Kitörés 60-35-25 Emlék- és teljesítménytúra - Börzsöny Akciócsoport


Go to content

Kitörés 60-35-25 Emlék- és teljesítménytúra - Börzsöny Akciócsoport

Korábbi túrák > Beszámolók

Túraév: 2006

yoyo
Kitörés 35 éjszakai túra!

Erről a túráról asszem nem lehet rövidet irni ,mivel 11 órán át tartott az őrület.
Én azt gondoltam,hogy éjfélre beérünk a célba ,ha kétóránként 10 kilit megteszünk. A többiek többet mondtak, hajnali 2-őt max 3-at.De mi a csudát csináltunk ennyi ideig ? Pedig folyamatosan mentünk ,sőtt volt ahol futottunk is.

18:30 körül indultunk a városmajorból. Aztán a gyermekvasútnál pecsételés,és futás be az erdőbe , a következő ep-ig ami a csacsi rét volt ,de nemvoltak ott a pontőrök,mert mi hamarabb oda értünk ;)
Egy srác telefonált a rendezőnek , kérdezte ,hogy milegyen várjunk? mondta,hogy nyugodtan menjünk tovább ő még uton van a ponthoz. Itt,még tudtunk futni lefelé,és éreztem ,hogy a kölcsön bakancs nyomja a bokámat. vastagabb zoknicserével orvosoltuk a problémát ,és lazitottam a bakancson.Felemás zokniban folytattuk utunkat ,értelem szerűen felfelé .

A Jánoshegyi kilátóhoz hosszú meredeken kellett felmenni ,de megérte forró teával ,csipszel, csokifélével vártak . A többiek a fél liter teát, megbolonditották egy kis alkohollal amit Judit cipelt végig .Na asszem itt volt az, mikor a meredek lejtö jött,ami egyébként lépcső,de most tiszta hó volt, igy felverve az erdő csendjét sikitozva ,mentünk lefelé .Baromira élveztük a hencsergést :)

Miután"leértünk" fel kellett menni a Nagy-Hárs hegyre .
Itt taliztunk vagy 20 katonával ,teljes menetfelszereléssel ,olyan oroszos vagy mittudom én milyen cuccba ,málhával ,kemény bőrcsizma ,dragonyos nagykabát,stb mentek Zsámbékra.Ugy 50 kili , ebbe a toalettbe.!!
Miután megcsodáltuk a kilátót , lefelé mentünk megint ,csuszva mászva főleg a barlangnál volt nagyon durva ,én ott csak segitséggel tudtam lemenni ,mert nagyon papir voltam,az én bakancsom csúszott a legjobban,miután már mindenki lenn volt eccerűen a többiek karjába vetettem magam .Judit meg jól elkapott.Egészen Hüvösvölgyig ereszkedtünk lefelé.itt volt az első katonasir mécsessel.A Balázs vendéglőnél volt a következő ep.itt teázás megint, rendezők katona cuccba ,jó meleg fémsapiba .Szegénykéim órákig ott állni!
Na innen természetesen felmenni a HHH-re ,még egy katonasir mécsessel az erdőben ,ilyenkor mindig megálltunk.Közben egy tündéri hóemberrel is taliztunk ,egyem a szivét ott fagyoskodott egy padon ,irtó helyes pofit csináltak neki:) Na itt már nagyon sajnáltuk,hogy nincs nállunk fényképező gép.
Mire a határnyeregre felmásztunk már teljesen kikészültünk ,és még mindig felfelé mentünk,egészen a csúcshegyi nyeregig,
Hát gyerekek a Jánoshegyi kilátó elbujhat mellette ,nem is lehet leirni milyen szép volt ,csak azt hogy kegyetlen hideg volt ,igy gyorsan tovább húztunk .Itt most egész véletlen nem lefelé mentünk,hanem végig a nyergen végre nagyon jól tudtunk menni,igy éjjel fél egyre már el is értük a boróka büfét ahol ,fasirtott,és vajaskenyeret kaptunk ,csalamádéval.Én itt sem ettem semmit ,már a derekam nagyon odavolt ,már csak fetrengeni volt kedvem ,hanyat dobtam magam egy padfélén.Itt jó sokáig voltunk ugyanis Judit ,és nyúl nemtudták abbahagyni a tökmagozást .
Miután sikerült a radiátor mellől szétrobbantani a társaságot ,elindultunk tovább.Itt jártunk még csak a 23.kilinél.

