejlámpára szinte alig volt szükség. A hőmérséklet végig éppen fagypont alatt mozgott: a talaj megfelelően
kemény, semmi sár, néhol egy-egy befagyott pocsolya miatt kellett a lábunk elé nézni.
A megadott útvonalat követjük: le a sárgán, majd fel a piroson. Jó társaságban, gyorsan telik a kaptató (kivételesen a
botokat is otthon hagytam, itt éreztem először hiányukat). A következő ellenőrzőpontot hamar megtaláljuk a Libegőnél
(19:33, 11.96 km), megkapjuk a Szamba szeletet, majd elindulunk a flaszteren a P- jelzés felé. Hamar leengedjük
magunkat Szépjuhásznéhoz, ahol a kissé késésben lévő pontőröktől megkapjuk az 5. pecsétet (19:53, 13.80 km). Ezután
egyszer-kétszer majd’ lerúgom a lábujjam: nem egyszerű éjjel a közel 6-os átlag mellet, sört is kortyolgatni. Miután
ötödszörre majdnem felborulok, gyorsan kis is iszom a dobozt és innentől Hűvösvölgyig tartó leejtőre fókuszálok.
Itt érzem először, hogy éhes vagyok. Hamar megállapítom: a szokásos energia-szeletek és jóreggelt kekszek, nem olyan
finomak, ha sörrel „veszi be” őket az ember. El is teszem az édességeket és inkább a célban várható fasírtra
koncentrálok. Az S- jelzés szokásos kaptatója bot nélkül ”még jobban” esik, a Szépvölgyi út feletti szakaszon, végig
csodás panoráma mellett érjük el az Újlaki-hegyet (21:04, 19.77km). Keressük a szúróbélyegzőt lenn, fenn, fémen, kövön.
Végül, egy bizonyító erejű csoportkép mellett döntünk és elindulunk a Virágos nyereg felé.
A Boróka büfébe érve (21:28, 21.61) kellemes hangulat, jóízű fasírt és kedves gratuláció fogad. Még percekig
sajnálkozok Daninak, hogy itt véget is ér a mai túra. Habár ő bíztat, hogy hazasétál egyedül, nevezzek nyugodtan a
következő 35-ös etapra, de végül lesétálunk a hegyről.
Köszönjük a szervezőknek a munkát, jövőre is biztosan eljövünk.
+++++
A beszámolók forrása: hozzánk érkezett email, vagy a teljesítménytúrázók társaságának weboldala.
(http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/beszamolo?a=a&id=271)


Sub-Menu:


Back to content | Back to main menu