Na innen megint lefelé ereszkedtünk,közben még egy mécseses katonasirt láttunk az erdőben .
Miután minden kereszteződésnél tanakodás volt ,én csak álltam nyugodtan nemszóltam bele semmibe,isten mencs még rosszat mondanék... Szóval úgy döntött a kupaktanács ,hogy bizony ezen a zöldön le kell mennünk.Egyrészt baromi meredek volt ,másrészt baromi hosszú is ,fákba bokrokba kapaszkodva,sikitozva , teljesen kimerülve értünk le
A Rózsika forrás hát az meseszép ,tudom,hogy nekem minden meseszép ,,,a gyökeres forrás iz az,de gyerekek ide nyáron elfutunk,lehet én már a jövőhéten elmegyek tőllünk nincs messze(kocsival):)
Na szóval, ennél az epnál volt az ural motor ,két beöltözött katonaruhás pontőrrel, tábortűz stb... irtóra teccet, főleg nyúlnak annyira készvolt tőlle,hogy azt hittem mindjárt rá is ül, oszt elhúz a sötét éccakába ,hajnali félháromkor .
Ez a szakasz nagyon jól futható lett volna ,ha lett volna erőnk,de az már nem sok volt,igy legalább tovább tudtunk gyönyörködni a fahidakba ,a sziklafalba, az életnagyságú hóemberbe ,ami inkább egy maci volt :) és a kis csordogáló patakba amit vagy 5x 6x kereszteztünk .
Ezt a szépséget egy műút kereszteződése törte,meg ,Solymár határában.

Innen értelem szerűen felfelé kellett menni a Kerekhegyen egészen a zsiroshegyi ep-ig. (cél)
Ez 3kili volt,de azt hittük sosem érünk oda, a fejlámpám már folyamatosan elem elgyengülésben szenvedett ,én meg értelem szerűen a derekam miatt végelgyengülésben. Teljesen éberek voltunk,na jó egy két ásitás volt ,de Gergely kivételével mindenkinek száraz volt a lába ,nekem a ruhám is ,tehát a komfortérzetünk jó volt .
A lámpám teljesen kialudt ,de nem töltöttem újra ,egyrészt jól lehettet látni,másrészt márcsak "pár" méter a cél.
Aztán úgy fél öt felé ,elértük a célt ,én már csak guggolni tudtam ,a nevemet is a többiek mondták, be az oklevélhez ,hogy ne kelljen felállnom. Frissitésnek ,gyikhúsvolt ,meg csoki ,meg tea ,én itt sem kértem semmit .

Sarkvidéki hideg volt , (kb-20)de tényleg.. itt volt a leghidegebb ,még bő 1 kili mig leértünk a műútra az erdőből ,én úgy beszaladtam a kapunkon,hogy a többiektől elfelejtettem elköszönni,aztán mikor vissza akartam menni pusziszkodni nemhagyták igy távcuppogást imitáltunk.

5-kor már lefürödve feküdtem ,de 8 kor már fenn voltam ,eccerűen pörgött az agyam ,na jó meg azért a lábamat is elintézte a bakancs,mint utólag kiderült , még az is fájt ,hogy hozzá ért a paplan.


ui:A túra nem mondható könnyűnek,a sok hegy , a hó és a sötét miatt ,jóval lasabban lehet haladni. Azt hiszem mindenki nevében irhatom,hogy nembántuk meg ,és én biztos ,hogy fogok még menni ,a ruházatot jól eltaláltam hátizsák nem kell túl nagy ,a fejlámpa tökéletes volt ,a bakancsot meg szokni kell.
A túrából egy bő órát biztos lelehet vonni frissitésnek . De megérte, igaza volt farkasnak jó buli ,jobb mint egy bécsi bál ;)
+++

(budai-)H.G.
Kitörés 60

Mathauékkal indultam este 7 órakor. Az elején nem találtuk a Honvédsírokat, így a sötét parkból kimentünk a kivilágított kerékpárútra. A János kórháztól pedig a táblázatban jelzett Diós árok meredek utcáján mentünk fel a Város-kút érintésével a Sváb-hegyig. Itt két "sporttárs" éppen leszállt a megállóba beálló 56-osról, úgy látszik, a fogaskerekűre sokat kellett volna várniuk.

Rövidesen kénytelen voltam végleg búcsút venni a csapattól, mivel ők a fogaskerekű mentén haladtak tovább a Széchenyi-hegy irányába, míg én immár egyedül maradva folytattam utamat a kacskaringós zöld sávon, a Széchenyi-kilátó érintésével. Az első pont a Gyermekvasút állomás előtt rendben megvolt (ez a pont lehetett volna a Széchenyi kilátónál a kispistázás mérséklése végett, vagy 100 méterrel előbb a Kőbüfében (szerencsétlen pontőrök minek vacogjanak a hidegben...).

A ponttól az előírt utat követtem, amelyből a kispistázók jókora darabokat levághattak (például a Normafa síház megkerülése, Normafa - Csacsi-rét útszakasz). A Normafánál szép kilátás nyílt a fővárosra és környékére, néhányan a sötétben szánkóztak. Hóban és éjszaka még nem jártam itt (sem). A Z+ jelzésre rátalálva összeakadtam két katona-pontőrrel, akik a Csacsi-rét ellenőrzőpontot hivatottak erősíteni. Elmondásuk szerint társaik már régóta ott vannak az esőháznál (de melyiknél...?), a túrázók viszont eddig még nem találtak oda. A srácokat szépen körbvezettem az előírt úton: a Z+ jelzésen egészen le a S jelzés kereszteződéséig, majd onnan a sárgán éles jobbkanyarral vissza a Csacsi-rétre (kiváncsi lennék, vajon hányan tették még meg ezt az ésszerűtlen kunkort?). A Csacsi-réten az esőházat üresen találtuk, előtte várakozott néhány tanácstalan túrázó. A srácok végül aláírással igazolták ottjártunkat.

Innen ismét ésszerűtlen útvonal: a sárgán le a Virág-völgybe, majd a piroson vissza, fel a János-hegyre. Igazából nem értem, hogy minek kellett a Csacsi-rétet erőltetni, a kitörő katonák annak idején nem hiszem, hogy ennyit kerengtek volna fel-le a hegyoldalban. A János-hegyen Osziék vártak meleg teával chips-szel és csokival.
Innen le a piroson Szépjuhásznéig, majd a Nagy-Hárs-hegyen át a sárgán tovább Hűvösvölgybe. Ezt ismét elég értelmetlen volt így beletenni, mivel vélhetően sokan kihagyták, másrészt a katonák sem mászták meg gondolom 1945-ben... Vagy ha már annyira bele kellett tenni, lehetett volna kérdéses ellenőrzőpont is (pl. írjunk fel valamit a kilátó emléktáblájáról...). Hűvösvölgy előtt, mint ahogyan a későbbiekben is, a katonasíroknál mécsesek világítottak, hangulatossá téve az emléktúrát.
A hűvösvölgyi pont a Balázs vendéglő romjai mellett várt szintén meleg teával és csokival. Amíg frissítettem, egy róka szaladt el tőlünk kb. 20 m-re a bevásárlóközpont irányába, majd amikor továbbindultam, akkor szaladt vissza kb. ugyanazon az úton, amelyiken jött, az erdőbe.

Hűvösvölgytől a turistajelzéseken felül a fákra festett K-45 feliratok is segítették a tájékozódást. Ezekre nagyobb szükség lett volna az elején, illetve a végén, a jelzetlen szakaszokon. Ismét egy értelmetlennek tűnő kitérő: a Virágos-nyeregből az Újlaki-hegyen át a Virágos-nyeregbe. De legalább szép volt a csúcsról a kilátás. A híres lépcsősor tetején a parkolónál találkoztam egy kisebb csoporttal, akik a Testvér-hegyet keresték. Fogalmam sincs miért, és fogalmam sincs róla, hogy az hol van. A Virágos-nyeregben teljes megrökönyödésemre nyitva volt a büfé, a pontőr nem a bezárt épület teraszán fagyoskodott. Szolgáltatás is volt itt: fasírtos, zsíros, és vajas kenyér közül lehetett választani. Ittam egy kávét is 100 Ft-ért, mivel már kezdtem ekkorra elbóbiskolni.

A nyeregből tovább az Alsó-Jegenye-völgy felé, ám ezúttal nem a sárgán, hanem eleinte a kéken, aztán le a meredek zöld lejtőn, utána hosszú, unalmas szakasz a zöldön, majd végül a Z+-en. Az egyik kanyarban a jelzés megvilágítására előkaptam a zsebemből a lámpát, ekkor kiesett az egyik kesztyűm, de szerencsére kb. 200 m múlva észrevettem, hogy nincs meg, így visszamentem, és éppen a kesztyűt megtalálva találkoztam egy kisebb csoporttal. Mivel ők lámpát használtak, én viszont holdfénynél akartam menni, így kissé előresiettem.

Tovább a sárgán kellett haladni fel a hosszú és unalmas emelkedőn, a Kerek-hegyen át a Zsíros-hegyre. Itt sikerült megtalálni a pontőr autóját és a bélyegzőt is, amivel kiszolgáltam magam, és tette ezt az engem itt utolérő három sporttárs. Rövidesen előkerült a pontőr is, aki mondta, hogy kb. 200 m-re onnan lesz a frissítőpont, ahol (enyhén fagyott) gyíkhús, kenyér és (még mindig meleg) tea várt bennünket.

Itt a beérő három sporttárs közül ketten úgy gondolták, hogy nekik ennyi elég, a harmadik viszont mindenképpen tovább akart menni Szomorig. Ez nekem is kapóra jött, mivel a Sváb-hegy óta gyakorlatilag egyedül bóklásztam. A Zsíros-hegyről a Nagy-Szénás felé haladva a telkek utáni sorompónál találkoztunk szembe a Fenyős-tisztás pontőreivel. Errefelé mondjuk már nem nagyon adódtak kispistázási lehetőségek, Nagykovácsin át távban és szintben is hosszabb az út.

A Nagy-Szénást elhagyva átmenetileg befelhősödött, így a lejtőkön elő kellett vennem a lámpát a biztos haladás érdekében. Előtte olyan erős volt a holdfény, hogy az itiner nézegetéséhez sem volt szükségem lámpára. A Fehér úton aztán elég kellemetlen volt lefelé haladni. A keréknyomok helyenként síkosak, középen mély hó. Itt sikerült párszor beleülni a hóba. Az erdőből kiérve kivilágosodott, itt még aránylag jól volt jelezve az út Perbálig. Az ellenőrzőpont a faluba vezető út szélén, egy sertéstelep előtt parkolt, az autó mögött egy tartályban meleg tea, az autó hátsó ülésén zsákokban szortírozva zsíros, vajas-csalamádés szendvicsek, illetve üres kenyerek.

Perbál területén még A4-es K-45 feliratú papírok is segítettek a tájékozódásban, a faluban, majd kint a mezőn egy balra fordulásnál még táblák mutatták az utat. Aztán a nyomok többsége egy szekérúton maradt, amely meglehetősen balra húzott a távoli gyárkémények irányába. Mivel ez a rész a "senki földje", se térkép, se leírás, se jelzések, így a hideg miatt időnként le-lemerülő telefonommal kértem segítséget a kb. 1 órával előttünk járó Csabiéktól. Átvágtunk egy bozótsávon, majd rátaláltunk az alig kitaposott sárga jelzésre. A nyomok itt átvágtak egy nagyobb szántóföldön, de a Csikófordító feliratnál folytatódtak északi irányba, a Bab-kút felé. A helyet a Szomor 23 túráról felismertem, és rájöttem, hogy az irány nem jó. Így itt balra fordultunk a gerincúton, az egykori Töki tökölő ttúra útvonalán, majd a térképen is jelzett úton kezdtünk leereszkedni Anyácsapuszta felé. Ezen az úton kb. 300 méter után egy kereszteződésnél eligazító papírt is találtunk. Úgy éreztem magam, mintha egy tájékozódási versenyen bóját fogtam volna. Hamarosan elértük Anyácsapusztát, ahol pontőrök helyett egy nyitott kapun át kirohanó dobbermann fogadott bennünket a buszfordulónál.

Továbbmenve immáron a puszta bekötőútján a kanyarban egy ember üldögélt a hóban. Először azt hittük, hogy ő a pontőr, aztán kiderült hogy egy elfáradt túrázó, de nem bír továbbmenni, majd jönnek érte kocsival. Ő mondta, hogy a pont nemrég átköltözött Somodorpusztára, mivel sokan nem találtak ide. Ebben viszont az volt az óriási szépséghiba, hogy Somodorpuszta nem volt rajta a kijelölt útvonalon. A műútról ugyanis előbb le kellett volna térni egy dűlőútra (tábla, szalag itt sem volt, de a Szomor 23-ról felismertem az utat) és a Kakukk-hegyen át elérni a célt. Így viszont kénytelenek voltunk a műúton, Somodorpusztán át begyalogolni Szomorra, amit a célban néhány túratárs nehezményezett.

A célban terülj-terülj asztalkám fogadott: volt gulyásleves, fasírt és tea korlátlan mennyiségben, megkaptuk a nagyon szép és egyedi kitűzőt és oklevelet, valamint egy műzliszeletet és egy 2 dl-es dobozos üdítőt. Óriási feketepont viszont, hogy a célban nem volt semmilyen bélyegző (a rajtban sem). Az ellenőrzőpontokon kisállat-bélyegzők voltak, azt leszámítva kizárólag a Boróka büfé bejáratánál tudtam normális bélyegzővel, gumis OKT bélyegzővel igazoltatni. 10:33-kor értünk be a célba, de nem nagyon akartam kapkodni. A többség elment a 11:20-as busszal, meglepő módon nem sokkal ezután a főrendező felajánlotta, hogy el tud vinni egy embert Pesthidegkútra, majd elhúzott. Mi a 12:10-es busszal jöttünk el szötskével és Vései Attilával, a Tivadarék ekkor még ott maradtak a célban.


+++
Szabó Éva
Az éjszakai túrák varázsa
Élménybeszámoló a Kitörés Emléktúráról

2006. február 11-én, a kora esti órákban, Bajza József Gimnázium természetjáró szakosztályának lelkes csapata a Keleti pályaudvar lépcsőjénél várakozott. A csapathoz csatlakozott két katona is, akik elkísérték a társaságot erre a nem mindennapi túrára. Ezen a hideg téli napon egy rendhagyó megemlékezésre került sor. A II. világháború egyik legtragikusabb eseményének, a „Kitörésnek” szentelték a szervezők és a résztvevők a programot.

A túrát szervező MATASZ Katonai Hagyományőrző Tagozat és a Börzsöny Akciócsoport tagjai gondoskodtak arról, hogy mindenki megtalálja az erőnlétének és a bátorságának megfelelő távot. A közel kétszáz főnyi induló közül a Bajzások az időjárás és a közlekedés viszontagságai miatt végül a 25 km-es táv mellett döntöttek.

18:00 körül indultunk a Városmajorból. Az útvonal már az elején próbára tette a csapatot, ugyanis a fogaskerekű vasút nyomvonalával párhuzamosan kellett felkapaszkodni a Széchényi-hegyre. A gyermekvasút épületénél korhű katonai jelmezbe öltözött pontőrök fogadták a társaságot. Pecsételés után egy könnyebb szakasz következett végig a gerincen a Normafáig, majd le a Csacsi-rétre. Itt megtekintettük a közelben található ismeretlen katona sírját. Hisz végül is a túra célja megemlékezni az 1945. február 11-i budavári kitörés során elesett katonákról. A hóban átfagyva visszatértünk az ellenőrző ponthoz, ahol begyűjtöttük a szükséges igazolásokat, majd nekivágtunk a Jánoshegyi kilátóhoz vezető hosszú meredek szakasznak. Közben a nagy hónak és a nem egészen egyértelmű jelzéseknek köszönhetően kisebb eltévedés után ismét a Normafánál találtuk magunkat. Innen viszonylag nagyobb veszteség nélkül értük el a Jánoshegyi-kilátót, ahol forró teával és csokival várták a kimerült sereget. A téli ruházat egyre melegebbé vált. Gyönyörű csillagos éjszakánk volt, a kivilágított Budapest panorámájával és az éjszaka csendjével. A kilátás pazar volt. Innen egy meredek lejtőn próbáltunk lejutni, ami a zord télnek köszönhetően most tiszta hó volt. Így felverve az erdő csendjét, sikítozva, el- elcsúszva, néhányan nylonzacskón ülve próbáltunk leérni a hegyről és megközelíteni egy újabb hegy, a hírhedt Nagy-Hárs-hegy leküzdésével a következő, hűvösvölgyi ellenőrzőpontot.

Ismét lefelé mentünk, csúszva mászva, néhol egymást támogatva tudtunk csak átkelni a hidegtől kimerülve, elcsigázva. Hűvösvölgynél volt egy újabb katonasír mécsessel, ahol néma csendben hallgattuk végig a kísérők előadását arról, hogy valójában miről is szól ez a nap, mire is emlékezünk most.

1945. február 11-én az utolsó felvonásához érkezett Budapest ostroma. Ezen a napon már csak egy egészen kis területre, a budai Várba és annak közvetlen környékére szorultak vissza a magyar főváros védői. Több mint negyvenezer - 23.900 német (ebből 9.600 sebesült) és 20.000 magyar (ebből 2.000 sebesült) - katonát zárt körül Budán a Vörös Hadsereg. A körülzárt katonák két lehetőség közül választhattak. Megadják magukat, vagy kitörnek.
A feltétel nélküli megadás - a hadifogság - sem a magyar, sem a német katonák részére nem volt elfogadható alternatíva. A II. világháború során egyébként sem volt arra példa, hogy német védsereg letegye a fegyvert a Vörös Hadsereg előtt, ha választhatott a megadás vagy a kitörés között.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a védők felmentésén fáradozó német erők kívülről nem tudják áttörni az orosz gyűrűt, mindenképpen kísérletet kellett tenni arra, hogy a bekerített csapatok a Budai-hegységen keresztül áttörjék magukat a 30-35 km-re, Mány - Zsámbék - Tinnye térségében húzódó német vonalakig.
A Budapest-erőd főparancsnoka - Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok - február 11-én 17 óra 50 perckor a IX. SS-hegyihadtest hírközpontján keresztül leadta utolsó rádióüzenetét: „Munition ist zu Ende. Verpflegung aufgebraucht.” (Lőszerünk végére értünk. Élelmiszerkészleteink elfogytak.) - ezekkel a drámai mondatokkal kezdődik a szöveg, majd elhangzik a rádióüzenet lényege: „a sötétedés beálltával kitörök!” Már kezdetét vették a kitörés előkészületei, amikor a Budapesten rekedt magyar csapatok parancsnoka, Hindy Iván vezérezredes rádióján is elhangzott az utolsó rádióüzenet: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bíztuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”

A védők felvették a reménytelen harcot a túlerővel szemben, és hősies módon küzdöttek utolsó leheletükig. Az eredmény megrázó: „a német vonalakat elérő katonák számát a szakirodalom mindössze 785 főben állapítja meg. A többiek meghaltak, hadifogságba kerültek, eltűntek. Mintegy négyezer katona sorsa a mai napig is ismeretlen.” Ők nagy valószínűséggel ott nyugszanak valahol a Budai-hegyekben. Rájuk emlékeztünk ezen a napon, azokra, akik vállalták a reménytelent, életüket áldozták a becsületért.

A Balázs vendéglőnél volt a következő ellenőrzőpont, ahol meleg teát adtak a katonai szerelésbe öltözött rendezők. Itt már a társaság egy jelentős része azonosulni tudott a 61 évvel ezelőtt erre járt katonákkal, át tudta érezni, mit is élhettek át a hidegben kimerült emberek.

Hátra volt még egy jelentős akadály. A Hármas-Határ-hegy vonulata ott sötétlett előttünk a hideg holdfényes éjszakában. Azonban egy szerencsés eltévedésnek köszönhetően sikerült megkerülnünk a hegyet, és a repülőtér érintésével viszonylag gyorsan jutottunk fel a nyeregig. Innen már egy könnyű sétával elértük utunk célpontját, a Boróka büfét, ahol fasírozott és vajas kenyér várta a túrázókat a megérdemelt emléklapok és kitűzők társaságában. Ekkor hajnali két óra felé járt az idő. A csapat egyöntetűen megállapította, hogy még életében nem esett ilyen jól semmilyen étel, mint most ez után a kimerítő éjszaka után.


A holdfény, a csillagok, a hóban szikrázó mécsesek lángja, a nagyváros lámpasora feledtetheti a kimerültséget, és csak a jó hangulat, a szép emlék marad: megérte február 11-én éjjel a meleg, puha ágy helyett a hóval borított Budai-hegység turistaútjait választani.

+++++



Sub-Menu:


Back to content | Back to main menu